4. nap: VI. 25.
Fenyőfő – Zánka
113 km.
A nap koránkelési rekorddal kezdődött: fél hatkor hagytam el a veszélyes övezetet. Éhgyomorra föltekertem a Hódos-ér fölötti hegyre egy jókor jött murvaúton, a megkopasztott hegyoldalból fölfelé tárulkozó kilátást csodálva. Egy alkalmas helyen letértem a sárga romjelzés felé, amely a térkép szerint négyezer éves földvársáncokhoz vezet, és kerékpárral csak innen kényelmes a megközelítése. A sáncokat a helyszínen egy "Vaskapu" feliratú tábla hirdette, s tényleg vagy öt méter magasak voltak; az út éppen kettévágta őket. Aztán jött a kerítés. Mivel a megkerülő csapás vérszegénynek mutatkozott, néhány határozott mozdulattal megbontottam a szemlátomást erre szánt rácsot, és máris mögötte termettem. A megritkított, ligetes hegyoldalban néhány jellegzetes, vén fa őrizte a táj régi képét.
|
|
|
|
A bejáratot alkalmasint nem a turisták tették nyithatóvá, hanem a favágók, így a jelzett ösvény egyre girhesebb lett, s mire megérkezett a kerített rész másik végéhez, el is fogyott. Itt bizony felsültem: előttem egybefüggő, nyithatatlan rács, mögötte egy elég sűrűn járt kerülőút. Visszakeveredtem hát a bejárati lyukhoz, és végre mögékerültem a kerítésnek. Utána hirtelen letörés tette próbára kopott fékjeimet és elvásott szandáljaimat, és újra a hódos-éri üdülőknél voltam, korgó gyomorral, de még csak háromnegyed hétkor.
Innen komótosan kapaszkodtam fölfelé a zabolai úton, megreggeliztem, majd lassan vízszintesbe fordultam. Csönd feküdte az erdőt, rajtam kívül nem is szegte senki. Újszépalmapusztánál, a Gázlóról ismert gazdaságnál néhány autó pihent az erdő szélén. Aztán a kisszépalmapusztai útvillánál "leborítottam" az aszfaltról egy füves szekérútra, ahol néhány kiadós kátyú kérte meg az árát a varázslatosan változatos terepnek.
|
|
|
|
Lassan megérkeztem a bal kéz felől fakadó Tekeres-kúthoz, és ezután a sárga körrel jelölt út bevitt a sok helyen emlegetett, Százhalom nevű ősi temetőbe. A Bakony-atlasz szerint ezt már 1875-ben is kutatták, aztán újabb ásatások is történtek, s egyszer a vaskorból, másszor a bronzkorból valónak írták le. Közép-Európában itt van a legtöbb sír egy mezőn, szám szerint 226, s egy-egy urna lapul a mélyükön. Presser Gábor költői szépségű dala jutott eszembe (sajnos csak ez a pár sor):
Legyél régész – mélyre áss! |
Megragadott az ősi hantokon elömlő csend, a szinte kihalt, verőfényes erdő szótlansága. Valami olyat éreztem, amit csak rügyfakadáskor: hogy egyedül vagyok, és a természet a szemem láttára ébredezik. Aztán az értelmem lassan erőt vett az öntudatlan hangulaton, és furcsállani kezdte, miért olyan erős a napfény, miért oly nagy a csend – holott körülöttem eddig minden bükkös sötétzölden susogott. Föltekintettem – és elszörnyedve láttam, hogy csupasz ágak mögül mered vissza rám az ég, a fáknak egy árva levelük nem maradt. A tettes, a gyapjaslepke hernyója pár példányban az útfélen kószált és további rágnivalót keresett.
Beszámolók szerint a gyapjaslepkéknek nincs szigorú lárvaidejük: egyszerre több alakban vannak jelen tömegesen, s olyan seregekben lepik el az erdőket, amiket a világ Dzsingisz kán óta nem látott. Sokalakúságuk miatt lehetetlen vegyszerrel irtani őket, nem is beszélve természetes fogyasztóik egészségéről. Annyit tudunk róluk, hogy pár éves időközökben fölöttébb elszaporodnak, ilyenkor irtózatos kárt tesznek, aztán táplálék híján halomra döglenek. Szemtanúk valóságos hernyószőnyegekről számolnak be ennek nyomán. Nincs is mit tenni ellenük, csak a természetre bízni kiirtásukat. Talán a fákon marad elég tartalékrügy, hogy új leveleket hozzanak.
Kiértem egy erdei műútra, itt szembeköszönt nekem egy teher nélkül utazó fiatal nő, aztán ismét csend. Az út bal fele kopasz, a jobb még állja a rohamot. S a csönd mélyén valami rettenetes, monoton hersegés: ezer telhetetlen rágó hangja, a kitartó falás és ürítés hangja. A földre koppanó lerágott levélnyelek panasza. Ebből a tavaszból csak elmenni érdemes, itt a gazság üli torát, kicsiben példázva egy nagyobb zabálást. Arany János jól mondta:
Közönyös a világ... az ember |
|
|
|
A jelzés letért az útról, elhaladt egy disznó-csalétket tartalmazó autógumi mellett, majd a dzsindzsa minden fokozatán keresztül (áthaladtommal kétszeresre szélesülve) egy fél hegyoldalnyi tarlóra juttatott. Megkerültem az utolsó erdősávot, és máris Szépalmapusztán voltam, ahol elegáns szálló meg szeminárium trónol és valami arborétum lapul. Az egyikhez tartozik a lótelep is, melynek megközelítése a német nyelvű tábla szerint kólikaveszéllyel jár. A szálló alatt apró tó tükröződik, közepén kacsaházzal. A teraszról pár vendég lesett rám a söre mögül, de nem voltunk egy fizetési kategóriában, így a megértés minden nyoma nélkül méregettük egymást egy darabig, majd egy fénykép után továbbléptem.
|
|
|
Borzavár túlsó végén a térkép szerint két felhagyott mészégető található, ezt én megpróbáltam kihasználni, de kis lelkesedéssel, így semmit nem találtam. Rövid mászás után megérett az idő egy mosdás-átöltözés kombináció alkalmazására, hogy aztán déltájban (!) máris a zirci Természettudományi Múzeum ingyenes kiállítását böngészgessem, pár csapat gyerek társaságában. Villogtak a mobiltelefonba épített fényíró gépelyek, és volt is miért: a termek közepén kitömött vadak, a diorámákban különféle vizes és száraz élőhelyek, kristályokkal teli tárlók, denevérfotók és gombostűn célba ért rovarok kellették magukat, szakszerű feliratokkal. Vásároltam pár tanösvényfüzetet – ezek a későbbiekben minden másnál tömörebbre áztak.
|
|
|
Ezután a szomszédos apátsági templomot tekintettem meg, melyet a török kiverése után barokk stílusban építettek (újjá), de a XIX. század végén felújítás örvivel komolyságosabb modorban átfestettek, s csak mostanában merték visszaállítani az eredetit. Egy rezzenetlen szakállas férfiarc mögül például életvidám ifjú kerek képe tűnt elő. A barokknak ezt a rokonszenves vonását minden viszolygásom ellenére el kell ismernem: nem sablonokban gondolkodik, hanem az életet akarja ábrázolni, sőt annál is gazdagabban alkot. A freskók egyébként mindenben hasonlítanak a szokásosakra. Csupán az INRI rövidítést helyettesítették egy oltárképen a teljes háromnyelvű (héber, görög, latin) felirattal: Názáreti Jézus, a zsidók királya.
A kastélykertben haraptam valamit, utat terveztem, így várván ki, hogy a könyvtár kinyisson, közben a szomszédban gyereksereg hancúrozott. Ezúttal nem kellett végigrohannunk sok-sok termen, megcsodálhattuk az asztalokon a XIX. század végi bakonybéli intarziaművésztől származó pazar berakásokat, amelyek a londoni világkiállításon is díjat nyertek. A második világháborúban a terem tetejére zuhant repülő nyomát a mennyezet díszítéseinek kis megváltoztatása jelzi. (Fényképezni nem volt szabad.) Nyolcvanötezer kötet van itt felhalmozva a szerzetesek és a kutatók használatára, köztük az általam annyira kedvelt Természettudományi Könyvkiadó Vállalat százéves kötetei, köztük olyanok, melyeknek még hírét se hallottam. A háborút némi kárral átvészelte az állomány, negyvenöt évig azonban nem folytatták az állománygyarapítást, így most műemlékkönyvtárrá vált; lassan pótolják a hiányokat.
Négy óra felé járt, és eszembe jutott: estére a Balatonhoz ígérkeztem (bár a többiek csak holnap este érkeznek). Az enyhülő kánikulában szép ingemben óvatosan kimásztam a városból, mégpedig nem a veszprémi főúton (ezt elég erőszakosnak ismertem), hanem az Akli nevű városrész felé. Az első városhatárnál egy nagyon szerencsésen "összehozott" zugban fakad a Cibulka-kút: hozama lenyűgöző, környezete tiszta, és még pad is van nála. Megebédeltem. Fejem fölött a hernyók ugyanezt tették, de itt megmutatkozott a köztünk lévő civilizációs ugrás: ők tudniillik az étkezés helyén intézték az anyagcsere másik folyamatát is, ürülékük sűrűn kopogott az asztalomon, még a hajamba is jutott belőle. Most nem is egyszerre kentem meg a hat félzsömlét, hanem egyesével, mégpedig a térkép óvó fedezékében, s onnan csak egy-egy harapás erejéig rántottam ki őket. Aztán kulacsot töltöttem és elindultam. Az útfélről utánamkiabált egy tábla, amely tiltani akart, de csak egy (hamis) állításra futotta az erejéből: "Erdei termékek gyűjtése csak az erdészet engedélyével lehetséges!"
|
|
|
Az akli templomrom sajnos már nem több egyszerű kőmezőnél, amelyet nem szántanak, így erdőfolt nőtt rá. Azt hiszem, a Cartographia az ilyen helyekre nyugodtan tehetne pontozott L betűt, ahelyett, hogy valami régi romregiszter alapján odabiggyeszti a szokásos jelet, beugratva a gyanútlan turistát. – S itt volt máris a nagy kihívás, a Lókút és Hárskút közti emelkedő. Adataim szerint a szintkülönbsége 135 méter, vízszintes összetevője 2,2 km, átlagos meredeksége tehát 6,1 százalék; a szintvonalak alapján a legnagyobb gradiensű helyen 10 fokos, azaz 17,6%-os. Az emelkedőt 15 perc 52 másodperc alatt küzdöttem le (a faluvége-táblától a kereszt mögötti murvaút-elágazásig), ami folyamatos emelkedőt és 110+15+20 kg terhet alapul véve 201,7 wattos teljesítményt eredményez. Póriasabban ez azt jelenti, hogy a legnehezebb helyeken 5–6 km/h sebességgel másztam fel, végig 38–23-as fokozatban. Hozzá kell tennem, hogy az emelkedőt a mérés után azonnal lejtővé is változtattam (max. seb. 37,4 km/h), hogy lefényképezhessem a közepére benyúló völgyben fakadó mesterséges forrást, azaz hat-hét itatóvályún végigömlő vizet köpő locsolócsövet. Megmostam a képemet, aztán másodszor kímélőbb áttétellel tekertem vissza a nyeregbe.
|
|
|
|
Hárskúton finoman szólva is kikátyúsodott a főutca, rajta egy tehervontató csohogott, gyalogosnál is lassabban. Ez ama nevezetes hely az országban, ahol még a földutat is kitáblázzák.
Aztán kiértem a 8-as útra, és pár tilos kilométer után Bándon megláttam egy vendéglőt: "Népies étkek akkurátusan (lassan) feladva." Így lehet szebben mondani azt, hogy "ne rohanj, ember, még rálépsz a nyelvedre." Kisvártatva az Essegvár után kérdezősködtem a helyiektől. Ezt pár éve újították fel, kibányászva az embermagas gazból; a segédkezők emlékkövei a dombtetőn találhatók. A vár birtokán több család is huzakodott a középkorban, olyannyira, hogy Kőszegi Henrik kiskirály a XIV. század elején ló után kötve végeztette ki Essegvári Lőrinte várurat, aki Károly Róbert híve volt. Aztán ez a vár is megroggyant, miután Veszprém a félhold alá került. – A tiszafást ezúttal nem látogattam meg, pedig a bekerített területre turistaúton be lehet gyalogolni. Beszélgetőtársaim nevetve mesélték, hogy a minap az erdész kiabálva zavarta kifelé a biciklivel lezúduló suhancokat. Bizony, ha valahová, akkor ide gyalog kell bemenni – de alig volt már időm.
|
|
|
|
Herendről gyorsan átgurultam Úrkútra, ahol a mai nap utolsó látnivalója, a csárda-hegyi őskarszt várt rám nyolc óra tájban. A tanösvényt végigfényképeztem, de ember nem állt oda összehasonlítási alapnak, csak pár gyerkőc beszélgetett a retesszel zárható területen. Ugratták egymást: "Te beleülsz abba a kis gödörbe? Mi mindig oda szoktunk pisálni!" A lemenő nap sugaraiban rézvörösen derengtek a szürkés-zöldes sziklák, melyeket a mangánbányászat meztelenített le és tárt fel az alapokig. Az ércet a karsztos töbrökből vitlával (afféle csörlővel) emelték ki (néhol húsz méter mélyről), majd talicskával és siklóval szállították egy darabon, végül kisvasút vitte a billenős csilléket a mosótelepig. A felszínformák nagyon hasonlítanak a trópusi karsztokéira, és valóban, a geológusok szerint kb. százmillió évig a Bakony területén is meglehetős meleg uralkodott. A lemeztelenített falakon található törési felületek és karcolásnyomok vallanak arról a titáni erőről, amely az Alpokkal együtt a Bakonyt is megemelte.
|
|
|
|
|
|
|
|
Ezután más nem volt hátra, mint a hosszú átmenet Nagyvázsonyig: a Zsófiapuszta utáni lejtő 10,44 kilométeres, és 28,7 km/h-s átlagsebességgel teljesítettem. Aztán leeresztettem, méghozzá szó szerint: az elágazásban a kút felé menet megéreztem, hogy az első kerék csak lomhán követi a kormánymozdulatokat. Kilenctől negyed tizenegyig kerestem a Bakony belsejében összeszedett tüskéket és foltoztam a lyukakat, s még egy óra leforgása alatt átcsusszantam Zánkára.
|
|
|
Itt nincs kemping, csak egy strand, amely este hét után ingyenessé válik. Az elhűvösödött estében még beszélgettem a gondnokkal: szeretné valamikor körbetekerni a Balatont a gyerekekkel. Ezután fölvertem a sátrat és beleereszkedtem a Balaton lágyan nyaldosó vizébe. Közben a túlpartról őrült tűzijátékdurrogás hallatszott, ideát pedig egy részeg csürhe danászott:
Kelj fel, anyám, a sírodból, |
Valamelyik meg-megpróbálta a közbeeső versszakokat is fölidézni, de kevés sikerrel; a helyi csörgheőcsulik le is hurrogták, és gyomorbajos ökrökként bőgték bele századszor is az éjszakába az önkritikának ezt a fájdalmas himnuszát. Tizenkettőkor azonban visszajött a gondnok, és helyreállította a kozmikus rendet, bezárva a vécét és elkergetve a csend megbontóit a hálószobám mellől. Így ért véget ez a nap, a leghosszabb az egész túrán.