10. nap: VIII. 4.
Mecsek – Bonyhád
41 km.
Reggelre az eső valamelyest mérséklődött, térdem állapota tűrhetővé javult, így nyugatnak tartva megmásztam a 682 méteres csúcsot, ahol egy ötemeletes geodéziai betontorony áll, belsejében tótágast álló benyomott felirattal: "Állami földmérés, 1984. Megrongálni tilos!" Bizony, a hasonló hengertornyok közül ez a fiatalabbak közé tartozik: a lemezajtókat hamar fölfeszítették a kilátásra vágyó turisták (bocsánatos bűn), és a vaslétrákat szétvandálkodták az előző cél ellen dolgozó huligánok (akkor ez még nem volt a szurkolótáborok kemény magjának dicsekvő bemutatkozása). De kívül is hordott két feliratot a betoncső, az elsőt a puszta falán: "Lokátor nem! Bazsarózsa igen!", és a másikat a Greenpeace plakátján: "Amint az utolsó fát kivágtuk, az utolsó halat kifogtuk és az utolsó folyót is megmérgeztük, rájövünk majd, hogy a pénz nem ehető." A tetőkorláton nemzetiszín zászló lobogott, csattogott a szélben.
A nevezetes lokátorügy óta eltelt idő tartós győzelmet sejtet: a minisztérium és a NATO visszavonulót fújt, s az új köztársasági elnök is nekifeszült a környezetvédelem ügyének. A környéken pedig valóságos új mondakör alakult ki az eseményekből: Püspökszentlászlón találtam egypár nyomtatott illetve fénymásolt összefoglalót a történtekről; a Nők Lapjából vett részlet a természetvédelmi tények mellett visszaemlékezéseket is tartalmazott azokról a helybeliekről, köztük idős asszonyokról, akik meleg étellel tartották a lelket a magukat fához láncoltató aktivistákban vagy az odafenn silbakoló természetbarátokban. De az őrzők figyelme is kihagyott néha: elvetemült alakok idén januárban vasrudakkal átdöfték a csúcson álló fák törzsét, hogy elszáradásuk után ki lehessen őket vágni. Erre el lehet mondani Husz Jánossal: O, sancta simplicitas, azaz szent együgyűség! Némelyek szerint a tettesek helikopterrel odaszállított kiskatonák voltak. A márévári múzeumőr odáig ment, hogy a tervezett, deklaráltan természetvédelmi okú útlezárást (Pécsváradtól a kisújbányai elágazásig) is a katonai érdekcsoportok ügyeskedésének tulajdonította: először az autókat tiltják ki, aztán elkerítik a Zengőt, és mindenkit letartóztatnak, aki odamerészkedik. Amikor ezzel megvannak, elindulnak a láncfűrészekkel és a dózerekkel. Ha ez némiképp túlérzékeny képzelődés is, mindenképpen van annyi igazsága, hogy a magas polcon ülők sosem tanúsítottak kellő megbecsülést a természet iránt, mivel az nem közvetlenül nekik hozott hasznot, hanem hosszú távon, a társadalom egészének.
A Zengővár derékig érő falromját lefényképezve azonnal nekiláttam a tegnapinál mivel sem kíméletesebb térdgyakorlatnak: a kék csúcsjelzésen való lebocsátkozásnak nyugati irányban. Többször is vert helyzetbe jutottam a felázott agyagon, és a fenékkel földet éréstől csak az mentett meg, hogy a degeszre pakolt málhára bátran rákönyökölhettem esés közben. Máskor a kerékpár egyszerűen kidőlt a kezemből, kormányával a sárba. Magát kínálta a párhuzam minden idők államkormányaival: azokat is minden jöttment végigfogdossa, aztán mikor telirakta a markát, a földre hajítja. Mégis mindig lesz újabb fajankó, aki fölrángatja a sárból, és az egész kezdődik elölről.
Püspökszentlászlóra szemergő esőben, déltájban értem fel. Ez a falu a török alatt kihalt, de németek betelepítésével feltámasztották. Hasonló dolog mostanság is történt: a falubeliek Hosszúheténybe költöztek, s a házakat városiak vették meg üdülőnek. A faluvédő egyesület a nyolcvanas évektől kezdve visszafordította a romlást, kicsinosította a köztereket és rendbehozta a megvásárolt házakat. A tagok közös munkával kőszórással megjavították az idevezető földutat, padokat helyeztek el, stb. Megszépült a falu közepén a harangláb környéke is. A jezsuiták lelkigyakorlatos házat létesítettek itt, neves előadókkal képezik és építik az odalátogató híveket. Előtte számos autót láttam, de lehet, hogy egy részük a szomszédos panzióba jött, melybe kisebb-nagyobb macikat várnak különféle programokra, hagyományos és reformételek mellé.
A falu végén, a volt iskolában a Bazsarózsa kulcsosház üzemel, udvarán jó néhány kocsi parkolt éppen. Szemben Esterházy Pál László pécsi püspök kastélya, aki az így álcázott kolostorban tartotta fenn a kalapos király által feloszlatott pálos rendet 1797-ben. Van ott egy kápolnácska is, kisded arborétummal; ennek meglátogatását barátságosabb időre halasztottam. Csupán némi vizet fakasztottam a Hetyey-forrásból (a vízcső elzárójának elfordításával), készítettem pár fotót, és újra tolni kezdtem, ezúttal fölfelé. Az ösvény felső végénél, azazhogy a keresztező betonútnál a kilépést időszakosan tiltó tábla ácsorgott, de ezúttal nem a régi világ tette oda, hanem a honvédség. Éleslövészetkor tehát a turista fölgyalogolhat a sárga jelzésen az erdészeti útig, s ott visszafordulásra kényszerül. Ugyanígy járnak a biciklisták is, mert a Mecsek-atlasz ezt a meredek, sáros zergecsapást a rájuk utaló emblémával is ellátta.
A sarat úgy-ahogy le tudtam vakarni az abroncsokról, de az időjárási viszonyok anélkül is rohamosan fogyasztották a fékgumikat. Szüntelenül szakadó hideg esőben sikerült előrenyomulnom a kisújbányai elágazásig, s az apró pavilon (bezárt büfé vagy ilyesmi) láttán azonnal el is rendeltem az ebédet. Ugyancsak eldöntöttem, hogy nem merészkedem többé terepre, hanem megmaradok az aszfalton. Ahogy teljesen elkopott fékpofákkal a Márévár alatti kulcsosházhoz értem, az eresz alól gyerekcsapat visongott felém: "Kaja! Kaja!" A velük lévő cserkészek sem tudták, nyitva van-e a vár, ezért megindultam a keskeny, meredek aszfaltcsíkon hömpölygő csermellyel szembe.
A vár nyitva volt, olyannyira, hogy két család társaságában hallgathattam történetének részleteit. A függőleges aknából oldalirányú vágatok futnak a ciszternáig, a kapu alá és másfelé. Belsejében kiállítás a rómaiaktól fogva a török időkig, amikor a vár – valószínűleg lőporrobbanás következtében – romba dőlt. A feltárás és a régészeti kutatás állandóan folyik, ahogy éppen van rá pénz. Az emeleten természetrajzi tárlók sorakoznak kisebb-nagyobb preparátumokkal (a lepkétől a sasig), valamint az errefelé előkerült kövületekkel (az ammonitáktól a mamutzápfogig).
A múzeumőr szerint a vár a leendő zengői lokátor védőterületére fog esni, ezért éveken belül be kell majd zárni. Aki azonban Pesten él, tudja, hogy ez lehetetlen, éspedig nem azért, mert azok odafenn megkomolyodtak vagy kinyílt a szemük, hanem mert félnek az egyszer már felkorbácsolt népharagtól, amelyet hasztalan igyekeztek az ellenzék aknamunkájaként gyűlöletessé tenni. Ennyiben maradtunk, és visszatoltam bicajomat a kulcsosházhoz. Ott fékbetétet cseréltem, beszélgettem egy sort az egyik cserkészlegénnyel (ő országúton nyomja a pedált, és túlvan a felavatáson is: egy kamion menetszele belelökte az árokba), a Vár-völgy alján csokit vettem, majd nekieredtem a bonyhádi országútnak.
A hátralévő szakaszon a nyálkás csöpögés lassan abbamaradt, levehettem az esőkabátot. Két kaland marad emlékezetes innen: először egy civil ruhás rendőr, aki igazolványát elővillantva lépett oda hozzánk, mikor éppen egy félrecsúszott kocsit igyekeztünk kitolni az árokból. Bemutatkozását ("Rendőrség") először úgy értettem: "Pisiltek?" (Ami azt illeti, nagyon erőlködtünk, de nem sikerült a dolog.) Aztán egy olasz kisbuszos, aki felajánlotta, hogy elvisz. Szabadkoztam, főleg alváspolitikai és kilométertani okokból. Váltig erősítgette, hogy nem akar semmi rosszat, hogy "non pederasta, uomo normale
