6. nap: VI. 27.
Balatonakali – Tapolca – Balatonakali
75 km. (négyesben, kis csomaggal)

Az éjszaka folyamán valami állandóan birizgálta az arcomat, s felocsúdván hangyák menetoszlopát találtam ebben ludasnak. Édesanyám kimosta ruhatáram ocsmányabb darabjait, köztük egy sáros pólót, amely szemlátomást törölközőként szolgált vala egy kevéssé bővizű zuhanyozás után. Aztán elment vásárolni, míg én nagy lendülettel megvarrtam mindkét szandálomat. Ezzel aztán több baj nem is volt, hacsak azt nem számítjuk, hogy az esős napokon a talpának szétvált a ragasztása, és hiába próbáltam technokollal meggyógyítani. Aztán megreggeliztünk, s a közös költségvetésből arányosan mintegy ötszáz forintot számoltam el saját kiadásként. Indulás előtt észleltük, hogy a bicajom leeresztett, s a pótgumiban is maradt lyuk, így a ragasztás egy órán át tartott. Ennyi szerencsétlenkedés után negyed tizenkettőkor sikerült elindulnunk.

Először Zánkán át Hegyestűre küzdöttük fel magunkat, ki talpon, ki nyeregben. Ádámmal ketten vettünk belépőt, és meglátogattuk az elbányászott ormot, amelynek bazalttűi a kürtőben négymillió éve megrekedt kőzetolvadék kihűlési-elválási folyamatát érzékeltetik. A legújabb időkig a macskakő volt a legjellegzetesebb felhasználási módja az így töredező bazaltnak, a kisebb törmeléket vasúti töltésekhez, az egészen aprót útburkolásra használják még ma is. A hegyestűi bányát természet- és tájképvédelmi okból végül bezárták, de az utókornak még így is jó szolgálatot tesz azzal, hogy a hegy belső szerkezetét fölfedi. A fal tövében sziklagyűjtemény található a több százmillió éves gránittól a pár ezer éves forrásmészkőig.

Aztán falu következett, táblákkal, melyek közül mindenki kiválaszthatta a neki szólót: "A falu vállalkozói üdvözlik Köveskálon!" – "Polgárőrséggel védett település" – "Községünkben a házaló kereskedés tilos!" No igen, ez korunk képe kicsiben.

Köveskálon szembejött velünk egy nagy csapat biciklista; szemlátomást mi voltunk szomjasabbak, így Szentbékkállán azonnal ledobtuk magunkat a vendéglő kertjében. Leginkább a magunkét ettük, s a táplálkozási tudatosság jegyében viháncoltunk is egy jót az Ádám által Szegedről (!) hozott gyíkhúskonzerv összetételén (víz, ipari szalonna, sertésbőrke, sertéshúspép, szója...) – de becsületből megettük, hogy ne kelljen tovább hurcolnia.

Felsétáltunk a velétei palotaromig, amely a veszprémi püspök világi kastélyaként épült a középkorban, s az oklevelek szerint 1559-ben még állt. A kép jobb szélén kiugró vörös kőkonzol a mondott időben az erkélyt tartja vala.

Aztán meglátogattuk a balaton-felvidéki kőtengerek legnagyobbikát és legszebbikét, amelynek darabjai az ismertető táblák szerint homokból alakultak ki úgy, hogy ezt a tengermélyi források kovás vegyületekkel hordták teli, végül az ilyen helyek összekövesedtek. Mai formájukat többek között a rajtuk megtelepedő fűcsomók gyökerének savas hatása is alakította: az így létrejött öklömnyi gödrökben apró "halacskák" (inkább kétéltűlárvák) próbáltak életben maradni. Édesanyámék pár éve hiába keresték a kőtengert, mert a hasonló nevű panziónál rossz felé fordultak – egy vezetett túrán! (Térkép a túravezetőnél sem volt.)

A következő állomás Csobánc vára lett volna, de erről idejében lemondtam, mert mindkét oldalról meredek gyalogút visz rá fel.

Helyette azonnal Tapolcára gurultunk, ahol bosszúsan tapasztaltuk, hogy hétfőn a tavasbarlang zárva van. Szép ruháinkban végigsétáltunk a Malom-tó mellett, ahol gyönyörű, hízott halak tanyáznak, mellette vidám kirándulósereg zsibong.

Aztán azonnal a Balaton felé lódultunk, és némi meglepetést zsebretéve (hogy ti. a 71-es út a térkép megjelenése óta északról kerüli a Badacsonyt, és egy darabon kénytelenek vagyunk rátérni) már Badacsonytomajon is voltunk. Pincét vagy borozót nem találtunk, ezért inkább Ábrahámhegyen álltunk meg egy hörpintőnél. Aztán csobbantunk is a szabadstrandon (vizsla ugatta a hattyúkat, azok meg sziszegtek), és a parti kerékpárúton hazafelé indultunk.

Valahol Révfülöpön aztán kiáltást hallok hátulról a szürkületben: "Állj, állj!" Ádámnak sikerült a tükörsima kerékpárúton egy tüskés gallytól defektet kapnia. Mi ketten maradtunk megjavítani, anyámékat az összes nélkülözhető villogóval előreküldtük. Én csak világítottam meg csapkodtam a szúnyogos estében, így Ádámé a dicsőség, hogy fél óra alatt végzett. Közben elhúzott mellettünk öt-hat teljesen kivilágítatlan kerékpározó egyed; olyan, akit a topikban főemlősnek szoktak bélyegezni, jeléül annak, hogy csak majmolja az igaziakat.

Ahogy végeztünk, felkerekedtünk, fénybe öltöztetve magunk előtt az utat. Szepezd előtt a balatoni körutat kontármódra fölvezették vagy hatvan méter magasra, aztán lassan lecsorgatták a 71-es útig. Azt bizony leshetik, hogy az egyszeri csomagos turista vagy parti kerekező jószántából fölküzdi magát (vagy hajlandó lesz lezúdulni) a meredeken, ahol mi is dühöngtünk egy sort. Természetesen a jelzések olyan ritkák voltak, hogy csak utólag tudtuk meg: jó úton jártunk, jobban mondva a nekünk szánt úton. A többiek alig valamivel előttünk értek haza, mert ugyanitt nem volt türelmük végig fölkapaszkodni, és betévedtek a zánkai ifjúsági táborba, s végül egy mopedesnek kellett kivezetnie őket.