11. nap: VIII. 5.
Bonyhád – Baja
45 km.

A napot reggeli helyett szereléssel kezdtem: nehézkes szerszámaimmal szétszedtem az agyat és megzsíroztam. (A régi lemezkulcsok közül a nagyobbikból kellett volna kettő, de egy akadt csak, s az is ki volt reszelve. A boltok nem árulják őket, nyilván hogy el lehessen adni a Shimano koszlott, egyfunkciós kónuszkulcsát háromezer forintért, vagy egy gyengébbet ezerötszázért.) Az összerakott agy keservesen kattogott: valószínűleg bemaródott a kúpcsavar. Hála Istennek, otthon van egy maradék tengely egy teljes készlet golyóval: ha nem feszítem túl a húrt, megúszom a hatezer forintos vásárlást. Kinéztem hát végcélnak Szekszárdot, és beletapostam a pedálba. Az út mellett belvízben álló kukoricatáblák szenvedték meg az időjárást, hogy ne csak rám járjon a rúd.

Mórágy volt ennek a napnak az első látnivalója: egy vegyes állatfarmra való rápillantás után ide fordultam be. A variszkuszi gránittömb tízméteres homlok formájában bukkan itt felszínre, s ez a Mórágyi-rög olyan híres földtani lelőhely, hogy kivilágítás is járt neki (vagy a közeli betontalapzatnak). A szemközti domboldalban egy fiatal pár csúszkált és fotózott, de a Gránit Panzióban nem volt senki; telefonon kell szállást rendelni. Van itt egy földrengésjelző állomás is, aminek az ajtaját időnként kinyitják, most azonban zárva volt.

Bátaszéken teljessé tettem a bevásárlást némi zsömlével, egy buszmegállóban megebédeltem, majd megkerestem a mai nap második látványosságát: a Gemencet. Pörbölyről ezúttal dél felé akartam egy kis kört tenni a gáton és a tanösvényen, de az előbbi ragadós agyaggal tagadta meg a belépést, az utóbbi meg egész egyszerűen víz alatt volt. Pedig van erre sok fanévtábla, élőhelyleírás, sőt még egy kilátótorony is.

A vasút északi oldalára átpártolva letámasztottam a gépet, majd sűrű szúnyogfelhőben, agyagkoloncos lábbal gyalogolni kezdtem a vadtól hemzsegő Gemenc belseje felé. A csörtetés határozottan nemcsak tőlem származott, és csakugyan: a csatakos földúton, előttem ötven méterrel feltűnt egy vaddisznó. Kapkodva fölraktam a teleobjektívet, idegesen tappogva a szúnyogok miatt. A disznó vaksi volt, de nem süket, és úgy elinalt, hogy még a hátát sem tudtam lefotózni. Egy darabig caplattam tovább a kulimászban, egyre több szúnyoggal a sarkamban (szerencsére fiatal hölgyek voltak, s nem éreztek még rá a gyors táplálkozás fontosságára). Ugyanígy meglépett előlem a jobb kéz felőli égeres lápon dagonyázó konda is, ezért aztán lelombozódva visszatértem a bicajhoz. A sorozatos kudarcok és a szibériai májust idéző sár láttán úgy döntöttem: nem érdemes tovább küszködni, Baja lesz a végállomás. Az utolsó pillanatban kárpótlásul még elcsíptem egy narancssárga meztelencsigát.

Baját ezúttal sem néztem meg, mert kevéssel érkezésem után indult hazafelé a közvetlen vonat. A túra körnek szánt vonala ezúttal sem tudott bezáródni, fenntartva a kihagyott helyeket egy későbbi vándorlásnak, valamivel szebb időben. Ami azt illeti, minden erőforrásomat kimerítettem, és azzal a jóleső tudattal kászálódtam fel a szerelvényre, hogy több szenvedést hagytam ki, mint élményt. Tanulságos napok voltak ezek.