4. nap: VII. 29.
Lengyeltóti – Balatonberény
73 km.

Az egész túra legszúnyogosabb reggele után még egy kellemetlenségben volt részem: a fényképezőm megbolondult. A kézi beállítások nem működtek, az érzékenységet nem tudtam változtatni, csak záridő- és rekesz-előválasztással próbálkozhattam. Bizonyára szétrázódott egy érintkezés, gondoltam, s ahogy ürgettem-forgattam a gépet, valami csakugyan kotyogott benne. Ha erősebben markoltam a hasát, átváltott más üzemmódba, amit onnan vettem észre, hogy a kép mérete hirtelen megváltozott. A nap során ráébredtem, hogy a kézivezérléses funkciók nem pusztultak el, csak elbújtak a "tájkép" nevű kapcsolóállás mögé. Olykor azonban saját helyükön is fel-feltünedeztek, s ez így maradt a túra végéig. Néha izgalmas pillanatokat okozott a különféle tárcsaállások közti fogócska a manuális üzemmóddal, miközben a téma odébbszaladt, de legtöbbször csak bosszúságot vagy szenvedést, ha próbálkozásaim közben körülrajzottak a szúnyogok vagy dőlni kezdett rólam az izzadság.

Somogyváron, a kálváriadomb üde tövében megreggeliztem, majd átpedáloztam Somogyvámosra, a Krisna-völgybe, ahol már 1993-ban megtelepedett ez a vallási közösség, s mostanra templomot, vendégházat, iskolát, játszóteret, tehenészetet, üvegházakat és más intézményeket hozott létre. Céljuk "a természetes életmód és a szellemi-lelki harmónián alapuló kultúra bemutatása a Védák alapján." A lelki atmoszféra fenntartása érdekében a látogatókat megkérik, hogy idebenn ne igyanak alkoholt, ne dohányozzanak és ne egyenek húst. A templomba illendő öltözetben és cipő nélkül kell bemenni, de a szentély két oldalán alkalmatos mosdók találhatók, így kényelmesen átöltözhettem. Az idegenvezetést ellátó, talpig fehér száriba öltözött nő sok érdekességet mondott Krisnáról, a templom képeiről, a telepen folyó gazdálkodásról és egyebekről. Megtudtam, hogy a narancssárga öltözet férfiaknál szüzességi fogadalmat jelent, s asszonyoknál (ha jól emlékszem) időskori odaszenteltséget, akár gyermekek fölnevelése után is. A nők családi állapota az arcfestésükön látszik, de elfelejtettem, hogy miképp.

A főoltár képén az ébenfekete, táncoló Krisna furulyázott leghűségesebb társának, Srímatí Rádháráninak, és közben sírt (a misztikus magyarázat szerint "hét okból"), de az élénk színek könnyed életörömöt sugároztak. Egy zsinór meghúzásával a látogatók működésbe hozhatták a legyezőt, ily módon szolgálva némiképp Krisnának. (A ventilátor jámborul szintén az istenszobrok felé volt fordítva, a látogatók kedvükre izzadhattak.) Az idegenvezető elmondatott a csapattal egy harékrisnát és egy górangát, miközben én a fényképezővel birkóztam. Egy falirajzon Krisna tanítványai fröcskölték egymást valami medencében, az oltárral szemközti karzat festményén pedig lótuszülésben telepedtek le mesterük mellé. A kép bal szélén felhőkarcolók között, könyvek fölött állt a pár éve meghalt Prabhupada, a Krisna-tudat nyugati meghonosítója, akinek szobra a karzat alatt foglalt helyet.

Odakint (még mielőtt a templomba bejutottam volna) meglátogattam a tehénistállót, és elbeszélgettem egy oda beosztott szerzetessel. Ebben a vallásban Brahma nem abszolút főisten: a világok Visnu lélegzésével teremtődnek és pusztulnak el, mégpedig milliószámra; és minden világnak megvan a maga brahmája, aki legtöbbször egy magát kiérdemesített ember, ritkábban valami angyalféle. Krisna mégis csak egy van, és ő állítólag valóban isten. Követői nem eszik a tehenek húsát: egy régi bölcstől származó mondás szerint, melyet a jászolkorlátra írtak, "a gazdagság az, ha valakinek bőven van gabonája, valamint tehenei, amelyek ellátják tejjel." A templom előtti térségen ezúttal napsátrak voltak felállítva, ahol kegytárgyakat és természetes elkötelezettségű eszközöket árultak, a fonott lábosalátéttől egészen a napelemig. (Éppen a búcsúra pottyantam be.) Az ide dolgozó vállalkozóktól nyomott árat várnak el, hogy legyen valami szolgálatjellege a jelenlétüknek. Egyébként a völgy egyre inkább önellátó: terjedelmes üvegházak és szántók húzódnak a hátulsó részen.

Bár a bentiek váltig ajánlgatták, hogy "pihenjek, frissüljek fel," kénytelen voltam itthagyni a hazának ezt a különleges zugát. A magát külön táblán hirdető somogyvámosi pusztatornyot ("A gépjárműn suhanó még [!] nem értheti e jelet, e hittel, szenvedéssel emelt templom üzetetét.") a nagy hőség miatt mégsem kerestem meg, inkább visszatekertem Somogyvárra. Bencés apátság romjai fekszenek itt a Kupavárnak nevezett történelmi emlékhelyen, ahol koncerteket, előadásokat szoktak tartani a látványos romok között, június végén pedig még püspöki mise és lovagi torna is van. László király hívott ide francia szerzeteseket, akik virágzó szőlőgazdálkodást honosítottak meg. A földrajzilag és kulturálisan kedvező fekvésű Somogyvár ötszáz évig megyeszékhely is volt, aztán oda is befészkelte magát a török.

Találkoztam egy fiatal bicajos párral, akik ötven-nyolcvan kilométeres napok segítségével élvezték errefelé az országot. A fiúval megemeltük egymás bicaját, ami "szerencsét hoz:" tudniillik ha valaki más is elbírja a tevemód felmálházott jószágot, akkor olyan nehéz már nem is lehet. Legurultunk a Szentesica-forráshoz, ahol a legenda szerint István királyunk mosta meg kezét, mikor az nagybátyja, Koppány legyőzésekor véres lett. Aztán megáldotta a forrást, hogy az ide zarándoklók gyógyulást nyerjenek. A tábla alján 1749-es évszám állt, s a századhoz valóban illik is a népies kegyességnek ez a kiütközési pontja. A régi és az új vallásnak a nemzeti reménység jegyében történő kibékülését hirdeti egy forrásmészkövön a felirat: "Az Úr visszafogad, ha elébe járulunk, és újra eljön a fény táltosa, s eggyé lesz nemzetünk." Rézpajzson és az azt tartó kopjafákon a következő családfa hajtott ki:

Magor Ügyek					Enéh Emese
		Álmos Árpád		Levente Szabolcs
	Tarhos Tevel Tormás Tzerind Koppány	Üllő Tas Lél	Jutas Fajsz	Zolta Taksony Géza István

Ezt nyilván Anonymusból és hasonló szerzőkből rajzolták így fel, s legnagyobb haszna nem is az ősmagyar vallás gyakorlói, hanem a történeti földrajz kutatói számára van: hiszen olyan nemzetségnevek ezek, amelyeket ma településnevek sokasága őriz. Az egyik kutató azt állítja: "ahol Fajsz név található, ott Fajsz népe nagy tömegben élt;" a másik rákontráz: "Ellenkezőleg, ott más törzs szállásterületébe ékelődve éltek Fajsz emberei." Így mindenki megtalálja az ízlésének legmegfelelőbb tényt, és mind boldogan alhatnak.

A mészkőtömb másik oldalán számokra hasonlító jelek álltak: a rejtélyek kedvelői szerint a sumér jelekkel teljesen azonosak, de abban ők sem tudtak megegyezni, hogy a szűzanya dicséreteként vagy temetkezési versként kell őket olvasni. Megmosakodtunk a forrás gyér vizében, aztán ők visszavezették hátasaikat az utcáig, én pedig lefelé indultam a füvesúton. Úgy véltem, biztosan kivezet a falu északi részére, a pukli aljába. Nagyot csalódtam, mikor sínek állták el az utamat, s talán emiatt tájoltam el magam száznyolcvan fokkal. Elindultam a sínek mentén délnek, és eltekintve egy rámdudáló vonattól, épségben meg is érkeztem a Váralja nevű településrészre, Somogyvár vasútállomásához. Ahogy tisztáztam koordinátáimat, lovamat földútra fordítottam. A Frigoria atlasza alaposan leszerepelt, mert a Máriapuszta felől keresztező észak-déli földút, amin ki akartam menekülni a marcali útra, nem volt sehol, ehelyett az én nyugati állású, tócsás utam nyílegyenesen kitartott Alsókölkedig.

Niklán átöltöztem, és a döglesztő hőség elől a Berzsenyi-emlékházba bújtam be. (Az atlasz rossz helyen jelöli!) A nagy költő ide vonult vissza, mikor kezdeti sikerei után Kölcsey bírálata (1817) elvette a kedvét a versírástól, s innen írta leveleiben Döbrentei Gábornak és Bajzának: "A poézishoz egész lélek kell. Én mint gazda s négy gyerek apja, érzéseimnek magamat egészen soha által nem adhatom." – "Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt vesződségek az egyébként is nagyon szunyáta írásösztönt." Verset ezután alig írt, csak költészet-elméleti és gazdasági értekezést. 1830-ban az Akadémia tagjává választották. Sírján egy Horatius-idézet olvasható: "A derék nem fél az idők mohától / A koporsóból kitör és eget kér."

Marcaliig derék tempóban tudtam haladni, a fene hévség dacára, hiszen jó felé lejtett az út. Ott azonban északnak fordultam, hogy időt nyerjek, és mikor a városon belüli húzótényezők (egy csaj és egy busz) elkanyarodtak, azonnal le is lassultam eddigi sebességem felére. Borzongtam, szédelegtem másfél liter vízzel a hasamban, ami nem segített. Valószínűleg kisótlanodtam, és nem volt módom a pótlásra. Holnap vennem kell egy pirosaranyat, szűköltem magamban.

Aztán egy csoki segítségével átvetődtem az új autópályán, és még zárás előtt bejutottam a balatonszentgyörgyi Csillagvárba, melyet török kori végvár mintájára emeltettek a Festetics grófok a XIX. század elején. Panoptikumában fogat húzó kovács, füstöskonyha, várbörtön, miegymás látható a végvári életből. A régi, lerombolt vár kútjához öngyilkos vőlegény és koszorúslány legendája fűződik, melyet elfelejtettem leírni, és sajnos a vár honlapján is csak a prospektus olvasható. A pincében huszárbábokat állítottak ki és egy rövid történeti összefoglalót helyeztek el. Innen tudtam meg azt az érdekességet, hogy midőn Hadik András a hétéves háborúban elfoglalta és megsarcolta Berlint (1757), és készíttetett Mária Teréziának néhány csipkekesztyűt a város címerével – azok mindegyike jobbkezes volt. Így álltak bosszút a poroszok...

Úgy véltem, a mai napnak ezzel vége, de fél nyolckor elém állt még a balatonberényi Múltház is a maga századfordulósan megőrzött berendezésével, háztartási eszközeivel. Két nyugdíjas néni beszélgetett előtte, egyikük le is fényképeztette magát kosárral a fején. Aztán megtanított egy zsebkendőtrükkre: "Elhinné, hogy ebből a zsebkendőből kitelik nyolc zsebkendő, egy hálóing és egy melltartó?" – És csakugyan kitelt, bár a mozdulatokat már elfelejtettem.

A balatonberényi kempinget gyerekkoromból úgy jegyeztem meg, mint ahol végtelen nádasok vannak, és egy hosszú palló vezet a vízhez. Ahogy most bekopogtam (mosás végett tartottam szükségesnek), a recepciós zárás után is beengedett volna, de figyelmeztetőleg hozzátette: "Tudnia kell, hogy ez egy naturista kemping." Bizony, még a sátor és a zuhanyzó között is egy szál semmiben kellett volna közlekednem. Bár már sokat puhultam a korszellem hatására, annyira még nem vagyok multikulti szellemiségű, hogy még fizessek is a gyalázatért. (A mi népünknél ősidők óta ennek számít, ha idegenek előtt felnőtt embert levetkőztetnek.) Azonnal el is köszöntem, nem törődve azzal, hogy nyugaton Keszthelyig, keleten pedig Szemesig nincs kemping. A szomszédban lévő strandra toltam be gépemet (rég szabaddá vált, a pénztárosok hazamentek, csak a tetoválók maradtak még egy darabig). Sátrat vertem, ruhát mostam, és éjszaka még a vízbe is begyalogoltam vagy fél kilométerre. A bulizó fiatalok utóbb elcsöndesedtek és hazaszállingóztak, így hajnalra egyedül maradtam.