Pilisszentkereszt – Dobogókő – Dömös
A tervezett áprilisi tantestületi gyalogtúra
útvonalának bejárása (kerékpárral)
2006. január 15.

Ezt a túrát a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban tanító kollégáim kedvéért tettem meg – avégett, hogy ne kelljen sokáig nézegetnem a térképet élesben, és főleg hogy rávegyem őket ugyanerre a tizenegy kilométerre a tavaszi szünet előtt egy nappal. A túraleírásban a honlapon meghonosított stílust és fogalmazásmódot alkalmaztam, némileg bőbeszédűbben saját szokásomnál, tudván, kiknek szánom.

Az iskolai hirdetőtáblán idővel megjelenik minden részlet a menetrendektől a találkozás helyéig; én itt csak egy rövid tudnivaló-listát tudok mellékelni. Ugyanez Rich text formátumban is elérhető. A képek új ablakban nyílnak meg, de a memória kímélése végett mindegyikük ugyanabban, tehát megtekintésükhöz a képernyő alján át kell kattintani oda, nem fognak láthatóan "fölpattanni."

Budapestről indultam kb. 9 órakor. Pilisszentkeresztig végig aszfaltúton haladtam, erről nem kell részletesen beszámolnom.

A kakashegyi kék jelzésnél néhány kocsi parkol vala, az úton erdészeti diktátum a szokott szöveggel: "Kerékpározni csak május 1-től augusztus 31-ig, munkaszüneti napokon 9–18 óra között szabad, saját felelősségre, max. 30 km/h sebességgel, satöbbi." Itt reggeliztem, egy szép zúzmarás fa tövében. (11:45)

Éppen akkor ért oda egy autós házaspár. A Fagyoskatona felé haladó erdészeti műúton azonban még gyalog sem tudtak mozogni, ezért már majdnem hazaindultak, mikor a zsíroskenyér mögül felhívtam a figyelmüket az országos kékre: "Ez biztosan le van taposva." És csakugyan, többé már nem is találkoztunk.

Álomszép erdőben, szakállas fák alatt föltoltam bicajomat a Zsivány-sziklákhoz. Ideérkeztemkor még egyedül voltam, de kisvártatva feltűnt egy szánkós-gyerekes család, és nagyokat sikongatva elkezdték földeríteni a terepet. A közelben gondos kezek két tojvécét (bocsánat: TOI WC-t) helyeztek el.

Immár 590 méteren jártam, az út ezután alig emelkedett. Szánkóvonszoló társaságok jöttek szembe, elálmélkodtak a két kerekemen, én meg élveztem a dolgot nagyon – ha már percenként félre kellett húzódnom.

Ez a híd (amin fényképezéskor álltam) a Kanyargós-patakon fekszik keresztbe, itt az út csaknem vízszintes. A vadregényes erdő lassan parkerdővé változott, kiértem egy üdülőházak közti utcára. Egyre sűrűbben rohamoztak a szánkósok, hujjogva, sikítva. A zsúfolt parkolónál egy jól bebugyolált pöttömpalkó megnézett magának, aztán háromszor is felvilágosítást kért anyjától, s mindannyiszor azt a választ kapta: "Biciklis." Gyanítom azonban, hogy a poronty a szép piros lábszárvédőmre figyelt fel, mert az sokkal feltűnőbb lehetett, mint az ütött-kopott Cygnus nivalis (Hólepte Hattyú).

A Matyi büfénél nagy sor állt, jelezvén a hőmérsékletet. De lehet, hogy csak a menetrend szerinti busz futott be, s rakta le a kirándulókat a legmegfelelőbb helyre. Ami azt illeti, azért terveztem a túra elejére mászást, hogy legyen majd okunk lehuppanni a fapadokra, s falatozni ezt-azt. Roppantul lehangolónak tartom ugyanis, ha a túra büfélátogatással kezdődik.

Az Eötvös Loránd Menedékház két épülete közül a (régibb építésű) faházban turizmustörténeti kiállítás látható (csütörtökön és hétvégén 9–14 óra között). Most csak az ablakon kukkantottam be, mert szorított az idő. Sajnos mi csak szerdán jöhetünk, így valószínűleg ki kell hagynunk.

"Hitregéinket, mitológiánkat megőrizzük erdőben, forrásoknál. Ragyogó Naptól fényes ősi istentudatunkat megvalljuk. Nagyboldogasszonyunk tiszteletére fénykaput állítunk százszorszép hazánkban. Nimród nemzete, Atilla, Buda vérei, a táltos-hagyaték őrzői." A kapu tetején ez áll: "Táltos Iskola."

A Téry-emlékművet és kilátóhelyét a zsúfoltság miatt elkerültem, s inkább egy távolabbi padra ereszkedtem le ebédelni (13:15). Két botos túrázó nagyot nevetett: "Hát nemcsak mi jöttünk fel magunktól!" Ezután a Jász-hegy gerincén északnyugatnak indultam.

Van errefelé is kilátó, Gyula ill. Rezső nevet visel – alkalomadtán utánajárok, kikről kapta. Az országnak e szöglete csupa szentély, megannyi természetjáró munkáját tanúsító emlék. Abban az időben, mikor a kegyelmes Pallavicini őrgrófhoz vagy az egri érsek őexcellenciájához kellett folyamodni egy-egy turistaút megnyithatásáért, ez a tevékenység több volt, mint a jelzések fölfestése és karbantartása. Föladták nekünk a leckét a régiek!

Mintha csak a kilátás kedvéért termelték volna le az erdőt a Jász-hegy oldalából. Most nem láttam semmit a borult ég alatt, de a térkép elemzésével kikövetkeztettem, hogy a Vadálló-kövek tisztán láthatók innen. A piros jelzés hosszan el-eltünedezett, kezdtem az iránytű után kapkodni. A nyomok is ritkábbak lettek: a kevés erre tartó turista már a Teréz-pihenőnél letért a sárgára, a Rám-szakadék felé. Elhaladtam egy kopott emlékoszlop mellett, melyre valószínűleg a találgató utókor karcolta vissza a nevet: "Hegedűs Bercz... 1876." (!) Az atlasz szerint Hegedűs Kandid Lajos erdőmérnöké az obeliszk, 1867-ből.

Az egyre keskenyebb nyomvályú egy sziklás helyen láthatólag véget ért. Aztán megláttam, hogy jobbra leveti magát a meredeken. Mikor a hó még nem fagyott merev kéreggé, egy-két játékos kedvű turista letúrta vala a csapásról az egészet, s nekem a mellette lévő szűzhóban kellett lefelé tántorognom.

Vállamra vettem a bicajt, és egy-két nem pontozható esés árán lejutottam a Tost-sziklák aljához. (Az atlasz szerint errefelé lépcsők is vannak.) Előkerült végre a piros jelzés. Az Ilona-pihenőhöz és a Hegyi Szent Bernát-domborműhöz azonban nem gyalogoltam vissza, hadd maradjon valami áprilisra is.

A céljelző tábláról levakartak egy-két betűt, s Dobogókőből csak Pogókő maradt. A nálam is idősebbek kedvéért ideírom, hogy a "pogó" afféle vad tánc a diszkóban: öten-tízen körbefogódznak, befelé lábat lengetnek, kifelé lökdösik a tömeget, nagyszerű élvezet. Jómagam valami hasonlót mutattam be a képen látható fagyott olvadékpatakon.

A jobbra ágazó zöldön csakhamar elértem a Júlia-forrás bájos környékét, kunyhóval, tűzrakóval, szemétgyűjtővel. A hamuban nejlonzacskós kenyér üszkösödött, a szemétláda tetején tojáshéj, olajospaprika és savanyúkáposzta poshadozott csöndben. A kunyhóra valaki egy szelet szalonnát akasztott. Erre járt egy fiatal pár is, nagyot nevettünk az egész bagázson. Aztán meguzsonnáztam (15:00).

Az andezithegységekben viszonylag állandók és kishozamúak a források, mert a talaj nem tudja mélyen beszívni a csapadékot, s az a felszínhez közel lassan szivárog tova, és sokáig kitart. Bezzeg mészkőben sokkal szeszélyesebbek a források!

Leeresztett tócsa apadási vonalai. Úgy vélem, minden vonal egy éjszaka folyamán keletkezik, mikor a jégmennyezethez "föltapadó" folyadék a határvonala mentén odafagy, majd nappal egy része olvadékként eltávozik. Ettől a jég széle beszakad, és éjjel az egész kezdődik elölről, csak már kisebb területen.

Hogy az ilyen buborékos jég hogyan jön létre, azt csak találgatni tudom, de inkább nem írom ide, nehogy a sarlatánság hírébe essem. A kesztyű érzékelteti a méretviszonyokat.

A csapadék mellett az olvadékvíz is formálja a talajt. Elképzelhetjük, hogy tavasszal sokkal több víz fog lerohanni ezen a rozzant földúton, mint bármelyik nyári zápor után – igaz, lassabban.

A Király-kúti-nyeregtől Pilismarót felé szédelgő aszfaltút is jócskán kapott e jégfolyamból. Egyéb helyeken pedig húsz centi hó borította, melybe terepjárók nyomai vágódtak bele.

Én is bevágódtam a szurdokba, s kezdetben igen ijesztőnek is tűnt a pálya. A bicikli először a kép aljához csuszamodott le, majd a jobb szélénél távozott.

Ehhez persze át kellett úsztatni vele a szurdok vízfolyását. (Gyalog nem lesz ilyen nehéz.)

Íme, a Lukács-árok felső szakasza. Annyira el van torlaszolva hullott törzsekkel, hogy nem is próbálták a jelzést belekényszeríteni.

A mélyben csavarog a patak, közben csöndben dúdolgat.

A hegyoldalba szorult ösvény elég kemény próbára teszi az arrajárókat.

Nedves időben legalább ilyen nehéz lesz bevenni ezt a kanyart!

Most, egy futó olvadás után a rozsdás avar ki-kikandikált a kérgessé vált hótakaró alól. Ez csodálatos térhatást ad a képeknek. Ebből következik, hogy gyönyörtúrázásra legalkalmasabbak az olvadás hetei. Zord vasember az, aki szándékosan a legkutyább időben megy a hegyekbe, és még kárpótlást sem vár érte.

No ezért kellett már most bejárnom a túrát!

Lecammogtam a völgyfenékre, és íme, mit láttam!

Kimeríthetetlen a természet szépsége. Aki sokszor látta, az sem unja meg, hanem mindannyiszor visszatér hozzá, hogy újra merítsen belőle, és felfrissülve lásson neki újra a dolgának.

A sok fényképezésben eliramlott az idő, kezdett besötétedni. Találkoztam egy újabb szerelmespárral. A gázlókon bicajjal könnyű átrúgtatni, de gyalogosoknak mindenképpen elkél egy bokánál magasabb cipő, netán bakancs.

A völgy fokozatosan ellaposodott, a patak ellustult, kanyargásba kezdett. Kiértem egy tágas tisztásra, ahonnan most is indultak csoportok (kameraállvánnyal!) a Rám-szakadékba. Megvacsoráztam (16:45), majd legurultam Dömösre.

Dömös szép üdülőfalu, a hegység egyik kapuja. Van itt kemping, szálloda, romok, művészeti galéria, helytörténeti gyűjtemény. Busz- és hajójárat köti össze Szentendrével, és persze egy derék országút. Az utóbbit a biciklisták általában nem szeretik, mert nagy a forgalom rajta, és folyton szemből fúj a szél. Kerékpárút is csak elvétve fut mellette.

Beázott és jéggé fagyott cipőmmel és meleget nem adó kesztyűmmel küszködve letekertem a Szentendréig hátralévő húsz kilométert. Itt a maradék húszat inkább megvásároltam 526,– Ft-ért, azaz HÉV-re szálltam. Szép nap volt, nagyszerű tájakkal. Remélem, sikerül fölkeltenem kollégáim kedvét, hogy tavasszal ők is eljöjjenek.

Sajnos ebből nem lett semmi, mert a megteendő hét kilométeres lejtő sok kollégát visszariasztott. Az igazságos megoldás ("aki nem jön túrára, az bejön az iskolaépületbe és valami hasznos munkát végez") valamiért nem tűnt vállalhatónak. Hiába rövidítettem volna a végletekig a távot (rövid körséta Dobogókőn), közreműködésemet megköszönték, és a többség akaratának megfelelően környezetvédelmi napot szerveztek az iskolában. Ennek emlékét ma is őrzik az udvaron éktelenkedő hamufoltok. Ezúttal én köszönöm meg a szervezők munkáját, mert nagyon finomakat főztek; nekem csak a három bográcstűz életbentartása volt a dolgom a bűzölgő aszfalton. Aztán év végére, mikor már tudható volt, hogy nem maradhatok az iskolában, került néhány kolléga, aki utánanézett a két programajánlatnak és utólag megvigasztalt.