8. nap: VIII. 2.
Bőszénfa – Mecsek
75 km.

Ezen a friss keddi reggelen éppen Bőszénfa fölött találtam magam. A reggeli és a 67-es úton ajándékul kapott száguldás után máris betértem a faluba bevásárolni és a Meseszállót megnézni. A turistakalauzok szerint a szobák mindegyikében más mese figurái ringatják álomba a gyermekeket. Három éve történt itt tulajdonosváltás, de úgy látszik, a forgalom megbízható, mert csak egyetlen szabad szoba akadt volna a magamfajta betérő vendégnek. Egy pohár almalé mellett elbeszélgettünk azokról a szép napokról, amikor még nekik is volt alkalmuk túrázni, barlangászni.

Bőszénfa volt a túra igazi csúcspontja: csinos utca zöld lóherés árokparttal, ismertető és térkép az országút felől; a boltosnéval jót lehetett beszélgetni, és a visszaköszönési mutató is elérte az elméleti maximumot. Hírt kaptam a túloldali szép nagy szarvasfarmról, amely egyben bemutatóhely is volt. Általában előre bejelentkezett csoportokat fogadnak, de engem szívességből körbekalauzolt a gazda. Igyekeznek az összes hazai nagyvadat tenyészteni, és vannak háziállatok is.

Először a vaddisznókhoz kopogtunk be. Ezeket kicsi koruktól fogva itt nevelték, általában cumisüvegből kaptak tejet, aztán árpát és "tritikálét" (azaz a burozs nevű gabonahibridet). Rá is faragtam, amikor a teleobjektívet csattintottam rá a gépre, mert így nem fértek a fényképre: teljes bizalommal közel jöttek, és kézből ették a csalánt.

Aztán következtek a szarvasok. A dámvadak valóban vadak voltak, s ahogy kiugrasztottuk őket a fák alól, azonnal el is szeleltek a kerített szérű legtávolibb sarkába. De a szelíd gímszarvasok még simogatni is hagyták magukat: ezek is üvegből szoptak vala, és az összes embert fajtársuknak tekintették. A gazda elmondta, hogy betegségektől nemigen kell félniük, a vadállatok szervezete ellenállóbb, mint a házijószágé.

Elbúcsúztam hát, miután megnéztem a szamarakat, szürkemarhákat és lovakat. Ha valahová egész osztállyal fogok visszajönni, az biztosan Bőszénfa lesz.

Egy erős emelkedőt legyűrve megérkeztem Sasrétre, az Almamellékig futó kisvasút végállomására. (Ez utóbbi helyen kapcsolódott az 1976-ban megszüntetett kaposvár-szigetvári vonalhoz, ma pedig a mecseki erdészet üzemelteti.) A térkép nem jelöl biztos utat a völgyben, de a vaspálya mellett mindig szokott lenni legalább egy csapás. Most azonban ennél is könnyebb dolgom volt: a szerelvény éppen indult. Felkapaszkodtam a személyvagon hátuljába. Fiatal házaspár ült ott kisgyerekkel, a férfival elbeszélgettünk a fényképezőgépek fajtáiról, sajátosságaikról. Egy köztes megállóban felszállt pár munkásember. Az ibafai út felüljárójánál búcsúztam el útitársaimtól, s a kedvemért a mozdony vissza is tolatott egy kicsit.

Ibafa központja felé feltűnően sok fiatalasszony igyekezett, karján gyerekkel. Kiáltozásukból úgy vettem ki, hogy most hozzák a segélyt. A falunak a XIX. század végén volt a legtöbb lakója (702), több településrész tartozott hozzá (pl. az önálló iskolával is rendelkező Sasrét, Gyűrűfű, Korpád és mások) – aztán mára háromszáznál is kevesebben maradtak, a templom düledezik, munka sehol. Talán a turizmusból meg lehet élni.

Be is néztem a pipamúzeumba, melynek nyitvatartási rendje nincs, viszont igény esetén mindig kinyitják. A kiállítást egy régi stúdióbeszélgetés és természetesen az ibafai papról szóló sláger kísérte magnóról. Ezt az előző plébános (Horváth J. Gyula) által írott történeti munka szerint a dal a harmincas évekből való, egy operettben bukkant föl először, és nem a pipa ihlette (az pár évvel későbbi), hanem a nép ajkán már jó ideje élő nyelvtörő. A nevezetes pipát pedig 1934-ben készíttették az akkori papnak, és az eredetije a plébániai gyűjteményben van.

Ugyanez a nyugalmazott plébános a következő szavakkal foglalja össze kutatását: "[1945 után] ...Átalakul egy társadalom, egy településszerkezet, és vadidegen ordas eszméket kényszerítenek a falura. A falu védekezik, amíg tud, aztán megadja magát a sorsának, és megindul a falvak elnéptelenedése. Ebben a szörnyű korban virágzik ki igazán a pipakultusz. [...] Szép volt még egyszer végignézni ezen a süllyedő világon, ami a mi világunk volt, és aminek szereplői – legtöbb már arról a másik világról – néznek vissza ránk. Az egész történet arról szólt és azért halhatatlan, mert az évszázad életének volt keresztmetszete, a hatalmas átalakulások évszázadáé. A falu muszájherkules és reménytelen küzdelme a pusztulás iszonyú démonai ellen. [...]" (Horváth J. Gyula: Az ibafai papnak fapipája van. Almamellék, 1999.) 47. o.

Ezután máris Gyűrűfű keresésére indultam, amit a 2002-es túrán a sötétben nem találtam meg. Ahogy akkor is, a jelzés éppen a leglényegesebb helyről hiányzott, de vadonatúj térképem Korpádot is elhagyott településként tüntette föl (az 1980-assal ellentétben), tehát úgy döntöttem, először ezt kutatom föl. Szedres dombháton, kerített dióliget után nagy sokára találtam is olyan nyomokat a bozótban, amelyek az egykori faluról árulkodtak: két feszület (az egyik német feliratú 1926-ból, a tövét kaszálják), néhány falrom, egy pincelyuk, pár cserép és egy "68" számmal megbélyegzett tégla. (Hogy ez évszám-e, nem tudom.) A falak nem többek hosszanti vagy harántos téglakupacoknál, melyeket föld és avar fed, köztük lyukas fazekak hányódnak, és tízcentis átmérőjű fatörzsek nőnek ki belőlük. A tányércserepek érzésem szerint a hetvenes évekből valók. [A Helységnévtár azt írja, hogy 1970-ben még 85 lakója volt 28 házban.] – Ott hever hát a holt falu az elbokrosodott dombtetőn, szántóktól és magaslesektől környezve. A török időkben váltak pusztává így a falvak, s mostanra egy-egy dűlőnévnél egyéb nem maradt belőlük. Legközelebb Kisibafán él egy család, udvarukon sok száradó ruhát lenget a szél. Fényes Elek geográfiai szótára (1851) szerint "német falu, Baranya vmegyében, egy hegyen [...] Földje nagyon hegyes, leginkább birkatenyésztésre alkalmas. Lakja 78 katholikus. Birja Majláth György." Az internetes források szerint valamikor horvátok is éltek itt.

Gyűrűfűt most sokkal könnyebb volt föllelnem: az ibafai múzeumban adtak egy prospektust, s így a lakókkal való találkozás nélkül is el tudtam helyezni a szétszórt házakat a telep gazdasági térképén. Az egyik gazda kecskesajtot, a másik tejtermékeket, húsokat árul; igyekeznek összhangban élni a természettel. Ez abban is megnyilvánul, hogy nem műtrágyáznak, nem permeteznek, állataikat úgy tartják, mint évszázadokig mindenütt az országban. Házukat nem betonból, hanem földből és fából építik; a szennyvizet gyökérzónás módszerrel tisztítják.

A Tündérmajor nevű sajtgazdaság termékei különféle díjakat nyertek már, Budán a Marczibányi téren állandóan árusítják is őket. – Az interneten találtam egyet-mást Gyűrűfűről; aki kíváncsi a részletekre, elolvashat egy riportot és el is látogathat valamelyik nyílt napra (szeptemberi hétvégeken), vagy bejelentkezhet falunézésre a (06)73-378-595-ös telefonszámon. Azon a pár kilométeres kövesúton kell felzötyögni Dinnyeberki felől, amelyen én távoztam. A füzet szerint busszal szinte reménytelen idejutni, a vonattól pedig nyolc kilométert kell gyalogolni. Ebből is látszik, melyik járműé a jövő.

Ilymódon felmagasztosult vasparipámon annak rendje s módja szerint tovább-baktattam az országúton a Mecsek felé. Néhány legény és leány tekert viszonylag gyorsan keletnek a Bükkösdi-víz mentén, de nem volt erőm a kergetésükre: már vereset láttam az éhségtől. Meg is vacsoráztam ugyanannál az iparvasútnál, ahol három éve kénytelen voltam meghálni. Aztán utolértem őket egy lábáztatóhelynél. Balra fafaragóműhely állt az út mentén, félkész munkadarabjai szerteszét hevertek az udvarban, de hiába kiáltoztam, nem volt ott senki.

Hetvehelyen átkeltem a sínek alatt, és rögtön megláttam egy kőkeresztet, alatta bebugyolált Máriával. Hogy kegyes öltözet lehetett-e, vagy állagmegóvó célú műanyagköpeny, nem tudtam eldönteni. (Később lesz fénykép hasonlóról.) Aztán elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy másfelé kanyarodó betonútra tévedtem, és a közelben állomásozó román építőmunkások magyar főnöke is csak hozzávetőleg tudott eligazítani. Mindenesetre megfordultam, és hamarosan mászni is kezdtem a Meleg-mál nevű hegy gerincére. (A "mál" régi magyar szó, déli hegyoldalt jelent, de a prémesállatok hasoldalát is – pl. rókamál –, egyszóval olyasmit, ahol finom meleg van. Ugyanennek egy változata a Mecsekben a Meleg-mány-völgy, amely ugyan északra néz, de vele szemben ott magaslik a hasonló nevű hegy, déli lejtővel.)

Szelídülő emelkedőn, ipartelepet mellőzve eljutottam a petőczpusztai elágazáshoz, s itt eldöntöttem, hogy a kővágószőlősi templom másnapra marad. A térképi "volt V-ös üzem" helyén valószínűleg egy sportszergyártó vállalkozás virágzott ki, mert ezt táblázták ki itt. Petőcaknánál pedig megjelent egy felirat is a vörös homokkőtömbön, a betonszarkofág szélénél: "Uránércbányászat IV. akna, Kővágószőlős. Építés kezdete: 1964. Aknamélység: 1146 m. Bezárás ideje: 2000."

A tegnapinál jóval erőszakosabb bögölyhad rákényszerített, hogy a nyeregben ficánkolva, két keréken másszam meg a szállásul kiszemelt Jakab-hegyet. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy másnapra bosszantóan megfájdult a jobb térdem; akkor viszont férfias áldozatvállalásnak tűnt a dolog. Közben a túrához igazítottam a mostanában eléggé eltáltosult Kormorán együttes egyetlen, a rádióban imitt-amott felbukkanó dalát (Elmenni messze):

      Elmenni messze,
      tekeregni délig,
      izzadni estig,
      csapkodni éjfélig.

      Madár-, s nem rút TV-szó, (*)
      templomok, erdők, várak!
      Rányomom úgy a talpam,
      hogy könnyen visszataláljak.


(*) Ejtsd: tövö-szó. Az eredeti dal ritmusát próbáltam utánozni,
miközben támadtak a bögölyök; nos, ennyi tellett tőlem.

Az avargyűrűn belül, hatszáz méter magasan a vízzáró rétegek egy hajlata megfog némi csapadékvizet, olyannyira, hogy a legszárazabb időben is csillog arrafelé egy kis tó. Vizet venni én is elballagtam a nyomóskúthoz, de az utóbbi három év alatt elváshatott valami a szivattyúban, és le kellett szerelni. Egy öntörvényű kiránduló (hogy csúnyábbat ne mondjak) nem győzte kivárni a javítást, hanem lendületből lerúgta a kút kávájának egyik felét. (Erre szokták mondani, hogy "nem az a legény, aki adja, hanem az, aki állja.") Egy másik, valamivel differenciáltabb kimenetű egyed viszont félrehúzta a kút aknáját lezáró betonlapot, de visszatolni már nem maradt ereje, amitől az addig ivóvíz-tisztaságú Cigány-kút egyszerre poshadó ciszternává züllött, mivel belehullott minden a falevéltől fogva a cipők poráig. Vödröt és kötelet természetesen nem hagyott a helyszínen az illető, így csak bámulhattam tantaluszi kínban a méterrel alattam csillogó víztükröt. Ivás végett be kellett érnem a nálam lévő kulacs vízzel, és magából a tavacskából merítenem a többi edényembe zuhanyzásra valót. A kolostor romjai közt aludtam, miközben a távolból motorzaj riogatott – de nem értem jöttek.