Bükk
kerékpártúra, 2006. február 9–11.

A kétnapos iskolai síszünet (csütörtök-péntek) tényéről értesülve gondolataim habozás nélkül kedves hegyeim felé indultak. Kedd este még kemény, állott havú terepre számítottam, és a következő bizakodó sorokat írtam a topikba:

Kedves emberek!

Ritkán teszek ilyet, mert akárha a medve bőrére innék előre; mégis, mivel nincs veszítenivalóm, beírom a legkedvezőbb esetre tervezett bükki útvonalat. Afféle biztonsági bejegyzésnek is tekinthető ez, hogy tudjátok, hol keressetek...

Bp – Szilvásvárad (szerda 15:15-18:27??, el kell érni!) ... Éleskő vára – Olasz-kapu – Tar-kő – Zsidó-rét – Nagy-mező – Zsérci-Nagy-dél – Rejtek – Gyertyánvölgy – Bükkszentkereszt – Csókás-völgy – Kékmező – Kisgyőr – Halomvár – Mocsolyástelep – Dankótelep – Határ-rét – Kankós-lyuk – Kács – Felső-szoros – Cserépvár – Furgál-völgy – Bogács – Noszvaj – Szőlőcskepuszta – Eger ... (szombat 20:00-22:07) – Bp.

  • Alvás: Hálózsák, aluponyva. A hely maradjon titok.
  • Élelem: Saját + falvakban kenyér.
  • Logisztika: Cygnus nivalis (Hólepte Hattyú), lábszárvédő, fékgumik minden mennyiségben.
  • Kutatási irány: Várak, földvárak, az erdő állapota februárban, tekerhetőség, síelhetőség, népsűrűség, a farkaspopulációk egyedszáma.

    Nohát, így szoktam tervezni, mikor rózsaszín kedvem van. (A met.hu finom hűvös időt mond, eső nemigen várható.) Hogy mi valósul meg belőle? Azt csak a helyszínen tudom meg. És nagyon bosszús vagyok amiatt, hogy hiába titkoltam a szilveszteri túra tervét és útvonalát, mégis meghiúsult a java. Most hát csakazértis kikiabálom a tervet, a lucskos mindenit a Bükknek! Öcsémnek küldök SMS-eket, ha kedve van, beírhatja.

    Legyetek jó egészségben!

  • Sajnos a "pemmikánt" (zsírban elrakott, ezúttal nem szárított húst) csak az utolsó pillanatban kezdtem sütögetni, ezért szerda délután lekéstem a fent követelt vonatot. Maradt hát a másnapi hajnali járat. Be is állítottam a vekkert három órára – és mikor fölvert a mondott időben, a hajam szála is égnek meredt. Tíz centi friss hó borította az utakat! Azért mégis bepakoltam, de egy utcasarkot sem kellett mennem, hogy belássam: ezen a "paplanon" nem jutok el időben a Keletibe. Vissza is fordultam havat lapátolni és bakancsot zsírozni, másodjára több időt hagyva magamnak. Hét órára le is takarították a Váci utat és a Dózsa György utat, amelyeket most igénybevettem biztos mentő-útvonalként. Végül tizenegy óra körül érkeztem meg Szilvásváradra, és kevés maradék időmet még a bevásárlás is tovább apasztotta.

    Az útvonal megadáskor zárójelbe tettem azokat a kitérőket, ahonnan ugyanazon az úton jöttem vissza. Az aláhúzott kitérőkhöz nem vittem biciklit. A zöld gondolatjel olyan szakaszt jelöl, ahol inkább tekertem, mint toltam.


    1. nap: 1200–2000
    Szilvásvárad Tótfalu-völgy – Kukucsó-völgy – Éleskő vára – Felső-Nagy-verő – Régi vasút Millenniumi kilátó Olasz-kapu Zsidó-rét.

    A Tótfalu-völgy betonútjáról a havat már letúrták; nagyon fúrta az oldalamat, hogy vajon csak a kilátóig-e. De megnyugtató volt a tarsolyomban tudni egy legalább részben járható egérutat, ha nem sikerül felkapaszkodnom a siklópályán (!!), ahogy terveztem. Egy "nem ivóviz"-ű forrásnál megebédeltem, aztán nekirugaszkodtam a Kukucsó-völgynek. Szerencsére elhoztam a Cartographia-atlaszt is (mint egy csomag kártyát, zacskóban), és onnan megtudtam, hogy a jobbra-hátrafelé induló erdészeti út megkerüli Éleskő várhegyének egész tömbjét. Egy helyütt feltértem róla a hegyoldalba, de csak egy ötszáz méteres hurkot sikerült levágnom – aránytalanul sok szenvedéssel. Aztán egy tarvágás közelében, jórészt a domborzat alapján igazodva meg is leltem a várat a szigorúan védett területen. A könyvek szerint a XIV. században épült, de sem ostromáról, sem pusztulásáról nem tudunk semmit; csak annyit mondanak az oklevelek, hogy mely családok birtokolták, vagy hogy ki mire cserélte el. Az alapját adó természetes sziklaszálra (638 m) felhágva annyit mégis meg tudtam állapítani, hogy az újabb időkben egy-két faldarabot visszacementeztek a helyére. A Tótfalu- és a Szalajka-völgyre is jól rálátni innen.

    A várhegy

    Ami ezután következett, az egy gyerekkori tátrai tévelygésem mellett valószínűleg sokáig kísérteni fog lidérces álmaimban. A térkép szerint az eddig követett szintező földút elhal valahol az Alsó-Nagy-verő déli oldalában (a "verő" általában is a napverte déli lejtőket jelöli), s onnan meredek mászással, ismeretlen terepen kellene fölküzdenem magam a 912 méteres Ispán-hegyre. Rosszabb esetben pedig visszaereszkedik a Szalajka-völgybe (láthatólag lejtőbe is váltott), és kezdhetem elölről a túrát. És még nagy botorul azzal áltattam magam, hogy az utam valahogy csak-csak fölaraszol a fennsíkra! Aki tud térképet olvasni, a szintvonalakból láthatja, hogy nagy csávában voltam. Rövid fontolgatás után úgy határoztam, hogy a két Nagy-verőt az északkeleti oldalukon fogom megkerülni, s így szégyenteljes hátraarc nélkül a hatvanas években elbontott siklópálya alsó végéhez lyukadok ki. Erről is tudtam, hogy meredek, de legalább ismertem.

    Egy szívszakasztó, de rövid kaptató után a két hegy között még mosolyogva lépkedtem át, egy helyen kidöntött fákat cselezgetve, trófeás hangulatú fényképeket készítve. Időről időre kisütött a Nap, és bearanyozott a túloldalon egy rémségesen meredek irtást: a siklópálya nyiladékát. Hiúságomat felduzzasztotta a tudat, hogy még ma legyőzöm azt is.

    Egy darabig valami egyszer használt, halvány csapást követtem a hegyoldalban, aztán eljött a vég. A szintvonalak úgy megsűrűsödtek, hogy oldaltmászás közben semmiféle biztonsági technikával nem tudtam megakadályozni az ijesztő megcsúszásokat. Egy ilyen alkalommal két métert siklottam lefelé, a hegynek döntött bicajra támaszkodva, a Cartographia-kártyák meg szanaszét hullottak a havon. Majd a csapás egy járhatatlan törmelékmezőre kapaszkodott fel, mintha csak gúnyt űzött volna belőlem az az erdész, vadász vagy vadorzó, aki még a régi hóban itt koslatott. Nem követtem hát a nyomait, és két perc múlva meg is adtam az árát. Öt métert szánkáztam a meredélyen, talpammal és körmömmel szántva a porhanyós havat, miközben a Cygnus sem bírta tovább, és átfordult. Egyenesen a fejemre. Szemüvegem eltűnt valahol a hasam alatt, a letúrt hó mélyén. Egy hosszant fekvő fatörzsre támaszkodva megindítottam érte a keresőexpedíciót, és csakhamar meg is lett; viszont a leltárkészítés kimutatta, hogy a lakat szintén átlódult a korláton. Hatezer forintot nem hagyhattam a hóban, ezért kétségbeesett turkálásba fogtam utána (a fényképen látható csúszásnyom környékén). Öt perc múlva szerencsére ez a szökevény is előbújt.

    Azonnal átpókoztam a kosarat, leporoltam felszerelésemet, és elhatároztam, hogy kiszállok. Megkeresem a legelső járható utat lefelé, a Kukucsó-völgybe, és a derék betonúton fölbotorkálok valahogy a hálószobáig. Mert ez így nem járja, miért mindig nekem kell ennyit szenvednem. Miért nincs itt egy jól kijárt, szintben haladó gyalogút, mondjuk a Gerennavárig vagy az Istállós-kő alá. Vagy egy kiépített, kivilágított kerékpárút. Afeneegyemeg. – Átvetettem a lábam a mondott fatörzsön, és emelni kezdtem lovamat a túloldalra. A technika még nem szabadalomérett: Hattyúm kormánya a torkomba fúródott, nyerge elakadt a derekamban, felső vázcsöve keresztbe feküdt a szívemen. Lassan csúszni kezdtem lefelé a törzsön. Ilyen lehet a pokol, gondoltam, aztán a röhögéstől elhagyott az erő – mikor felvillant előttem a következő szalagcím: "Biciklije nyomta agyon a vakmerő turistát." Visszaeresztettem a gépet, befaltam egy kis diós narancshéjat, aztán hangos nyögésekkel, paripámat szidalmazva újra nekiveselkedtem. Sikerült is átrángatnom, és ezután már célirányosan lefelé tartottam. Csakhamar elértem egy keresztvölgyet, és puha hóban, menedékes lejtőn eljutottam a régi vasútig. Most már eszem ágában sem volt a siklópályát megmászni – majd talán nyáron.

    Névtelen kút a régi vasút végénél

    A Cartographia-térkép (a Z-Press-félével ellentétben) mutatja a hajdan idáig járt erdei vasút nyomvonalát. Erről (és a siklóról) majd akkor írok bővebben, ha lesz rá okom, azaz ha már megmásztam. Most mindenesetre sikerült megvacsoráznom egy jókor előkerült forrásnál, vizet vettem, majd lefelé indultam – jórészt nyeregben! Egy rejtett jégfolyáson nagy csattanással a földre kerültem, de már olyan közel volt a civilizáció, hogy alig fájt. A sárga jelzés betorkollásánál értem el a tótfalu-völgyi műutat. (Végig le volt takarítva.)

    Este hat óra lehetett; hátulról feltűnt egy sötétzöld terepjáró. A nemzeti park embere volt; kérdésére azt hazudtam, hogy "Bánkútra." "Akkor még jó sokat kell tekerni" – mondta, és elköszönt. Aztán megálltam narancshéjat rágni, és mikor a leöblítésére került volna a sor, elszörnyedve észleltem, hogy a vizem szőrén-szálán eltűnt: valószínűleg rögtön megtöltés után, a jeges padlófogás alkalmával. No, jancsi legyek, ha oda visszakepesztek. Akkor hát mégis Bánkút? (Gyenge gyomrúak ugorjanak a következő bekezdésre!) Már Olasz-kapunál megtaláltam a pillepalackom párját a kukában. Ásványvizet tartalmazott valaha; nekem a holnapra esedékessé vált egy liter tej maradékát kellett beletöltenem reggeli után. Beosztással kell lenni, ezért kihalásztam egy félliteres fantásüveget is.

    Továbbhaladtam, és a Zsidó-rét esőkunyhójában terítettem le a matracomat. Ellentétben az olasz-kapui és a következő, kis-sár-völgyi kunyhóval, ez biztonságos távolságban van a betonúttól, és ösvény sem halad mellette. Jó hasznát is vettem a dolognak, mikor fél kilenc tájban feltűntek az első autós hormonturisták: negyedóránként elszáguldottak a kunyhótól száz-kétszáz méterre, és egyikük el is akadt a közeli emelkedőn. (A természetőr nem zárta vala be a sorompót.) Hólánc csörgését véltem hallani, meg macsós kiáltozást, és nagyokat derültem rajtuk – hát mit tudnak ők, hogy ilyen élményekre vadásznak? Tizenegyre, mikor először felébredtem a hidegre, már ott sem voltak.


    2. nap: 900–2230
    Zsidó-rét – Mohos-töbör – (Keskeny-rét – Három-kő) – K – Aszfaltút Kis-kőhát nyerge Bánya-hegyi elágazás Répáshuta Balla-völgy Hór-völgy – Hideg-patak völgye – Belvács-rét – Belvács-völgy – Mocsárosháza – Aszfaltút Cserépfalu Cserépváralja – Cserépvár.

    A nap nyitásaként itt eredetileg mondtam pár szót a hidegben alvásról, de ahogy elkészültem az erdőben alvásról szóló tematikus oldallal, az egészet változatlanul átemeltem oda.

    Ezt látni a kunyhóból. A nyomokon megfigyelhető a védőtávolság és -mélység is.

    Végül is úgy adódott, hogy minden tejemet megittam a reggelihez, mert – ó, borzalom! – azt tapasztaltam, hogy a kis palackban előző tulajdonosa egy csikket felejtett, a nagyobbik pedig (melyet percekig szagolgattam és dörzsölgettem) valósággal elnyelte volna a maradékot. Szerencsére fél napig hóléből is meg lehet élni, ha az ételünk elég sós, és én a terepviszonyokat látva már reggel elvégeztem magamban, hogy a Zsérci-Nagy-dél a maga tekergő földútjával ki fog maradni. Pár vidám fényképpel köszöntöttem a kelő Napot, majd nekivágtam a zsidó-réti tanösvénynek, melyen egy éve kárörvendve figyeltem két gyalogos süppedezését. Most azonban engem figyelhetett volna így, aki a betonon éppen arra jár, és úgy vélem, én többet szenvedtem. Be kellett vetnem az első keréknél fogva cipelés végszükségre tartogatott módszerét is, így sikerült háromnegyed óra alatt ötszáz métert megtennem. Rettenetes volt. Bakancsom ez időre már alaposan áteresztette a vizet, így legalább abból az irányból nem szomjaztam. Hogy a térdig érő hóban milyen eszmei környezetben jutott eszembe minden teológiai, oktatáspolitikai és egyéb ellenségem, azt inkább nem részletezem: mindenesetre számomra ez volt ama nevezetes hely az országban, ahol bárkit lehet minősíteni.

    A rét túloldalán szekérutat találtam, melyen (még a régi hó idején) autó ment végig, nyomában csak tíz centi porhó állt. Egy sífutó is járt arra, de szintén régebben. (Ezek a kifejezések: újabban, régebben, a továbbiakban is azt jelentik, mint eddig: "egy-két napja," ill. "egy-két hete.") Ahol a Zsidó-rét elszűkül és nevet vált, összetalálkoztam a régebben jól kijárt kéktúrával, és azonnal be is támasztottam a gépet a fenyvesbe, magam pedig kirándulást tettem a Három-kőre.

    Az orom a Bükk déli köveinek legszélső tagja, általában szép kilátás nyílik róla, és a zöld háromszög jelzés is erre halad. Szebb időben valószínűleg végigtoltam volna rajta a Cygnust. Most azonban a kék melletti széles földúton (ahol a Szilvásvárad Maraton is járt) mihamarabb visszaléptem a betonútra.

    Kilátás a Három-kőről

    Innen már megfontoltabban haladtam, sokáig le sem szállva. A bánya-hegyi elágazáshoz ezúttal esés nélkül jutottam le, és egy sífutó jó egészséget köszönt vissza. Bizony, egy csöndes régi légcsőhuruttól eltekintve a lehető legjobban éreztem magam – most, hogy a bakancsomban gyűlő üzemvíz is föllangyosodott lassan. Répáshuta bejáratánál táblát láttam a következő érdekes felirattal (kivonatosan idézem): "Fűszer-Csemege – Répáshuta, Kossuth út 6. – Répáshuta közepén, a multikra "lenézve" széles áruválasztékkal és versenyképes árakkal várja a helyi lakosokat az ideérkező üdülőket és turistákat. – Családias, emberi és hozzáértő kiszolgálás. Jó minőségű áruk, megbízható forrásból. – Csoportoknak úticsomag-készítés!" – Az öröm mellett (hogy végre itt egy üdítően közvetlen és alig rikácsoló reklámtábla) elgondolkodik az ember, hogy vajon milyen tapasztalatok nyomán látta érdemesnek a tulajdonos, hogy éppen ezeket a vonásokat emelje ki.

    Répáshuta felülről

    A Balla-völgy

    A faluban találtam egy működő kék kutat, másra nem is volt szükségem, ezért haladéktalanul lebocsátkoztam a Balla-völgyön. A lejtőn viszonylag könnyen véggurultam, és máris ott álltam a Hór-völgyben, ahol farkasordító idő fogadott (valószínűleg az árnyék és a fentről lecsorgó hideg levegő miatt). Haladéktalanul megebédeltem tehát, és a folytatásban följegyeztem, hogy a Hór-patak éppen folyik, méghozzá lassan és igen szélesen. Az atlasz tudniillik elárulja, hogy a patak "a néphagyomány szerint hét évig folyik, hét évig nem," a völgy nevéről pedig azt mondja, hogy jelentése "szűk." Szótáraim hozzáteszik: ez a tő valószínűleg ugyanabba a családba tartozik, ahová a "horzsol," "horol" (kapar, kapál), meg a "horhos" (vízmosás): azaz csupa kivájással, bevágással kapcsolatos szó.

    A szélesen elterülő Hór-patak

    Három óra után még volt lelkierőm, hogy tolós emelkedőre térjek, méghozzá balra, a Hideg-patak völgyébe. A napokban itt erdészeti teherautók jártak, így a tolás nem volt nehéz a piros kereszten – de kissé sokáig tartott. Ötre értem fel a Vándor-forráshoz, és innen (csak az íze miatt) húztam egy vödör vizet. A környéken a vadászat minden jele látható: magaslesek, friss keréknyomok, vadcsapák, lejjebb egy etető, és olykor egy-egy állat is.

    A hideg-pataki erdészlak

    A Belvács-kút (Vándor-forrás)

    A hosszan délnek tartó Belvács-völgyön gurulást reméltem, de ez minden igyekezetem dacára is csak pár méteren át ment. Aztán leértem a mocsárosházi erdészlakhoz (friss nyomok, semmi füst), és igencsak szorítani kezdett az idő, ezért az aszfaltúton egyre hosszabban próbáltam nyeregben maradni. Most nem az első kerék csúszott ki labilis módon, hanem a hátsó alatt roppant össze a még tökéletesen be nem tömörödött hó. Mivel ennek az összeroppanásnak az iránya véletlenszerűen függött a helytől, nem lehetett rá felkészülni. Kerékpárral a korrigáló kormánymozdulat a további dőlést akadályozza, azaz a hátsó kicsúszásával ellentétes irányú – nem úgy, mint a kocsiknál, ahol a megpörgés ellen éppenséggel utána kell kormányozni. Míg ennek elméletén gondolkodtam (és a részleteket számítógépre terveztem), a kerék tíz másodpercenként kilengett az egyenes irányból, és egyre idegesebb lettem. Általában segíteni szokott, ha olyan helyzetekben, ahol az esés ellen küzdök, vad külsejű üldözőket képzelek magam mögé, de most csak bosszús nevetésre ingerelt a gondolat.

    Mészégető

    Este nyolckor meg is érkeztem Cserépfalura, ahol a múltkori kalapos fa információs táblát kapott: "Mária-fa, 450 éves kocsányos tölgy, származási helye: Bogács, Jács-völgy. A havas, csúszós közúton néhány óvatos vezető szeme láttára átpedáloztam Cserépváraljára. Itt csak egy cigarettázó öregúr bámult meg a sötétben, de nem volt kedvem megállni. Eltekertem a várhoz vezető betonútig, és tíz óráig föl is kaptattam rajta a mély hóban a hálószobáig. Az ifjúsági táborban egy lélek sem volt, de szerencsére még kutya sem. Meg is kerültem; az eddigi átemelős betonkorlátot megbontották némely arra érzékeny lények, akiknek itt mondok köszönetet. A várdombon keresgéltem egy darabig a nagy lakosztályt, de be kellett érnem egy kicsivel, melyet a nyíl alakú tábla így mutatott: "Gabonatároló vermek." Itt aludtam, de lefekvés előtt még készítettem pár képet gépem és lábam állapotáról. Tagadhatatlan, hogy felszerelésem leggyöngébb pontja a bakancs volt.

    Esti horror


    3. nap: 1000–1900
    Cserépvár – (Kő-völgy – Felső-szoros) – Cserépváralja – (aszfaltút, Furgál-völgy) Cserépfalu Bogács Noszvaj Szőlőcske, buszmegálló – (Szőlőcskepuszta környéke – Czakó-tető) Eger.

    Barlanglakás (nekem legalábbis az), kürtővel

    Reggel a várrom föltekintésére indultam. A szép verőfényben megbizonyosodtam arról, hogy csakugyan régészek dolgoznak itt mostanság, mert a látható faldarabok szemmel láthatóan szaporodnak. Ezt délutáni beszélgetőtársam is megerősítette. A várat valószínűleg a XIII. században emelték, Eger 1596-os eleste után az itt "vitézlő" nép megszökött, és attól fogva néhány török ült benne helyőrség gyanánt. 1697-ben a németek megerősítették, s bizonyára a Rákóczi-szabadságharc során pusztult el. Alagútjait, pincéit Kiss Gábor (Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon. Panoráma, 1984. 84. o.) szerint is gazdasági célokra használják. Az én lakásomban festékesbödönök és törött üvegek volt, a szem előtt lévő másikban még mindig szüreti eszközök és vegyes lomok. (A többit nem néztem meg.)

    Cserépvár romja

    Cserépváralja látképe

    A kerékpárt otthagyva sebesen nekilódultam a piros jelzésnek, amely fűrészberregés közepette a híres Felső-szoros felé vezetett. A képekhez csak azt akarom hozzáfűzni: badar gondolat volt tegnap este, hogy "alhatom Mocsárosházán is valamelyik eresz alatt, majd másnap lejövök a völgyön bicajjal." Ez száraz időben nem lehetetlen, de most mindenképpen tönkretette volna a csodálatos élményt, amit a tufa(?)oszlopok és a kőtengerek nyújtanak, mintegy porcukorral borítva.

    A Felső-szorosban

    Lelkileg feltöltődve kapaszkodtam vissza a szállásra, ahonnan senki sem kötötte el a gépet, így a piroson meg is ejtettem a gyorsabbik lefeleutat a faluba. Ismét csak szerencsés döntés volt, hogy nem itt akartam felmászni tegnap este, mert talán ott is vesztem volna a nagy erőlködésben. A legfölső házakon is túl, a várhoz egészen közel egy kis hordóházikó kuporog az erdőben, de bizonyára nem kocsma.

    Cserépváraljai ház

    Ezután különös, vad vidékre vitt az utam. A piros jelzés folytatását kerestem a falu túlfelén, a tegnapi betonút bejáratával szemben, de csak egy lépcsős, keskeny gyaloghidat találtam a patakon. Márpedig én ezen át nem megyek, gondoltam, és továbbrúgtattam dél felé. A Furgál-völgy kaptárköveit céloztam meg, és a pótterv értelmében gyalog, alulról. (A név bizonyosan német eredetű, a "fuhre" szekeret, fuvart jelent. Aki többet tud, segíthet.) A térképnek igaza van: a Cserépváraljai-patak teljesen elvágja a Furgál-völgyet a műúttól, s a túlparton kanyargó szekérutak sem hatolnak bele. A bicajt az országút mellett, látható helyen hagytam, de a forgalom kicsi volt, s az esetleg felfigyelő autósok is abban a hiszemben hajtottak tova, hogy "a gazdája ott guggol a patakpart mögött." Visszafelé láttam egy friss nyomot, amely utánam eredt, de nem az útról, hanem a patak alsó folyása mellől jött.

    A patak romboló keze nyoma

    Komor, mély vízmosás hasogatta völgy ez: az alján bodzabokrok, fiatal sarjak, följebb akácfák, gyertyánok vagy micsodák. Alsó felén, a réten méhészek helyfoglaló táblái. Rengeteg kisméretű pata nyomát láttam a vízmosás fenekén, s bizonyára nemcsak én, mert a helyszínen az orvvadászat kétségbevonhatatlan jeleivel találkoztam. Az ilyesmit azonban nem az én dolgom eltörölni, ezért megelégedtem annyival, hogy az egyik, szép rózsaszínben tündöklő hurkot leszereltem. Jó lesz az anyaga fizikaórán.

    "Megélhetési vadászat"

    A kaptárkövek gyönyörűek voltak a kora délutáni napfényben, megérték a félórás csúszlakodást. El is határoztam, hogy ha az idő engedi, kitérek még a szőlőcskei gyümölcsösben lévő testvéreik felé is.

    Kaptárkövek a Furgál-völgyben. Némelyikről két kép készült.


    Immár harmadszor gurultam át Cserépváralján, s kifelé menet a tegnapi dohányzó ember meg is szólított. Hallván, hogy tanár vagyok, föltett néhány találós kérdést, pl. ezt: "Egy kezemen hány ujj van?" – Öt. – "Két kezemen?" – Tíz. – "Tíz kezemen?" – Száz, mondja a többség. Ezt megúsztam, nem úgy a következőt: "Ahogy tegnap eltekertél előttem, láttam ám, hogy púpos vagy." Kihúztam magam, ahogy bírtam, úgy mondtam: dehogy vagyok. Erre elnevette magát, és a hasamra mutatott. "Ott pedig mindenki púpos!" Elbeszélgettünk a falu helyzetéről, az ország sorsáról, a közelben működő bükkábrányi lignitbányáról, vagy arról a hebehurgya vállalkozóról, aki a számlaleveleit is kiborította az erdőszélre a többi okádékával együtt. Amikor rákérdeztem a vadorzásra, azt felelte: tud róla, hogy néhányan rászoruló a sok vadőr dacára is ezt műveli, de nem ismeri őket. Elmondott egy esetet (érzésem szerint a régi világból, az újság is megírta): két ember, koma-sógor együtt ment az erdőre vadat szerezni, közben itthon az asszonyaik összevesztek. Az emberek elosztották a vadat, s egy hétre rá egyikükért eljöttek a fogdmegek. Az egyik feleség az ura háta mögött följelentette a másik férfit – vadorzásért...

    Elszakított országrészek emlékműve fatörzs-bütün.
    Sok ilyen tábla van a parkban, évszámokkal, aradi vértanúkkal.

    Bogács, autósmozi. Valószínűleg tönkrement; közelében kisvendéglő, csúszkálópálya.

    Szánkózó népek

    Lendületben

    Egyre lejjebb hanyatlott a Nap, egyre fogyott a fény a kaptárkövekhez – de hát nem hiába hoztam fejlámpát! Bogács és Noszvaj útbaejtésével behatoltam a szőlőcskepusztai elágazásba. Olyan járhatóságú betonút ez, mint a tegnapi volt Cserépfalu előtt: sokat izzadtam, de sikerült a nagyját letekernem. Az utolsó egri vonatok hétkor és nyolckor indultak, úgy, hogy még volt másfél órám az előbbihez. (Másnap magántanítványhoz kellett mennem, rá is nagyon haragudtam.) Sajnos a térkép jelölte gyümölcsös helyén legalább öt-tíz éves fiatalos erdő terpeszkedett, ezért mikor a járatlan, paplan alatt futó földútra rátértem a sötétben, egy kilométer után egy fia kaptárkövet nem találtam. Egy magaslesnél beváltottam a sarjerdőbe, áttalpaltam a hegyen, lihegtem és izzadtam – de csak a vonatnak adtam vissza időelőnyöm egy részét.

    Hévízkifolyó Bogács fölött. Magánszállodák medencéiben fürdőruhás vendégek pancsoltak.

    Vigasztaltam magam a szokásos szöveggel: "Legalább lesz miért visszajönni." Csakugyan: minél többet járom a Bükköt, annál több látnivalóról tudom meg, hogy még nem láttam. Visszaparancsoltam szegény párámat az országútra, félelmetes lejtőkön és egy utolsó emelkedőn behajszoltam Egerbe. A frissen felszerelt kék fékgumik jól vizsgáztak: a havon ugyan nem fogtak, de a vizes aszfalton nem koptak úgy, mint a szokásos fekete pofák. Egerben a pályaudvar mindenhol ki van táblázva, csupán a közvetlen közelében nem, sőt egy kutyaugatós sikátoron kell megközelíteni, s most is sokat keringtem körülötte. Egy perc híja volt, hogy elszalasszam a vonatot. A peronról olvadékvíz-patakok hömpölyögtek be a szép másodosztályú kocsiba, de nem szóltak érte. Reszkettem a kimerültségtől meg a hidegtől (reggeli óta csak diós narancshéjat ettem), de úgy éreztem, hogy igenis megérte eljönni.


    Ha régi korok humanistája volnék, címeremre ezt vésetném: "Felix in Fago." Találjátok ki, mit jelent.