7. nap: VIII. 1.
Mesztegnyő – Bőszénfa
90 km.

Ezúttal igen korán fölszedtem a sátorfámat, és hét órakor már tovább is surrantam keletnek a sínek mentén. Hirtelen egy kerékpárra lettem figyelmes balra a fák közt. Ez azért mégis furcsább, mint az erdőkben gyakorta otthagyott teli pillepalackok (favágók kulacsai az újabb időkben), így felkészültem a megállásra és beszélgetésre. De csak egy szegény gombaszedő asszony volt a sűrűben, és vissza sem köszönt. (A túrán a visszaköszönési mutató kb. 50%-os volt, kis szórással.) Aztán teherautók tűntek fel egy újabb mellékvágánynál, és a sínek melletti ösvényt elnyelte egy erős földút. Ezen kisebb tavak és mocsarak után kisvártatva elértem Mélyéger megállót, majd a végállomást, Felsőkakot.

Amint az atlasz is mondja, jéghideg vizű nyomóskút hozza itt fel a mélyből az éltető vizet. Énelőttem bizonyára elég régen használhatták, ezért jelentős mennyiségű rozsdát is nyertem belőle. Vacak ízén kívül ez a fajta vasion ártalmatlan, mert az emberi szervezet nem tudja beépíteni. – Egy zord bajuszos faszobor képében tekint a turistákra Noszlopy Gáspár szolgabíró, nemzetőrtiszt és gerillavezér. A szabadságharc végnapjaiban ezer emberrel átvágta magát Komáromba, s ő maga az ország különböző helyein próbálta a forradalom kihunyt lángját felszítani, s Ferenc József elfogása útján az alkotmány visszaállítását kierőszakolni. Mikor Pesten csapdába csalták és másodszor is elfogták, regénybe illő bujdosásának elérkezett a vége. De nem árulta el társait, és bibliai átokkal az ajkán ment a bitófára. Harminchárom éves volt.

Határozottan le akartam térni a kék jelzésről, amelyet az olvasottak alapján járhatatlan homoktengernek véltem, aminthogy bizonyára az is. Ehelyett toronyiránt keletnek folytattam az utat, jobb-rosszabb földutakon, az iránytűre hagyatkozva. Eközben egy patakot is áthidaltam, melyen régi palló is átívelt. Egy lakott tanyánál vajszínű Wartburg álldogált gombaszedőkkel; ők őslakosok voltak a környéken, de negyven éve Kaposvárott laktak. Viszont a tanya gazdája Pestről költözött oda, napelemekkel vonta be a tetőt, és változatos gazdálkodást folytatott.

Továbbmentem keletnek, szép fenyőerdők közepette. A folytatás felemásra sikerült: a jól induló földút túlságosan délnek kanyarodott, és olyan hosszan haladt lakatlan területen, hogy már-már a kék jelzést is elérni véltem. A futóhomok persze enélkül is megakasztott, és a képen látható elhagyott tanyáig többet toltam, mint tekertem.

A lakóház fedele baloldalt kilyukadt, és ennek a résznek a mennyezetgerendái is berogytak; a másik rész még ép. A szobában a Méhész újság 2000-es számai tanúsították, hogy öt éve itt még volt élet. Egy lezárt fészerben néhány rozoga létra, seprű, fakacat hevert. Odébb elárvult kaptárak álltak, és egy kaszált rét mutatta az ember keze nyomát.

Innen már nem volt messze Nadalos, a tőle délre lévő Újvárfalvához tartozó településrész, melyben háromszáz állandó lakó és sok üdülő él, sőt még három német is ideköltözött. A faluban van egy fűrészüzem, pár ember pedig Kaposvárra jár be dolgozni. De a munkanélküliség igen magas, és a kilátások is rosszak: gazdálkodni csak családdal volna érdemes, amely régen szétszóródott, városba származott, és nemigen jön már vissza. Mindezt a kultúrház előtt mondta el egy fűnyírós ember.

Újvárfalva arról híres, hogy itt született a már említett Noszlopy Gáspár. Szülőháza azonban zárva volt, és a kertjében álló emlékkő sem érdemelt meg egy fényképet. Ugyanott egy Európa-fa (félig kiszáradt fiatal juharféle) és egy Békesség fája (egészséges tölgycsemete) próbálta a jobb jövőt hívogatni. A főtéren pedig a Betyár csárda állt bezárva, idestova két éve. A kőkereszt felirata: "Isten dicsőségére állíttatta a volt úrbéres közönség, 1913." Ezek szerint ők pénzen váltották meg magukat a jobbágysorból.

A boltban nem győztem kivárni a sort; beszélgető cigányasszonyok között ott hallgatott ama három német egyike is. Ez úgy derült ki, hogy amikor az emlékház felől kérdeztem, ennyit felelt: "Nem értek. Német!" – Most nem csattanhatott, de egy magyar útitárs kedvéért bizony elsütöttem volna a kézenfekvő választ: "Értem. Németh!"

A háborús emlékművön három évszám: 1848, 1919, 1945 (ha jól emlékszem); mindenesetre a nagyra nőtt tuják mindet eltakarták. Körülöttük zsibvásár kezdődött: szétterültek az aszfalton a gumipapucsok, a hamis étkészletek, a márkátlan pólók és hasonló cikkek. Én elbeszélgettem egy ott árusító családdal (az ürügy az volt, hogy velük nézettem meg a középső évszámot). Felhívták a figyelmemet a nagyszakácsi főzőversenyre, amely e hét péntekjén kezdődött (nem akartam csak ezért visszakanyarodni), meg a csatkai búcsúra, aminek csak a nagyszerű hangulatára emlékeztek, meg arra, hogy átkeltek előtte a Bakonyon. (No, az igen messze lesz innen, gondoltam.) Ők tízen vannak testvérek, s ez a nagy család nemcsak esküvők és temetések alkalmával jön össze, mint mifelénk, hanem havonta egy-egy malacsütésre, piknikre.

Somogysárdon lopva fényképre került a lovasrendőrök laktanyája, aztán elbeszélgettem a gyanútlan portással. Hat hónapig képeznek itt egy turnust, s aki három ilyet elvégez, az több pénzt kap majd, és már tömeget is tud oszlatni. Hetesen bevásároltam (Vikár Béla szobra ott áll a parkban), majd sebesen begurultam Kaposvárra. Itt értelemszerűen kimaradt az antikvárium, helyette nekiláttam a Zselic-térkép által ígért várrom keresésének. Nem tudtam ugyan, hogy ilyen létezik, de a Cartographia félreérthetetlenül odarajzolta a jelet a vasút vonalára, így elszórakoztam vele egy félórát. Végül találtam egy bástyaformára faragott emlékművet, tetején kakassal – és semmi mást.

A turistatérképet követve a kukoricaföldön átvágó P+-en megkerestem a Tókaj nevű duzzasztott tavat, forrást, erdőt, turistapihenőt. Itt megebédeltem, aztán ráborultam az asztalra és kábultan pihegtem fél órát (alvásnak nem nevezném). Egy horgászó öregúr együttérzően nézett vissza rám, amikor felkerekedtem.

Így értem be Szennára, amelynek falumúzeumát már láttuk télen, ezért más érdekesség után kezdtem fürkészni. Találtam is egy kétméteres lónyelvű csodabogyót fából kifaragva az út mellett, amely a Vadvirág út itteni jelzőtáblája. Ezt az utat vagy száz somogyi falu hozta létre, az újkori önkormányzatiség tizedik évfordulója tiszteletére; mindenhol effajta növényszobrok képében jelenik meg. Egyik vége Kaposvár, a másik valahol a Zselicben van.

A kőkereszt felirata ügyében ("Dicsőség és hála a megsegítő Istennek, köszönet a befogadó falunak. 1951–2001, Szalai család.") bekopogtam a kocsmába. A csaplárosné újonnan került ide, nem ismerte ezt a hagyományt (csak gyanította, hogy Szalaiék kitelepített család lehettek), és jobb híján az önkormányzathoz irányított volna. (Ebben a ruhában be nem léptem volna oda.) Mikor azonban az iddogáló férfiakhoz fordultam ugyanezzel a kérdéssel, újra el kellett magyaráznom, miért faggatom őket: "Láttam egy feszületet, le akarom fényképezni, de nem értem ezt a Szalai családot" stb. Ketten a fejüket rázták, de a harmadik csak meredt rám: bizonyára lehetett már a vérében néhány ezrelék tiszta szesz. A tudatába mégiscsak befurakodhatott valamelyik szavam, mert elbődült: "Engem akar lefényképezni? De miért?" Lemondó sóhajjal még egyszer elmagyaráztam neki a helyzetet, aztán egy íveset köszönve eltávoztam. Málhaigazítás közben még hallottam odabentről a felböffenő értetlenséget: "Micsoda bunkó! Engem akar fényképezni!..." Harsány röhögést kapott büntetésül a többiektől, és a magyarázatot harmadszor is. – Sajnos az országban fölöttébb gyakoriak az ilyen szétesett intellektusok, és a legtöbbjük már az iskolapadban felismerhető.

A szép napos délutánt nem lehetett mással megünnepelni, mint néhány kiadós mászással. Szennáról átkeltem a dombon túl fekvő Bárdudvarnokra. A völgyben csinos tavak teremtettek otthonos hangulatot, de nem álltam meg fürödni: nem kényszerített rá az időjárás. Odaát a r.k. templom volt a szebb, de a reformátust sikerült jobban lefotóznom. Aztán balra fordultam, a kerékpárúttá nyilvánított, amúgy betonlapokkal fedett egykori vasúti töltésen.

A térkép elárulja az üzemelés időszakát: 1905–1979. Mint egy emberélet, gondoltam. Amikor elérkezett az olcsóbb, rugalmasabb, büdösebb teherautók korszaka, a kisvasút utolsót sípolt. Talán megérjük még egynek-kettőnek a feltámadását, de a mi korunknak a benzinmotorral együtt lészen temetése. Hogy mikor burkolhatták le a volt pályát, nem tudom, de a betonlapok még jól bírták, alig néhány volt repedt. Útbaigazítottam egy idekukkantó gyalogos családot a térkép alapján. Elhaladtam a régi állomás helyén lévő gazdaság mellett (rövid sínpár a fűben, birkák, s egy vityilló: "Takács Vendel fafürészelő").

A kijelölt szakasz Lipótfáig tartott, de a betonok folytatódtak egy hídon túl is, ahol aztán visszafordultam. Az út átvezetett a Bánya nevű településrészre, s itt kezdődött az az erdészeti út, melyen a másik mászást kellett kipipálnom. Régi, begazosodott rakodók és irtások mellett föl is hajtottam valami kétszázötven méter magasra, hogy aztán földútra váltva, inkább lejtőn, mint emelkedőn elérjem a hétemeletes geodéziai toronnyal ékesített Hindai-bércet. Szép kilátás tárult elém, leginkább északra, Kaposvár lakótelepei felé. (A firkákból ítélve másoknak is tetszett.)

Az ezután következő hullámvasutazás során olyan állhatatosan követett a környék összes böglye, hogy kénytelen lettem egy rigmust faragni rájuk, hátha attól elmaradnak. Így szól:

A bögölyök csípik a göbölyöket
De a göbölyök nem csípik a bögölyöket.

Ami azt illeti, eddigi rideg éjszakáim okán magam is afféle kicsapott marhának éreztem magam, és csakugyan, az utálatnak ezt a mértékét tapasztalva a nemkívánatos társaság hamarosan le is kopott rólam. De talán nem is a bűbáj hatott rájuk, csak éppen most járt le az az óra, amikor szúnyog és pőcsik egyszerre támad. A rovar- és embervilág kapcsolata mégsem egyirányú errefelé: méhészek szokták fatörzsekre kitáblázni az igényeiket, hogy tudniillik öt, tíz vagy több családot fognak ide kihozni legelni, és dátumot is írnak melléje, hogy mindenki idejében odébb tudjon óvakodni. A legfrissebb dátum idei volt.

Aranyló naplementében gurultam le a kardosfapusztai erdészházhoz, melynek kertjében szarvasszobor érzékelteti, miből élnek errefelé. Valóban, a közeli kerített térségen álló faházak felől furcsa, fűrészelő harákolást hallottam, vagyis szarvasfarm is lehet itt. Ezt némiképp alátámasztja, hogy a telek közepén is állt egy magasles: talán még nem egészen kezelhetők az állatok. Kosárlabda-palánk, lakóház és két kutya is szembejött velem, ez utóbbiak szelídek voltak.

Egy becsületes lejtő levitt Ropolypusztára, elsőnek egy duzzasztott tó mellé. Éreztem, hogy laposodik az első gumi – hát így lesz vége a büszkén őrzött defektmentességemnek! (A foltok száma alapján kilenc életem volt.) Szerencsére egy gyors nyálazás kimutatta, hogy csak az autószelep keresztpöcke lazult meg, azt pedig a kisollóval úgy-ahogy meg tudtam húzni.

Magamban századszor is vesszőfutással súlyosbított nyilvános vezeklésre ítéltem az összes gumigyárat, amiért autószelepes tömlőikhez immár nem karmos fémkupakokat, hanem gömbölyű műanyagsapkákat árulnak. Nem véletlenül találták ki ama karmokat; így azonban a tapasztalatlan bicajos ötször is nekiállhat lyukat keresni, s mindannyiszor hiába. Ott csapkod hisztériásan, puhuló gumival, eszköz nélkül a vadonban, és pumpálhat a legközelebbi autóval való találkozásig – ha ugyan azzal szerencséje lesz, mert ott is terjed a vacak műanyagkupak. És minél többet pumpál, annál kijjebb lazul a pöcök. Nekem történetesen mázlim volt, mert ez az undok hibatípus nem túra közben rontott rám, hanem egy nappal túra előtt, éppen egy éve.

Aztán egy régi kőépülethez érkeztem (fűrészüzem lehetett, szállítószalag vitt föl az emeletére), amely mellett a térképen is feltüntetett gémeskút örvendeztetett meg. A kút oldalában madár(?)lakást alakítottak ki, biztonsági felirattal: "Ne bántsd!" Én csak mosdóvizet vettem a kútból, és pedáloztam is tovább. A távolból lövések dörrentek. Balra egy villanásig feltűnt a ropolyi kastély (modern betonépület, ha jól emlékszem), ahol ama téli Zselic-túrán befaltuk a Balázs hozta gesztenyepürét, a fő-fő hedont. A sötétség miatt most nem fényképeztem le a láncfűrészes ember faszobrát, amely egy húsz éve tartott favágóverseny emlékét őrzi. Ezen a tájon nem ártott az óvatosság, mert egyik oldalt lövöldöztek, a másikra belépni is tilos volt a maga "szigorúan védett" besorolása okán. Végül föltekertem a nyeregbe, a piros jelzésen elhagytam a betont, és egy sűrű bükkösben felállítottam a sátrat. Itt akár délig is alhattam volna, senki nem kószált arra, még a közelben területet foglaló méhész sem.