6. nap: VII. 31.
Nagykanizsa – Mesztegnyő
92 km.

Bevásárlás közben elbeszélgettem egy kamionsofőrrel, aki a hőségre panaszkodott (ez valahogy összefüggésben állt a feloldott kamionstoppal is), s rádöbbentem: ma nincs is olyan elviselhetetlen forróság. Letelepedtem a tágas új főtéren, ahonnan nagyon hiányzik egy emlékmű, és megreggeliztem. A közeli vendéglőkből szivárgó muzsikaszó hiábavaló versenyre kelt a szemlátomást egymást váltó macsókocsikból zörögve kiboruló "bumci-bumci"-val.

Aztán megkerestem a Thury György Múzeumot, de zárva volt. A temetőben találtam vizet, és az első világháborús katonák sírjait: egyforma kőkockákat egy központi obeliszk körül. (A városban lévő emlékmű szerint a 20-as honvédek "dalolva mentek csatáról csatára...") De volt ott egy főfúrómester is 1958-ból, sírján kétméteres acél fúrótoronnyal.

A Szentháromság-szobor körül Keresztelő Szt. János, Szt. Imre herceg, Szt. István és Szt. László királyok, valamint Páduai Szt. Antal áll díszőrséget: némelyik jobban hasonlít egy vendégei elé a kapuba kiálló vidéki nemesúrhoz, mint önmagához. A szobor felirata magyarul: "A nagy három-egy Isten tiszteletére szenteli Inkei Boldizsár, az 1773-as évben. Készítette Theofil Boheim," betűi igen érdekesek.

A városban sok mindent lefényképeztem még, például egy gömbded alkotást, amely – ha jól emlékszem – a természet és az ember együttéléséről mesélt; illetve valami távközlési cég életképét egy üres házfalon (a nevét leradíroztam, ne éktelenkedjen itt), meg még néhány apróságot. Aztán átöltözésre alkalmas helyet keresve belebotlottam a csónakázótóba, melyet Csótó-nak is neveznek.

A pihenőparkot a hetvenes években alakították ki a városiak, s a képről lemaradt fejű horgász panaszkodott is, hogy a földtulajdonosok (ideát a vasút, túlnan az erdészet) miatt az egész munkájuk az állam kötényébe pottyant. Pedig hangulatos hely ez, parkolni csak szigorúan meghatározott helyeken szabad. A horgászrend szerint lékből és csónakról horgászni, valamint beetetni tilos. Precízen meghatározták a fogható halak mennyiségét és fajtáját is. "A kismotor a szigetre bevihető, de csak tolva." Az erdő felé eső részen faszobor-park is van, meg egy-két vendégház. (A marcona favágó szobra különösen jól mutat az Erdő fohásza közelében.) Szerencsére a tőke még nem falta föl ezt a tündéri völgyet, így csak egyetlen "magánterület" táblával találkoztam. A hegytetőn kilátó is van, amelyet újabban bezártak, mert az öngyilkosok Mekkájává vált.

A horgászok javaslatától felvillanyozva behatoltam a völgybe is, a Hét-bükkfa-forrás mögé. A forrásnál egy bográcsozó társaság bőgetett valami népies műdalt. Mögötte indián favárat épített a gyerekeknek egy elmúlt kor, amely még remélte a jobb jövőt. Azután tujaliget következett, nagyszerű látvány volt a sok hegyesre nyírt örökzöld fa, illetve egyéb mediterrán cserje.

Déltájban elhagytam ezt az idilli zugot, és hullámos szántók között elértem Iharosberényt. Itt aztán letértem jobbra egy derék erdészeti úton. Fakitermelés még mostanában is folyik itt, de ez a rengeteg somogyi erdő inkább nagyvadjairól híres. Kaszón például a régi világban állami és pártvezetőket látnak vala vendégül egy kis sportvadászatra, ma pedig üdülőközpont várja ott az érdeklődőket.

Nyolc kilométer autómentes lazulás után megérkeztem a mára tervezett első zöld célpontba, a Baláta-tóhoz. (Egy ősrégi zománcos tábla szerint "...állatokat, növényeket begyűjteni büntetés terhe alatt tilos!") Először bokáig vízben álló "berekfák" vagy "jégerfák" vonták magukra az objektívemet – így emlegette őket az a férfi, akivel aztán a tanösvény fakilátójánál találkoztam. Családi kirándulást kalauzolt errefelé a füves és homokos nyiladékokon, ahol a kaszóiak szokták kocsiztatni vendégeiket. A Baláta-tó vize a lecsapolás miatt egyre fogy, a nemes halak a nyári kiszáradást nem viselik, és a szarvasok is megritkultak. Húsz éve ők még láttak egész csordákat, amint hajnalonta a mély vízben fürödtek; ma már a vízmérce is szárazra került. Az állatokat a helyi gazdák kárigényei miatt kellett így megtizedelni, mert a rágásért még mindig a vadásztársaság fizet, míg az elütött vad okozta anyagi kárt már nem térítik meg.

A tó jelenlegi állapotában is tükrözi az ősi, vizenyős dél-dunántúli viszonyokat, neve is egy "mocsár" jelentésű szláv szóból ered. A homokbuckákra vízzáró anyagfoltok telepedtek rá valamikor a jégkorszak után, majd az így keletkezett lefolyástalan tó lassan elláposodott. Sok érdekes faj él itt, például egy Aldrovanda-féle rovarevő növény, vagy a keresztes vipera fekete változata. Én csak egypár távolban pacsázó vadrucát láttam a toronyból, aztán megebédeltem és továbbhajtottam.

A kaszói erdei vasút még ma is működik: hétköznapokon két járattal, hétvégén csak rendelés esetén. Egy resicabányai eredetű, "Karácsony" névre hallgató mozdony vontatja a személykocsit. A két háború között is járt itt vonat, de a jelenlegi pálya az ötvenes években épült. Aztán ahogy a talaj kiszáradt, a kitermelt fát már teherautók vitték haza, és a kisvasút nyolc kilométeresre zsugorodott. A végállomáson tartózkodott is pár ember. Mellette régi benzinkút, a "Gázolaj" feliratú töltőhely drótkerítésén akkora keretes nyílást vágtak, hogy a fecskendő éppen kiférjen rajta. A rajta levő lakat fényességéből arra következtettem, hogy ma is használják. A kocsiparkolót egy faóriás heverő törzsdarabja jelezte. Szépséges hely ez.

Ekkor már elég későre járt, és amint már reggel sejtettem, az idő kellemesebbre fordult. Az előző napok verejtékes délutánjainál sokkal barátságosabb kirándulóidő vidított fel, ahogy Segesdtől Mesztegnyőig a 68-as úton haladtam. Kinyíltak a lezárt spaletták, hazatértek a nyaralók, megélénkültek az utcák. A füves árokban egy helyütt fiatalok hevertek és társalogtak. Fényképre került a segesdi könyvtár épülete és egy zárt kastélypark is. A mesztegnyői büfében pár csokit szereztem, kulacsot töltöttem, és a kéktúra jelzésén jobbra fordultam. A Cartographia javított valamit saját jóhírén azzal, hogy Zselic-térképére fölvette ezen útvonalnak Zalakomártól Kaposfőig vezető harminc kilométeres szakaszát, így nem kellett a DDK-atlaszt is magammal hurcolnom.

Mesztegnyő honismereti vetélkedőkkel, helytörténeti kiállítással adózik a sokat szenvedett ősöknek. A török felperzselte, s csak az ő kikergetésük után települt újra. A tábla a falu nagy tragédiájaként megemlíti az 1840-es "mesztegnyei zenebonáskodást," amiről semmiféle információt nem találtam otthon; evégett tehát valamikor vissza kell térnem. Nagy pusztítást végzett itt a két világháború és 1919 is. "A II. világháború 4 hónapos álló frontja (Margit-vonal) majdnem megsemmisítette a falut." És a végszóval teljesen egyet tudtam érteni: "Nekünk kötelességünk őrizni a múltat, hogy biztosan legyen jövőnk!"

Másnap hétfő lévén, a kiállítás elérhetetlen maradt számomra, ezért a kéktúrát követve bevettem magam a boronka-vidéki erdőbe. Ez többé-kevésbé szigorúan védett terület, rengeteg is a szúnyog. A Gyóta-Búsvár nevű megállónál csatlakoztam a kisvasúthoz, és a sínek közt elindultam keletnek. A térkép szerint kedden és pénteken megy két-két járat Felsőkakra, az erdőrengeteg közepébe, így nem kellett félnem, hogy elütnek, sem attól, hogy reggel fölfedeznek. Csodálkoztam egy kicsit, hogy a talpfákon zötyögés és a homokon elsüllyedés nem zárja ki egymást; aztán jobbról mellémkanyarodott egy hajszálvékony csapás, és kényelmes gurulást adott. Valószínűleg robogóval szoktak járni rajta.

Egy nyugodalmas víztükröt mellőzve (zubogó áteresz, a túloldalon vízben álló magasles, balra sásos, és mindenütt méltóságos tölgyes-égeres ligetek) elértem a térképen Szúnyogvárnak nevezett elágazást. A tó mellett délnek forduló, használaton kívüli szárnyvonalat néztem ki éjszakára. A síneken keresztbedöntött lombos fatörzs nyomán bizalmat szavaztam a helynek, noha kétes távolságból lövéseket is hallottam. A bal felőli vizenyős füzesben lehetetlen volt sátrat verni, a jobb oldali tiszta tölgyesben meg nem mertem. Rövid keresgélés után, szarvasokat felriasztva be is vettem magam az egyetlen aljnövényzettel védett mélyedésbe és letáboroztam. Ezzel alighanem elbitoroltam a vadak szállását, mert lefekvés után odajöttek, de szagot kaptak és elszaladtak. Ezen kívül semmi nem történt, így – rám nem jellemző módon – úgy aludtam hajnalig, mint a tej.