2. nap: VII. 27.
Velencei-hg. – Balaton-felvidék
109 km.

A hegytetőn árokrendszer húzódott, valószínűleg a világháborúból, és a kilátás sem volt az utolsó. A reggelihez azonban vízre volt szükségem, s evégett az Angelika-forrásig kellett gurulnom. Két gyorsjáratú biciklista kapaszkodott velem szembe, a forrás alatt pedig egy német férfi túrázott két gyerekével, akik nagy kedvvel rohantak föl minden hegyoldali sziklához. Nyaralójuk van itt, ismerik a környéket, mint akármely helybeli.

Lejjebb a völgy kiszélesedett, beletorkollott a Hurka-völgybe, és egyre többször kellett kidőlt fák alá döntenem biciklimet. Erősen izzadtam, úgyhogy a lapályra érve meg kellett nedvesítenem pólómat. A magas fűben eldobott bútorgarnitúra éktelenkedik, még azt sem lehet mondani, hogy turistapihenőként. Pákozdon a csataemlékmű (1883) után bevásároltam, és megebédeltem egy füves lapályon, valami elhagyatott katonai gyakorlóterep előterében.

Székesfehérvárra nem szánhattam sok időt: így is elmúlt már dél. Átvágtam a történelmi városmagon, ahol gyalogos kirándulók fényképezték áhítattal a barokk épületeket és a koronázótemplom feltárt romjait. Megismerkedtem Varkocs Györggyel, a fehérvári kapitánnyal, aki 1543-ban a vár budai kapujában esett el, mikor megpróbálta feltartóztatni Szulejmán százezres seregét. Az antikváriumban nem találtam semmi érdekeset, de legalább hűvös volt, és jót lehetett beszélgetni.

Átvetkőzhettem tehát útiruhára, és megkezdhettem hosszú átmenetemet a Balatonig. Hosszú ideig pedálozott előttem egy sovány, lengő hajzatú fickó, sildes sapkában, kosarából időnként egy-egy uborka vagy kukorica esett ki. Lassan fáradni kezdett, és kísértést is éreztem, hogy lopva lefényképezzem, de mire elhatároztam az akciót, magától megállt. Ekkor már Nádasdladányon jártam, de a kastélyba csak vezetéses csoportok indultak, így máskorra hagytam. A hőség alig-alig enyhült. A táj jellegzetes épülettípusa az oldalra nyíló, tornácos ház, melynek az utca felé sem ajtaja, sem ablaka, még a tornác is le van zárva arrafelé.

Várpalota környékéről odarémlett az inotai erőmű, majd egy zsidó temető és egy kis harangláb következett. Ennek hirdetőtábláján a plébános unszolja a híveket, hogy ragaszkodjanak az egyházi törvénykönyv szerinti lakóhelyükhöz a gyermekek kereszteltetésénél, esküvőknél stb., hogy ne tévesszék össze az egyház temetési szertartásait a "kegyeleti szolgáltatásokkal," és hogy ha elmúltak 14 évesek, akkor pótolják az elmaradt keresztelkedést, bérmálkozást vagy elsőáldozást. Bizony, így tesz minden becsületes felekezet, amely hitelesen akar fellépni a világban: belül kezdi a missziót, s idővel csak olyanokat vesz fel tagjai közé, akik valóban hívők.

Lassacskán elértem a Balatont, azazhogy Almádit, és kerestem egy darabka vízpartot vacsorára. Sajnos fürdeni ingyen nem lehetett, ahogy egészen Tihanyig máshol sem, de legalább a hasam nem korgott már. A kikötőben és a horgászhelyeknél szelíd hattyúk úszkáltak. A Balaton élte a maga vidám, jóllakott, polgári életét; az izzadás és a szúnyogok nekem maradtak. Ugyanis az útitervet követve elszakadtam a parttól. Felsőörsön (szép templom) tanúja lehettem annak, hová fejlődött hazánk közbiztonsága: kerek három rendőrkocsi jött ki helyszínelni egy karcolást, amit egy cserbenhagyó gaz motoros ejtett valami parkoló átlagautón.

A köveskútpusztai gyümölcsösnél balra tértem a keskeny aszfaltúton. Kezdett szép idő lenni: azon két órácska egyike a nap folyamán, melynek időjárását szerettem volna elraktározni és kiterjeszteni egész napra. Elég sok kocsi járkált az utakon, az emberek kezdtek magukhoz térni a délutáni kábulatból. Egy nyilvános nagy játszótér faépítményei között pár család beszélgetett.

Veszprémfajszon megnéztem a kálváriadombot, mely egyben kilátópont is. Itt egy gyerekcsapat próbált ide-oda biciklizni a hűvös napnyugtában, de gyanítottam, hogy inkább én voltam az ő látványosságuk, mint fordítva. Aztán sietve Balácapusztára kerekeztem, ahol valószínűleg a Caesariana nevű római villagazdaság terül el. (Azonosítása állítólag egyetlen adaton alapszik!) Az első századokban épült, és fürdő is tartozott hozzá. Sajnos már bezárt, így a kőtárat meg a kiállítást nem láthattam. Viszont amely két kenyérsütő kemencét esőtető alatt újra felépítettek, azok az enyéim lettek.

Az este egyre jobban közelgett, így megnyújtottam lépteimet az őskori festékbánya felé. Könyveim szerint ezt a limonit nevű anyagot a kőkor embere azért bányászta, hogy magát bemázolja, illetve hogy halottait vérszínűre festve, mintegy újraélesztve helyezze a sírba. Ez tehát a megbecsülés jele volt, mint másutt a barlangi festményeken is.

A bányászat csonteszközeit az ötvenes években tárta fel Mészáros Gyula (Régészeti barangolások Magyarországon. Panoráma, 1978.), akinek alaposan meggyűlt a baja az ugyanott vörös murvát fejtő kiskatonákkal: "Féltett festékgödröm fölé tehát gyorsan kitűztem a figyelmeztető táblát: "Régészetileg védett terület. Anyagkitermelés tilos!" (Ki győzte volna bevárni abban a pillanatban a hivatalos védetté nyilvánítást?) [...] másnap reggel már ott állt megint a teherautó, más kiskatonákkal, más kísérő tiszttel, akik semmit sem tudtak az előző napi megállapodásról. Ráadásul még felelősségre is vontak, hogy miért lóg a nyakamban katonai tájoló, mit fényképezgetek itt és mi szükségem van a térképre?!" Amikor meg alkonyatkor izzadtan és vörös kőporral belepve hazafelé buszozott, sajnálkozva afféle szegény ördögnek vélték. "Bezzeg negyvenezer évvel ezelőtt nagyobb tiszteletben lett volna részem, tudomistenem!"

A mélyedés helyenként igen látványos, és még éppen találtam elég fényt hozzá. A közelben ma is bányásszák a fehér murvát, de a vörös halmok között legfeljebb motorosok járnak néha-néha. Sajnos a helyszínen semmiféle eligazítás nincs, és a jelzések is eléggé zűrzavarosak. Egy darabig itt akartam aludni, de meggondoltam magam: a tájszépség nem minden, az egészséges álomhoz magaslati pont szükséges.

Nekieredtem a zöld jelzésnek, s azonnal el is vesztettem az erősödő sötétben. Az út vakon végződött, s egyszer csak feltűnt fölöttem egy utcai lámpa – a vadon közepén. Aztán még kettő; szemlátomást egy ősi drótkerítést szegélyeztek, amit azonban megközelíteni sem lehetett a sűrű bozóttól. A térképnek fogalma sem volt a helyről. Másnap tudtam meg, hogy pár évtizede lőszerraktár volt itt, ma azonban teljesen elhagyatott terület, amelyet vad bozót lep el.

A zöld kereszten fejlámpám fénykévéjével megfogtam a háromszáz éves, híres tölgyet, aztán továbbvándoroltam nyugat felé egy tűrhető földúton. A jelzéscsomópontban vadászház állt, ahonnan mintha válaszfény jött volna. Izgalmamban azonnal el is kevertem, és az északnyugat felé tévedő dűlőútról tértem vissza a piros-zöld jelzésre, amely egyre erősebben emelkedett a 431 méteres Recsek-hegy felé. A végén görgeteges gyalogösvénnyé szűkült, és kénytelen voltam egy csokival felajzani magam a leküzdéséhez. Szerencsére odafenn (egy romos katonai objektumban) nem volt élet, és a hegytetőn kényelmes sátorhelyet is kaptam, talán a legjobbat az egész túrán.

A fénykép szerint nem valami régóta hever romjaiban ez a létesítmény, de a saját kis tornyának már csak a sarokkövei maradtak meg. A Cartographia atlaszában a Noszlopy Gáspár-kilátó a PZ jelzéstől délre található (a talpa közepét kell figyelni a szabvány szerint), de arrafelé nem volt semmi. Az 1983-as Bakony- és Balaton-felvidék-kalauz (430. o.) viszont az úttól északra mutatja, sőt egy kurta ösvényt is indít odáig. Valószínűleg tovább kellett volna mennem nyugatnak, de mivel a tornyot a csúcsra rajzolták, úgy gondoltam, hogy azonos a lebontott katonai toronnyal, és nem kerestem tovább. Mindenesetre léteznie kell, mert a geoláda-keresők mostanság is járják. Rejtély marad azonban, hogy a manóba lehetett itt a nyolcvanas években túrázni (a kalauz a 446. oldalon utal erre), egy katonai épület közelében. Meglehet, hogy már akkor sem használták.