3. nap: VII. 28.
Balaton-felvidék – Lengyeltóti
93 km.
|
|
|
|
Az éjszakai út egy szakaszán visszacsúsztam a Koloska-völgybe, és délnek csavartam a kormányt. A tanösvény példaszerű: mesél a régi és az új erdőgazdálkodásról, a biológiai sokféleség megőrzéséről, a talaj kialakulásáról, a korhadó fák táptani értékéről és persze az erdő növényfajairól és állatvilágáról. Ameddig én fölhatoltam a piros T betűkkel jelölt hegyoldali ösvényen, szépen lekaszált csapás vezetett változatos erdőben, szemét még nem képződött. A jelzésfestő egyszerű szórópalackkal dolgozott, nyeles sablonját egy bokor tövébe hajítva meg is találtam. Az egész létesítményen a frissen-festettség érződik, de a kirándulók ott lappanganak már a közelben, és rövidesen felütik fejüket "korunk firkáló hősei" is, ahogy az atlaszban Heincz Lászlóék nevezik az emberszabásúaknak ezt az alosztályát.
|
|
|
Odalenn a völgyben ugyanis megújult a kirándulóközpont: a nyomóskútként 1983 óta használható forrás köré tömegeket kiszolgáló padsokaságot telepítettek (elrendezésük alapján az egyik csapatuk szabadtéri előadás végignézésére is alkalmas), no meg tűzrakóhely, árnyat tartó fák, szemeteskonténer, tavacska nyújt kényelmet és élményt az arra járóknak. A Koloska-völgy hosszában tornaösvény is húzódik, egyelőre sértetlen berendezéssel. ("A következő állomást páros lábú szökdeléssel közelítse meg.")
|
|
|
Balatonfüredre, pontosabban annak részére, Balatonarácsra értem le, ahol egy hűvös szobában vásárlási lehetőséget találtam, no meg a köztemetőben Lóczy Lajos sírját. Ez a nagyszerű tudós (1849–1920) megírta a Balaton környékének geológiáját, a kínai birodalom földrajzát és történetét; valóságos nemzeti intézmény volt és a későbbi nemzedékek úttörője – de nemcsak a szaktudománynak élt, hiszen írt cikkeket a Turisták Lapjába is. A temetőt gondozó munkások egyike nagy kiránduló volt, sokat mesélt nekem arról, milyen elhanyagoltak manapság a különböző turistajelzések, és hogy milyen kevés az igazi turista. Tőle tudtam meg egynémely részleteket az utam érintette katonai telepek előéletéről. Ezután a Csopak területén lévő kövesdi templomrom kertjében megreggeliztem. Tizenegy óra sem volt, s már izzadtam, mint török a gőzfürdőben.
|
|
|
A balatoni kerékpárútnak e szakasza viszonylag jól járható, de – mint már említettem – szabadstrand csak Tihanyban van. Ott azonban először az apátságot tekintettem meg. A tűrhetetlen hőség elől egész csoportok menekültek be az templomba, és ott olvasták fennhangon a bédekkerüket. A szinte ragacsos barokk díszek közül a négy fő nyugati egyházatya jellegzetes figurái néztek rám: Ágoston a mitrájában, Jeromos szerzetesként a koponyával, Nagy Gergely a galambbal és Ambrus a méhkassal. Az itteni kúpköntösű Mária a celli őspéldány kései utánzata.
|
|
|
|
|
|
|
A másik mellékoltár Jézusa a kezében tartja szívét, melyből aranysugarak törnek elő. Alatta Mária, lángoló szívét kard járja át, s a főapostolok: Péter a kulccsal, Jakab a püspöksüveggel, valószínűleg János a kehellyel és Pál a karddal. Alul pelikán, mely kicsinyeit vérével táplálja. A képet egész és fél puttók lepik el, a kor ízlésének olvadozó önparódiájaként.
Férfiasabb komolyságú az altemplom, ahol I. András királyunk fekszik, s a tihanyi alapítólevél másolatát csodálhatni a falon. A szomszéd teremben ugyanezt állították ki, csak nyomtatott nagybetűkkel, s a latin szavak közé ékelt magyar helynevek sorra világítani kezdtek úgy, hogy a jobb hasábon egyszerre kigyúlt a név mai olvasata és magyarázata is. Nyelvtörténeti leckének sem utolsó, bár kétlem, hogy a leglelkesebb diákokon kívül bárki is el tudná viselni egyvégtében. Aztán pár szoba a szerzetesközösség regulájáról, mindennapjairól. A mennyezeten latin jelmondatok: "Isten irgalmában sosem kételkedni," "Az imádság legyen rövid és tiszta." Aztán némi helytörténet következett, végül a világosabb szobákban változatos festménykiállítás. A kinti terasz hűvöséből pénzbedobós távcsövön lehet végigpásztázni a túlpartot, de a kompot inkább szabad szemmel bámulták a vendégek. Húszpercenként járt, kétszer sűrűbben a szokásosnál.
|
|
|
Én azonban még egy kört futottam a félszigeten. A szürkemarhák, majd a gejzírkúpok közé frissen kiépített tanösvény kalauzolta el azokat, akik a kemenceforró ég alól nem menekültek a vízbe. Ezek a kúpok úgy jöttek létre, hogy a vulkáni maradványhőt felszínre hozó kénes gázok elkeveredtek a felszín alatti vizekkel; az így keletkezett sav "a mélyben fekvő üledékes kőzetekből [...] meszet, kovát, dolomitot és vasat oldott ki, majd a felszínen hévforráskúpok formájában rakta le." Általában gyalogosan követték az emberek a jelzést, de egy merész asszony rózsaszín biciklit tolt rajta végig. Szerszámok nem voltak nála, de volt mobilja, melyen férjét baj esetén segítségül hívhatta.
|
|
|
|
Mivel az információs táblák azt állították, hogy a tanösvény vége egy bemutató halászkunyhó lesz, a bicajt letámasztottam a révhez vezető útnál, és fölmásztam odáig. Egy tekintőre jutottam ki: azon magaslatok egyikére, ahonnan száz éve még a halászbokrok hegyenjárói lesték a gardarajokat. A hang nem szolgált volna el a vízen ügyködő társakig, ezért a hegyenjáró különféle mozdulatokkal jelzett a lentieknek: karlengetés, subalóbálás, hasravágódás, ilyesmi. Mindig a halrajhoz legközelebb járó csónak mozgásához alkalmazta jeleit, s ha összebeszélés okából megtévesztő mozdulatokat tett, utóbb kíméletlenül "eligazították" a "cibékfával." Odalenn pedig folyt a harc a halakkal és a többi csónak népével: fröcskölés, káromkodás, még néhány evezőcsapás is esett. De általában egyenlőképpen ütött ki a zsákmány, minthogy a hét tihanyi bokornak mind megvolt a maga leshelye a hegytetőn.
Sajnos a kilátás azóta benőtt, így lefelé indultam a komphoz. Ott éppen néhány lovas lépdelt föl a fedélzetre. Sajnos nem követhettem őket, mert a hajó már indult, és nekem is sürgős fürödhetnékem támadt. Visszagurultam hát a félsziget oldalába, és eltöltöttem egy félórát a vízben. A keskeny betonsávon több száz ember szorongott; ha valaki végig akart menni a parton, hát fölemelték a lábukat. Ez jutott a köznépnek a magyar tengerből; szerencsére beereszkedő lépcsők azért voltak.
|
|
|
A túlparton már határozottabban haladtam nyugat felé, s csak egyszer-kétszer álltam meg: gumikötélen himbálódzó gyerekek és a szárszói kertmozi miatt, illetve hogy dokumentáljam: a balatoni kerékpáros "körút" éppen akkor lyukadt ki, amikor nagy hangon bemondták, hogy elkészült. A számomra kitáblázott úton egy rendszámmal rendelkező kocsi gurult, nyilván azért, mert éppen egy autónyi szélességű.
|
|
|
|
|
|
A mai utolsó látványosság a balatonboglári gömbkilátó volt. Nagyszerű építészeti alkotás ez, és a város népe szívesen rándul fel oda, ha megenyhül a lég. Most is számos szülő terelgetett ott kisgyermekeket és kutyákat. Egy durcás lánypockot egyre így szólongatott az egész család: "Klau, figyelj apára! Klau, nézz a gépbe!
