1. nap: VII. 26.
Budapest – Velencei-hg.
93 km.

A városon elég sokára ügyetlenkedtem át magam, és mikor a nagytétényi Duna-parton bedobtam két bundáskenyeret majonézzel és hússal, a Nap már igen magasan járt. Oldalról partnyírógépekkel figyeltek a munkások. Valahol a közelben óriási sátor állt a bozótos mögött, előtte kutya ugatott: Budapest környékén sok hajléktalan választja a szállásnak ilyetén megoldását. Egyre növekvő hőségben megcéloztam Érdet a 6-os út melletti bekötőutakon, de a feladat nem volt egyszerű.

Egy elágazásban hangos hallózás riasztott fel bágyadozásomból, s tudtam, hogy ez nem egyszerű köszönés, itt meg kell állni, mert a hang gazdája német, és a hangsúlyból ítélve eltévedt. Megkeményítettem önbizalmamat és lassítottam. Középkorú hölgy volt Bonnból, szoros fekete (!) szerelésben, sisakban; irdatlan hátsó csomagjából kétfelé álltak ki a vizespalackok. Jóféle uniszex városi kerékpáron utazott, immár a nyolcadik napja; bűn lett volna hagyni, hogy a 6-os úton imbolyogjon a teherautók közt – vagy éppenséggel ráengedni az érdi emelkedőre, amely a 70-es (újabban megtévesztő módon 7-esnek nevezett) út egyik legfőbb hibája.

A régi világban a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) gépkocsiparkját tesztelték itt a Balatonra igyekvők: ha felforrt a hűtővíz, szidhatták a gyártó országot. (Magyarországon abban az időben nem gyártottak személyautót.) – Bár e főutat újabban kerülöm, és inkább hosszabban tekerek a kisutakon, arra még emlékeztem a régi egyetemi expedíciókról (pl. a szentantalfairól), hogy be kell menni Érd központjába: ott ugyanezt a dombhátat lankásabb emelkedőn mászhatni meg.

A hölgy érezte a feszültséget, amit a balra mutogató "Balaton erre" táblák gerjesztettek, de beláthatta, hogy jobb választása nincs, mint engem követni, különösen mikor kileste a kosárról lefüggő iránytűmet. Régebben ő is tájfutó volt, és ott bevett szokás – ha nem éppen udvarias is – a "kullancskodás," ha minden kötél szakad.

Arcunkat egy benzinkút füvét permetező vízrózsánál lehűtöttük némiképp, majd elértük az a pontot, ahol ő továbbment a 70-esen, én viszont északnak fordultam, Tárnokon át Sóskút felé. Balra lovastanya, jobbra rozsdás tábla: "Réz alaménium vashulladékot veszek magas áron." Aztán megláttam a nagy vaskarikát jobb felől: úgy tűnt, valaki egy Helmholtz-tekercs mágneses vonzásával igyekszik növekedésre bírni a palántáit. (Ebben az országban már ilyesmit is el lehet képzelni, s e tudatban csak megerősített, hogy később, a Balaton mellékén és Somogyban nem a szódás, hanem a "Pi-víz és szikvíz" feliratú furgon járta a falvakat.) No, ezt azonnal meg kell nézni, motyogtam a gyilkos napsütésben, és meghúztam a féket. A kaput kinyitó mokány kis ember készségesen magyarázta: szélkerék volt ez, csak rosszul szerelték össze, pénzük elfogyott, pedig az egész villamos rendszer készen áll a különböző nemes érdekek kiszolgálására (melegházak és lakóépületek fűtése stb). Egyébként ő is nagy biciklis volt régebben, de a gyerekei mostanában autóhoz kötik. Elbúcsúztunk hát: neki az árnyas gyümölcsfák, nekem a menetszél adta vissza a frisseségünket.

Ennek a szónak az írásmódját az én kölyökkoromban (1984) változtatták át "frissesség"-re, amivel a "szüzesség" és a "bölcsesség" (1954-ig bölcseség!) után egy újabb bumfordi, nyelvtörténetet megtipró szószörnyeteget hoztak létre, mintegy sajátlagosan az agyalágyult reklámok számára. – A keresgélés során ráakadtam egy messze hangzó baklövésre, melyet egy nálam bizonyára jóval képzettebb irodalmár követett el. A Kortárs (Online)-ban megjelent cikkében Czigány Lóránt Márai-kutató képes volt így nekirontani egy filosztársának: "Egyetlen vigaszom, hogy a nagyítóval megvizsgált szövegbe a stilisztának sikerült egy durva helyesírási hibát is belecsempészni: "hasznos bölcseség." Filoszhiba a "hasznos bölcsesség" helyett. Bölcseséget még semmilyen szótárban nem láttam. Tipikus filoszbölcseség eredménye. Valahogy úgy vélik, hogy [az ő] bölcse + -ság, -ség, s ezért etimologikusan egy "s"-sel írandó." – Pedig így áll a régi szótárakban, a század eleji könyvekben, a régi költőknél, íróknál, és így simul bele sok hasonló szó társaságába. De ez a sor már megbomlott; a következő torzszülött a "nyersesség" lesz, majd a "rosszasság," őket követi a "sokasság," végül pedig a "vesztesség" koronázza meg a művet. Bár ne élnék addig.

Sóskúton már nagyon kívánkoztam víz után, de nem találtam semmiféle kutat (bizonyára kiitta a katicabogár, amit a dalocska szerint beletettek); másfelől egy gömbölyded kőemlék büszkén hirdette, hogy 1993-ban itt gyulladt ki először a vezetékes gázhálózat lángja. A helyiek összefogásának hasonló megörökítése aztán többször is a szemem elé került, pl. Balatonszentgyörgyön. Most azonban csak egy orosz katonaemlékmű akadt az utamba: Ivan Jevtyihjevics Prodcsenko százados volt itt eltemetve néhány bajtársával. A népek barátságáért és a békéért haltak ők hősi halált 1944 karácsonyán.

Újra elcsodálkoztam az orosz kultúra érdekességein: a hős apja, Jevtyihij egy negyedik századi vértanú, Eutükhiosz (bizánciasan ejtve Eftikhiosz) után kapta nevét, alighanem még a cári rendszerben. (Ezt az Eutükhioszt negyvenedmagával úgy végezték ki, hogy meztelenül egy befagyott tó jegén kellett állniuk, aztán az életbenmaradottakat tűzhalálnak adták.) Miket meg nem tud az ember egy szovjet hősi emlékműről!

Sóskút másik nevezetessége a térkép szerint a kálváriadomb. Mivel az ilyesmit rendszerint méltó helyre, kies és igényes magaslatokra szokták telepíteni, elgurultam oda is. A keresztutat nem céloztam meg, de a szám is elnyílt, olyan gyönyörű üreg tátongott az oldalában. Valószínűleg mesterségesen is pusztították ott a kőzetet, de ami képet most mutat, az lenyűgöző. Az alatta fekvő völgyben gumimedencében pancsolt pár kisgyerek, a telkek szerény jómódot sugalltak.

Pusztazámoron aztán megkaptam a kívánt kék kutat, és feltöltöttem minden folyadéktartályomat. Itt egy vörösesbarna Kossuth-dombormű is megállásra készteti a látogatót, továbbá egy grottává kiképezett harangtorony, 1930-ból. A grotta (mesterséges barlang) az 1858-as lourdes-i jelenés helyszínére utal, amelyet a máriás kegyesség terjedésével különböző helyeken újra megépítettek.

Jó minőségű földúton indultam el nyugatnak Gyúró és távolibb céljaim felé. Balra vitorlázórepülők állomásoztak a mezőn, aztán akácosban haladtam, szelíd dombok és napraforgómezők között. Lovasok jöttek szembe, nyomukban egy traktorral. Félrehúzódtam, ők meg vágtázni kezdtek, így tűntek el a hátam mögött. Sajnos fényképezni nem volt időm.

Egy régi istállót mellőzve, munkagépek között beértem Gyúróra. Alant a téesz teheneinek mostani szállása bújt meg. A gépek földhányásokat emelnek vala, hogy valamely jövőbeli villát elfogjanak a jövő-menők tekintetétől. Az itt dolgozóknak adtam meg először a honlap címét, azzal az ígérettel, hogy "három hét múlva ők is rajta lesznek." Az arcuk nem látszik, és különben is, a titkolódzásnak semmi értelme ebben a becsületes világban.

Utólag erős fejtörést okozott egy ugyanitt található ötszögtetős ház, melyről csak feltételezni tudom, hogy alaprajza sem téglalap, hanem általános húrtrapéz, különben nem lehetne a képen látható tetőt túllógás nélkül ráborítani. Körbejárni nem volt alkalmam, visszamenni csak ezért nincs kedvem, így hát először ennek kapcsán kérek levélbeli segítséget a tisztelt olvasóktól: hogyan is fest egy ilyennek az alaprajza és a különböző nézetei? (Ősszel talán megépítjük papírból a kölykökkel.)

Egy kiselejtezett vontató mellett elcsosszanva újabb dombokra kapaszkodtam fel. A távolban kombájn tette a dolgát, én meg kipróbáltam rajta a 300 mm-es teleobjektívet: nagyszerűen behozta a mező közepén porolgó vasbikát. De nem volt már messze Vál, csak néhány újabb bálnaháton kellett átküzdenem magam. A Frigoria-atlasz botorul egyenesre rajzolta a földutat, én pedig inkább hittem neki, mint a másik irányba mozgó piros Ladának. Emiatt kusza és félrevezető földutak tömkelegében találtam magam. Bosszankodásomat néhány gyümölcsfa mérsékelte, meg egy narancseper-bokor (köszönet a teljesítménytúrás topiknak a meghatározásért!), amit gyerekkorunkban "lótuszfának" neveztünk. Ennek a termése persze nem ehető, ezért a fényképezőgép gyomrában végezte.

Ahogy a szőlőskertek közt poroszkáltam a templomtorony irányában, régi présház nőtt ki előttem, az ajtaja nyitva. Beköszöntem. Elmesélték, hogy egészen jól eldolgozgatnak a berendezéseikkel, megkínáltak két-három pohár fehér fröccsel. A ház előtt látható négyszögletes kőpadolat, mint kiderült, a benti hatalmas szőlőprés elődjének szolgált talapzatul: mészkőből faragták, kifolyója is volt, a közepén vaskapcsok tartották vala a sajtó lelkét, a menetes tengelyt. Biztattak, hogy a Vajda-emlékház még biztosan nyitva van, és odáig el is tart az aszfalt.

A községi könyvtár épülete (a régi Ürményi-kastély) vakolatát vesztegetve áll a főút mellett, a tábla szerint szerdán és pénteken 14 és 18 óra közt lehet kölcsönözni, de ezt hittem is meg nem is. A templom tövében régi kőkeresztek düledeztek. Egy arra járó asszony kétségeskedett, hogy az emlékház gondnoka otthon van-e, jó lett volna előre megbeszélni a dolgot. Mondtam, hogy ennyire nem tudok előre tervezni – és magamban hozzátettem: eredetileg Vál előtt aludtam volna, csak szokásom szerint eltötyörögtem az időt a szakirodalom lapozgatásával.

A gondnok szerencsére otthon volt, de pechemre nem tudott visszaadni a tízezresből (nesze neked, felkészülés!), így elég sokáig kellett keresgélnie az utolsó helytörténeti könyv után, amely a sajátja volt. (Ez úton is köszönöm!) Ezzel megfejelve a belépő ára már elérte azt a mértéket, amivel a pénztárban található összes pénzt (közte hét napra elegendő vasat) bevetve ki tudta egyenlíteni a végösszeget. A könyv azonban sok érdekeset tartalmazott, egyebek között azt, hogy a töröknek palánkvára volt itt, melynek végső ostromakor a védők leugráltak a rommá lőtt toronyból.

"Ledobtak egy lányt is, akit a magyar katonák köpenyeikkel felfogtak és megmentettek a haláltól. Ez a lány hálából megkeresztelkedett. A keresztségben a Kata nevet kapta. Pongrácz nevű katonához ment feleségül, és elővette a törökök rejtett kincseit is. Nyers természetéből azonban nem tudott kivetkőzni, és utódai is örökölték rossz alkatát. Innen származnak a kifejezések [a falu folklórjában]: "Török Kata fia", "Török fajta", "Török Kata fajzata" [...] Az itt maradt törökök elvegyültek az elpusztított vidék gyér lakosságával. Néhány idős ember arcvonásai még ma is török származásról árulkodnak." (Fejezetek Vál történetéből és néprajzából. Kiadta Vál Önkormányzat Testülete, Bp. 1997. 14. o.)

Az újabb időkben Vál a mezővárosságig emelkedett, a szabadságharc idejéből is megőrzött néhány eseményt a néphagyomány. De aki miatt idejöttem, Vajda Jánosról a könyv nem sokat mondott. A Montblanc-ember önéletrajzában nagy szeretettel ír apjáról, a váli Ürményi-birtok főerdészéről. Ez az erdő ma zárt vadvédelmi terület: barátságosan susogva tekint ki a kerítés mögül, csak a Vajdát elődeként tisztelő Ady verse borzolta démonivá. A költő szobra határozott, mély érzésű embert mutat. Szerelmi és tájlírája mellett politikai tárgyú írásokat jelentetett meg, éles szemmel rámutatva az ország felemás fejlődésére – talán miattuk szigetelődött el. Két szerelme balul végződött, de ezeket nem illetem, úgyis tudja mindenki. Végrendeletében fontos szerveinek szétvagdalását kérte, majd vagyontárgyairól rendelkezett. "Egyetlen krajcárral sem vagyok adósa senkinek." Másnap meghalt. Magányos volt, mint önarcképe, a "vissza sohase térő" üstökös:

Imádja más a változékony holdat
A kacéron keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

A múzeum irattára följegyez egy bájos anekdotát. A Vajda János Művelődési Ház illetékese a hatvanas években bement a postára valami utalványt beváltani, de a hivatalnok csak az elejét olvasta el, s elzavarta: "Ezt csak Vajda János írhatja alá." Mire a másik: "Beküldhetem, ha kell." Tudniillik a költő szobra ott áll a postahivatal előtt.

Az erdő peremén végighúzódó újabb földút mellett vacsoráztam, miközben a siralmas akácosból motoros fűrész lármája és kétszólamú káromkodás szállt felém. Végül elérkeztem egy csomópontba, ahol özönvíz előtti, görbe, rozsdás táblák mutatták Vált és az úticélt, Verebet. A térképet itt teljesen figyelmen kívül kellett hagynom s az iránytűre bíznom magam. Az aszfaltra kiérve fellélegeztem: már csak a hálószoba van hátra! – De nagyot tévedtem: Lovasberény előtt egy ún. pogánykő áll az útfélen, felirata lekopott, s a szomszédos márványtömbre másolták át: "A paripástól eltemetett és 1853. talált pogány magyar sírhelye. Maradványai ma múzeumban láthatók." Egy másik tábla szerint Verebi Végh János földbirtokos odaajándékozta a leleteket a Nemzeti Múzeumnak. Szép volt tőle: akkor ez még nem volt kötelező, mint ma.

Valamivel később egy fölszedett kisvasút meghagyott átjáróját fotóztam le, arrafelé portyázó bicikliversenyzőkkel. Kiabáltak is: "Ne most, az emelkedőn, amikor így erőlködünk!" Aztán beértem Lovasberénybe, és hirtelen ötlettől sarkallva északnak fordultam. Láttam is egy tűztornyot (a háborúig használhatták), majd lovas és motoros legények között elparádézva megtaláltam a Cziráky-kastélyt.

Ez a XVII. század közepén épülhetett, aztán Heister labanc generális lakott benne. 1730-tól a királyhű Czirákyaké, akik folyamatosan szépítik, bővítik. Végső arculatát Ybl Miklós keze nyomán nyerte el. Ami az újabb időkben történt, azt megemlíteni is szégyen: orosz katonák szállásoltak benne, berendezését széthordták, eltüzelték, aztán a hatóságok a kitört ablakokat csak bedeszkázták, s a nedvesség tönkretett mindent, ami megmaradt. 1951-től a téesz gépállomása vette be magát a falak közé, a 70-es években pedig olyan kontárul újították fel (tető- és födémcserével), hogy a betongerendák felszínesen elhelyezett vasrudaiból a szivárgó víz máris elkezdte kimosni a rozsdát.

A gondnok, aki (nagyon méltányosan) fél nyolckor is beeresztett, elmesélte, hogy '98-ban hazalátogatott az idős grófnő, aki még látta szép korában a házát, majd sarkon fordult, és soha többé be nem tette a lábát az országba. Egy másik régi tulajdonos, az "öreg gróf" komolyan foglalkozott a hazatelepüléssel és a kastély felújításával, de meghalt, mielőtt bármibe is belefoghatott volna. Azóta is inkább nincs pénz, mint van; az egyik helyiségben kiállítás látható a Czirákyakról, de a beltér lehangoló képet mutat, a téglák csupaszon borzonganak a látogatók szeme előtt.

Immár tényleg dél felé fordultam, s egy büfé kissé "megbabrált" plakátján akadt meg a szemem: "Langyos hamburger, melegszendvič, Hot-dög, Hekks, Sós üdítők áve!" Gyanítom, hogy a tulajdonos tudtával csinálták, talán éppen a fia. – Gyorsan vásároltam némi sárgabarackot, bekukkantottam a kazal-hegyi régi löszbányába, majd sebesen a Velencei-hegység felé iramodtam. Szembetekert velem egy fiú, később egy lány, mindketten igen lihegtek. Kinéztem magamnak a mária-völgyi útelágazást; a "HM-üdülő" felirat nem zavart, gondoltam, csak elosonok mellette valahogy.

De még hogy felsültem! A tábla szerint a Miniszterelnöki Hivatalnak valamiféle oktatóközpontja van itt, jóval a térkép jelölte sorompó előtt egy megkerülhetetlen csúszókapuval, melyen egy autó éppen előttem pompázott be. A nyomógombos bejelentkezőn rögtön le is adhattam volna az ujjlenyomatomat a legilletékesebb helyen. Fényképezni sem volt merszem – sejtettem, hogy kameráznak –, de térképem mögül előbújva kinyújtottam a nyelvem. Aztán megpróbálkoztam egy földúttal odébb, csakhogy itt meg "Vadvédelmi terület" tábla és sorompó hőköltetett vissza. Illusztris vendégek "oktatóközpontja" közelében ez egyetlen dolgot jelenthet: nagykutyák magán-vadászterületét. Nehéz harcoknak néztem hát elébe.

Előretoltam arcvonalamat az országút mentén a sárga jelzésig, ám ennek bejárata húsz méter szélességben el volt rekesztve durva ágvagdalékkal, melyen nem bírtam lendületből áttörni. Megdühödtem azon, hogy a MEH kreatúrái, az erdészek a hadijog gyalázatos megtiprásával a rég betiltott tövisfegyvert sem átallották bevetni ezen a diplomáciai védettséget nyújtó helyen. Leszálltam, paripám szügyével beszakítottam a sáncot, és homlokfényemet meggyújtva tolást vezényeltem az Antónia-hegyre. Ezt az ellenség szolgálatában álló, undok renegát szeder meg akarta hiúsítani, de válaszul cselhez folyamodtam, és letértem a nyiladékról, párhuzamosan mászva előre, lassan, de biztosan. Nagy vérveszteséggel sikerült is védhető álláspontot elfoglalnom ott, ahol a sárga jelzés délkeletnek fordul, s ekkor az ellenség helyzete stratégiailag tarthatatlanná vált.

Galambgombás, lapos gerincen, tiszta tölgyerdőben előrenyomulva meghódítottam a Meleg-hegyet, óvatosan elosontam a világítótorony alatt, majd pihenőre vonultam a Likas-kő sziklájához. (Határjelként már 1295-ben megemlítették!) Az ármányos MEH felől egy puskalövés sem hallatszott, csak irreguláris szúnyoghadak végeztek zavarórepülést körülöttem. Úgy tapasztaltam, a mosdás utáni pár percben alig érzékelik az emberi test melegét és szagát (állítólag a bőrlégzés szén-dioxidjára jönnek, de ezt a mostani tíz kísérletem nem igazolta), s ennyi idő elég is volt arra, hogy sátramba csússzak. Éjszaka nem járt más arra, csak néhány kósza vaddisznó vagy szarvas, de hiába túrták a laza kőzetet, egyet sem tudtak a fejemre lökni. Az első nap ezzel sikeresen lezajlott.