9. nap: VI. 30.
Rum – Sárvár
45 km.

Az éjszaka folyamán többször is fölriadtam az eső dobolására: nem úgy látszott, hogy valamikor is abba akarja hagyni. Sátorveréseim közül ez volt az egyetlen, ahol szoros határidőre kellett elfogadhatót alkotnom, s mivel ezúttal eltaláltam a gyártók szándékát az oldalkötelek ügyében, a két réteg nem is ért egymáshoz. Az alsó ponyva viszont finoman áteresztette a vizet, igaz, csak ott, ahol hozzáértem belülről. Napkeltére a dobolás úgy-ahogy abbamaradt, de míg azon gondolkodtam, hogy kimenjek-e lesöpörni a tetőt, gyorsan újrakezdte. Nem is állt el déli egy óráig, s az utána következő pillantnyi hűvösben gyorsan el is csomagoltam a sátrat. Az ötórás késés igen érzékenyen érintette merész terveimet, mármint a tegnap kifundált Rum – Csempeszkopács – Meggyeskovácsi – Egervölgy – Kám – Vasvár – Sorokpolány – Szombathely kört. Úgy döntöttem, hogy a mégoly festői hurkok helyett igyekszem legalább a tervezett napi végállomásokat tartani, mert hétfőtől (a "tizenharmadik naptól") már tízéves porontyokat kellett napközis-táboroztatnom – siralmas, de újabban ez is része a munkaköri kötelességeimnek.

Csempeszkopácsra készülő kerékpárút visz át, ott pedig két nevezetesség is van: a XIII. századi templom és a helytörténeti múzeum. Mindkettő kulcsos intézmény, így csak az utóbbit néztem meg belülről. Épületében Béri Balogh Ádám kuruc ezredeskapitány lakott házassága első éveiben. Ma sokféle gépet és eszközt mutogatnak benne (többek között a fényképen látható kukoricamorzsoló kézimalmot), bőséges az iskoláról, a kisiparról és az újabb történelemről szóló anyag. Még a padlás is tele van kádakkal, lapátokkal és tekenőkkel. A múzeum része egy Afrika-kiállítás is, trópusi pillékkel, ásványokkal, trófeákkal és egy bennszülött néprajzi gyűjteménnyel.

A faluból azonnal áthatoltam Meggyeskovácsira, mert legalább a túloldali "graffiti-falut" (Egervölgy) látni akartam. Sajnos pár év óta a híd nem létezik, én is csak egy magán-drótkötelet láttam az üdülőtelepnél, amelyen egy fiatalasszony húzta át csónakját a túlpartra. Ez azonban nem a Rába volt, csak valami holtág. Egy helybeli telektulajdonos elmondta, hogy 1982–84 között állt itt egy fahíd, aztán pár év múlva a katonák vertek egy vashidat, de '96 körül ezt is le kellett bontani, annyira megrongálta a folyó. Az új híd százmillióba kerülne, de nagyobb úr a nincs.

Nyugat felől elődugta a loncsos ormányát egy zivatarfelhő, s ettől nekem sürgős mehetnékem támadt a civilizáció felé. Rábakovácsi után megelőztem két biciklis kölyköt, s mikor a téesz régi kapuját fotóztam, háttérben a mumusfelhővel, odakiabáltak: Minket is, minket is! No nem is kérettem magam, bár a mozgó fókusz még nem az igazi. – Ikerváron, ahol nincs híd, csak a gát, s azon túl út sehol, már hiába próbáltam bejutni az erőmű-múzeumba (hétköznap háromig tart nyitva). Német cég birtokolja ezt is, és árulja az áramát Szombathelynek. Az üzemvízcsatorna lefényképezése után (hej, de sokszor eveztünk végig azon a konok állóvízen!) megsuhintott a zápor széle, de nagyobb kárt nem tett bennem.

A város határában 1911-es építésű lourdes-i grotta áll (valószínűleg egy Bernadett-szobor az, amely az imádkozó Máriához imádkozik), körülötte virágok, márványtáblák, feszületek. Ez a vidék erősen katolikus, itt nemigen ismertek más kereszténységet az ellenreformáció óta. Átellenben lakóházat is tartalmazó régi majorféle, szépséges, de sajnos jórészt elhagyott épületekkel.

Sárvárra egészen szép napsütésben, s még emberi időben futottam be. Kívülről végigfényképeztem a Nádasdy-várat, de a kiállítások másnapra maradtak.

Kigurultam a várból, elutasítóan megkerültem a termálfürdőt (kempingje korszerűsítés miatt zárva), és a folyópartra tértem, ahol emlékeim szerint igényes lapály várja a vízitúrázókat. Pihenőnapokon palacsintát sütögettünk itt, és ha jól emlékszem, a mellettünk álló mulató egyszer még működött is. Most azonban a szokásos farmkerítés övezte, és magánterület-tábla oszlatott el minden kételyt. Viszont változatlanul lakatlan volt, csak pár horgász állomásozott az alatta elterülő lenyírt partrészen. Továbbmenni nem lehetett, ezért az átlósan túlnani partot választottam, amely a régi cukorgyár romjai mellett húzódik.

A horgászok mellett elkacsázva, a gát alatt kerestem egy igényes alvóhelyet a folyóparton. Mosdás közben, a térdig érő árban gázolva egy darabig viaskodtam még a kísértéssel, hogy ne települjek-e át a víz közepére, ahol két szobányi kavicszátony villog a sötétben – de letettem róla, hiszen a Rábában nem lehet megbízni: messziről hozza a vizet, és egyetlen éjszaka emelkedhet akár métereket is. A reggeli pazar fénykép tehát meghiúsult, de ennek csak akkor örültem igazán, amikor másnap kitekintettem a vízre. A zátonyomnak csak a hegye látszott ki a Rábából.