9. nap: VIII. 3.
Mecsek, Pécs
51 km.

Ébredés és sátorbontás után egy siklót átlépve leültem a kilátó tövébe, az egyik masszív rönkpadra. Az eresz alatti irdatlan szemétkupac és oldalt egy szétdúlt furnéroldalú, berogyott hullámpala-fedelű ház igazolta Vörösmarty véleményét a sárkányfogakból támadt emberekről: "Midőn azt hinnők, hogy tanúl / Nagyobb bűnt forral álnokúl." Maradék vizemmel becsúsztattam helyére a reggelit, aztán a legmeredekebb turistaúton ereszkedni kezdtem dél felé. Öszvérem olyan rémülten dobrokolt a Zsongor-kő utáni, kék háromszöggel jelzett meredély láttán, hogy hálát adtam az Istennek, amiért idefelé nem ezt az utat választottam.

Pár száz méternyi térdropogtatás után, a Sasfészek tízölnyi sziklafala alatt elóvakodva már járhatóbb terepen találtam magam; fűrészt fogó gondos kezek átjárást vágtak a kerékpárosoknak a kidőlt tölgyek között. A Babás-szerkövek keleti tagjai állnak itt őrt. Ezek a mutatósan gömbölyűre kopott, rücskös vörösbarna sziklaalakzatok a monda szerint két lakodalmas menetből jöttek létre: egyik sem akart kitérni a másiknak, ezért mindkettő kővé vált. Ez a hagyomány még ma is él a környéken, a cserkúti pénztároslány is igazolta, ugyanis gyermekkorában hallotta.

Mindenesetre derekabb mese ez annál, amivel a pesti gyerekeket szokták szédíteni, miszerint a Lánchídon álló oroszlánok szobrászmestere a Dunába ugrott, mert kiderült, hogy nem készített nekik nyelvet. Én a saját nagymamámtól egy sokkal kedvesebb mondát hallottam: Mátyás király egyszer összeveszett feleségével, és föltette magában, hogy sosem szól hozzá többet, hanem hazaviszi apjához Taljánországba. Ahogy nyugat felé kocsiznának, Beatrix egyre kérlelte összeszorított szájú urát-királyát a maga hibás magyarságával: "Udan, soly már!" Mátyás király elnevette magát, megölelte feleségét, és visszafordította a kocsit. Így lett a falu neve Solymár.

Ami a Babás-szerköveket illeti, Daczó Árpád (székely- és csángókutató) valószínűsíti, hogy régente pogány áldozatok helye voltak, és a Babba-mama nevű ősmagyar istennőtől (vagy inkább boszorkánytól) eredeztetik a helynevet, a "szerkő" pedig "szent kő" lehet. (A Nyugat-Mecsek középkori templomai, TKM kiskönyvtára 651, 3. o.) Az előbbit lehetségesnek, bár kissé erőltetettnek tartom, az utóbbi azonban biztosan téves származtatás: a "szer" itt egyszerűen "sor"-t jelent (pl. pinceszer = pincesor, szerét ejti = sorra keríti, ország-szerin tova = végig az országon; de Ballagi és Szenci Molnár szótárai is megadják e jelentést), s az is lehetetlen, hogy egy pogány áldozóhelyet éppen a speciálisan keresztény "szent" jelzővel illettek volna. A Székelyföldön mindenesetre tisztelik Babba-Máriát, és előnevét "szép"-nek magyarázzák, ami a máriás kegyesség pogány vonásaira világít rá.

A szerkövek anyaga valamiféle konglomerátum, s ahogy a közeli ismertetőtábla mondja, 220 millió éve ülepedett ki a tengerparti kavicsokból, majd fölemelkedett. A közelben egy függőleges falon jól látható a perm-triász határ a kőzetben: az előbbi időszakban a folyamokból homokkő rakódott le, s erre rétegződött a benyomuló tenger kavicsos üledéke.

Azon a helyen, ahol a jelzés ismét erősen ereszkedni kezd, hatalmas kereszt uralkodik a lapály fölött, a magyarság megtérését ünnepelve (1938?). Erős fékezéssel leértem Kővágószőlősre, de az uránbányászati kiállítást zárva találtam. A templom is zárva volt; mellette összefutottam egy holland házaspárral, és eligazítottam őket Cserkút felé. A kapun érdekes írást találtam a munkába hívó hajnali dobolást, valamint a "Tisztelet a bányász szaknak" kezdetű bányászhimnuszt feldolgozó toronyzenéről. Az ötletet adó és megvalósító alapítvány szeretné, ha a környék összes (volt) bányászfalujában egy időben, a 14 órás műszakváltáskor felcsendülhetne ez a zene.

Cserkúton is van egy Árpád-kori templom, és a hollandusok is felbukkantak, útmutatást kérve a kapura szögezett tábla üzenetéről. Miserend volt az, valamint a gondnok elérhetősége. Engem is érdekelt a templom belseje, ezért behatoltam a közelben húzódó gázcső-árkok mögé, és becsöngettem. Öt perc múlva már a tolmács szerepében találtam magam a freskók alatt. A négy falu és temploma végig megőrizte római katolikus hitét, még a hódoltságban sem váltak pusztává. Festményein az apostolok állnak sorfalat, miközben angyal jelenti be a feltámadást az asszonyoknak (az áruló Júdás hiányzik, de a felirat szerint köztük van Pál!), Mihály arkangyal mérlegeli a lelkeket a halál után (a másik serpenyőt kisördögök húzzák lefelé), a túloldalon pedig Szent György (?) léptet fehér lován. A legérdekesebb a diadalív belseje, ahol a tizenkét hónapot ábrázolták bizonyos mesterségek képében (szőlőművelés, kádárság és mások), de sajnos a legtöbbje lekopott. A freskókat az 1725-ös meszelés őrizte meg, odakint lemosta őket az eső.

Bevásárlás és némi mesélés után útnak eredtem a hatos úton Pécs felé. Nyiszorgó hajtókaromat hasztalan próbáltam tisztogatással és rászorítással megszilárdítani helyén: az előző túrán beleázott kosz lukat mélyesztett az alumíniumba, ezzel a hajtómű megérett a cserére. Hátam mögött sötétes felhők gyülekeztek, egy pillanatra azt a benyomást keltve, hogy a Mecsek megtízszerezte magasságát, és hósipkát húzott.

A belvárosban ezúttal két emléket céloztam meg: Jakováli Hasszán dzsámiját és a Természettudományi Múzeumot. A dzsámi a városban megtelepedett török tisztviselők és katonák számára készült, s ma is vannak szép szőnyegei és szószékei (a török kormány ajándékából). Kiállítást is berendeztek odabenn a város oszmán megszállás alatti mindennapjairól: volt ott páncéling, dervisek, tányérok, köcsögök, cirkalmas török betűs iratok.

A múzeum szinte csak utalásszerűen foglalta össze a Kis-Balaton, a Dráva mente és más tájak élővilágát, és időszakosan magában foglalt egy dinoszaurusz-kiállítást is (fiatal szobrásznő alkotásai, a legtöbb megvásárolható). A legértékesebb szerzeményem egy Gemenc-térkép volt, amit otthon nem lehetett kapni, így ez is a költségvetést terhelte. Pécsett megvásároltam még az ifjabb Révész Imre református püspök összegyűjtött tanulmányait 1944-ből, hogy esős reggeleken tudjak mit olvasgatni a sátorban.

Mindezek végeztével ismét a hatos útra tértem (itt még nem tilos a biciklizés), hogy aztán a vasúti átjáró után ferdén balra induló hirdi útra forduljak róla (ezután már tilos). Látván, hogy egy földút mentén hamvasszeder-mezők hívogatnak, megálltam ebédelni. Többek között elköltöttem itt a sárgadinnyét is, de mostanra már leszoktam a műfüstölt húsokról, és felerészben kolbászt, illetve szalonnát tettem a kenyérre sajttal, majonézzel. Úgy véltem, elég lesz, ha negyed hatra Pécsváradra érek, amely már egyszer kizárt a várfalak közül – és csakugyan, neki ismét elég is volt, hogy felvonja a hidat. Pedig nyilalló térdemet nem kíméltem az utolsó rémséges emelkedőn, ahol az árokparton egy holtrészeg cigányember fetrengett, és növendék lánya kérlelő szavaira csak egy-egy hörrentéssel felelt.

A térkép és a tájoló együttesen sem óvott meg attól, hogy a Zengővárkonyba vezető utcák közül kiválasszam azt, amely a legnagyobb szintvesztéssel járt. A csodásan gazdag faluból (tojásmúzeum, tájház, emlékszoba stb.) engem most csak Rockenbauer Pál sírja vonzott, de megfogadtam, hogy emezekhez is mindenképpen visszatérek. A sírkő a szelídgesztenyésben áll egy szépen nyírt tisztáson, iskolák és turistaegyesületek tisztelgő szalagjaival és koszorúival borítva. Ezt meg is érdemelte, főként két kéktúrás sorozatával, amelyek a nyolcvanas években újra fellobbantották az országban az igényes országjárás szeretetét, és ráirányították a figyelmet a félreesőbb vidékek szépségeire. Ezenkívül a nevéhez fűződik egy jégvidéki beszámoló (Csipetnyi Antarktisz, Táncsics, 1970), és írt a világ helyneveiről a nagyközönségnek is (Amiről a térkép mesél, Móra, 1986). Ez utóbbit manapság is érdemes volna olvasgatni – amikor az effajta földrajzi köntösben megjelenő kultúrtörténetet már a földre terítette a tömegek tudatlansága és az angolból ügyetlenül fordító szak(?)munkások kontársága. Az új turistanemzedék apjaként tiszteli az 1987-ben elhunyt Rockenbauer Pált, és bízunk benne, hogy idővel fel is növünk hozzá áldozatkészségben, hazaszeretetben, emberségben.

Pécsváradra visszajövet már a biciklijelzést használtam: ez alig emelkedik, annak köszönhetően, hogy a 6-os főút körül csavargó régi út ledolgozta az imént elpocsékolt szintkülönbség nagy részét. Aztán este nyolcra a Komlós-völgy vízmosásos szekérútján, felhőben és bömbölő szélben föltoltam gépemet a Zengőre. A kilátások siralmasak voltak: alig tudtam nyomni a jobb pedált, irgalmatlan zivatarok sejlettek föl északról, és érezhetően agyagos lett a föld a lábam alatt. A túra gyors és még gyorsabb befejezésének kérdését másnap reggelre hagyva betámasztottam a bringát a Zengő-kunyhóba, és egy szál hálózsákban fölfeküdtem a padlásra. A szúnyogokat a szélvész messze sodorta, végre egyszer előszedhettem az olvasnivalót. Tízkor azonban megdördült az ég, és a tetőzsindely hézagain kövér cseppekben hullani kezdett a nyakamba a víz. Egy darabig vinnyogva hurcolkodtam ide-oda, de az eső nem tágított. Hörgő szélrohamok közepette fölvertem a sátrat az emeleten, és bebújtam. Ez a nap is véget ért.