2. nap: VI. 23.
Bajna – Bábolna-Babilónia
109 km.

Hajnalban leereszkedtem a hegyről a szőlők között, lilába borult mezők között. A hegyoldalban szélkerék forog, a hídnál Szent Donát domborművét akarják felállítani a bajnai borbarátok, s táblán jelzik, hol lehet erre adakozni. Bajnának ezen a felén sincs nyomóskút, így szégyenszemre egy üveg ásványvizet vettem.

Ezúttal a déli oldalról, a park felől cserkésztem be Sándor Móric kastélyát, amely külső felújítás alatt áll, azaz homlokzatát újravakolták, egyik szárnya még igen lepusztult. A főutcára néző falon az összes ablak be van falazva; talán jönnek jobb idők is, amikor ismét megnyitja szemeit ez a csodás rezidencia.

Egy táblát követve még leereszkedtem a katonai temetőbe, melyben magyar és német harcosok nyugszanak, 1945 január-márciusából. Egy ablakrácson koronás címer díszelgett, mellette Bajna szarvasos címerével. Némiképp bágyadtan észak felé indultam, Pusztamarót irányába, s közben megszólított néhány eperfa.

Pusztamaróton immár a kész történelmi emlékhely hirdette: a mohácsi vész után itt mészárolt le a török huszonötezer menekültet. A források csak Marótot említenek, s egészen a közelmúltig úgy tudtuk, hogy Pilismarót térségében zajlott le a hősies védekezés, melyet végül Budáról hozott ágyúkkal tudtak csak megtörni. Az énekmondók fölemlítik, hogy Dobozi Mihály tolnai kisnemes feleségével együtt menekülvén már minden reményét elvesztette, lova roskadozott, ekkor asszonyát (annak könyörgésére) átdöfve szembefordult az üldözőkkel, és hősiesen védekezett, míg őt magát is meg nem ölték. A helyet máig Emberölő-völgynek hívják. A kis települést egészen a 70-es évekig lakták is, saját temetője van. Kőpilléres emlékmű áll a szelíd szépségű réten, rajta Kisfaludy Károly Mohács című költeményéből vett idézettel: "Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most / S égve honért bizton nézzen előre szemünk!" "És te virúlj, gyásztér a béke malasztos ölében / Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!"

A murvaút mentén föntebb álló, már kétszer megénekelt régi magtárnak vagy istállónak a fedélen kívül immáron drótkerítése is van, mögötte mérges kutyákkal, és egy jópofáskodó idegen nevet visel, amit nem tudtam megjegyezni (valami "rancs"). Gondolom, egy év múlva hatezer forintért fogják itt mérni a szállást. Az út végén a Serédi-nyaraló az esztergomi ferences gimnázium kezébe került, ők dolgoztak az állagán már öt éve és akkor is, mikor én odaértem. Előzetes egyeztetés alapján fogadnak gyerektáborokat is. A nyaraló mellett régi kútszerűség vagy verem romja látható, a kerítésen belül tavacskává gyűlik a forrásvíz. Alatta kidőlt óriásfa mementója és egy régi gazdasági vagy lakóépület romja hever.

A bejáratott csapáson, a Sandl-hárs útbaejtésével mentem tovább. A Fica-forrás éppen csak szivárgott, néhány vízi életformának a kulacsomba való beeresztése árán mégis sikerült elegendő innivalót nyernem belőle.

Itt letértem a Tardosra befutó murvaútról, és a régi vasút nyomán hatoltam tovább reményeim kőbányája felé. Ez ugyan még mindig üzemelt, így belépni sem volt szabad (furcsán is mutatott a "behajtani tilos" tábla a rét szélén, a földút kiszájadzásánál), viszont sikerült levadásznom az egykori vasút hídjának roncsait.

Tardos csinos német falu, kőfaragóműhelyekkkel, vízcsapok nélkül. A házakat nem ragasztják egymáshoz, hanem fél méternyi közt hagynak, hogy az eresz nélküli tetőkről leözönlő esővíz kifolyhasson rajta a ház előtti árokba. Miközben egy díszkertet fényképeztem és ide-oda álltam, egy unatkozó szomszéd odakiáltott felém: "Valami gond van, főnök?" – Ez is biztosan egy pesti bumfordi, morogtam magamban: csak ott alkalmazzák ismeretlenekre ezt a megalázóan bizalmaskodó megszólítást. Biztosan azért pécézett ki, mert nem az ő sivár portáját fényképeztem.

Innen dél felé távoztam, a baji vadászház felé tartó murvaúton. Rögtön a bejáratánál szénégetők kunyhói fogadtak: egy Hotel Hidegkút feliratú kalyiba, egy fészer, belsejében kevés póznával, és egy leharcolt kőház, ajtaján szénfirka: "Vigyázz a berendezésre, életet menthet!" A ház előtti térségen irdatlan halom tövis és egy forgó szitának látszó rozsdás alkalmatosság – a topikban Csiga papa el is árulta, hogy humusz rostálására szolgál.

Valamivel följebb duzzasztás maradványai mutatkoznak: elsekélyült tó, kilyukadt gáttal. A baji vadászház mellett nyitva tartott régi pince áll, mely már sok erre túrázót segített ki szorult helyzetéből a benne elhelyezett pokróccal – legalábbis erre utalnak a hálálkodó latin feliratok az ajtaján: "Deo gratias! Te Deum laudamus!" A vadászház alatt, az út mentén rőzsefonattal fedett egykori verem található.

Tatabányáról egy vagány srácot követve, gyepsávokon és sétautakon keresztül rodeóztam kifelé, míg ki nem derült, hogy ő csak egy gumitelepig akar tekerni. Visszatértem hát a mostanában 1-esnek nevezett 100-as útra, és rövidesen Tatán voltam, az Öreg-tó partján. Kerthelyiségekben lebzselő üdülővendégek, andalgó aranyifjak és télen barnult lányok közt imbolyogtam végig a sétányokon. A tó közepére szivárványt varázsolt egy vízporlasztós szökőkút. Tatán másnap kezdődött a Víz-virág-zene Fesztivál, s ebből mára a cirkuszkocsik, lacikonyhák és mézeskalácsos pavilonok már a helyükre is kerültek. Néhány örmény vagy cigány mutatványos tigrist, kétméteres krokodilt és ... méteres óriáskígyót ígért a nagyérdemű közönségnek, de ez a legfontosabb adat a plakátról sajnálatos módon el volt távolítva. Egy sütödénél én is engedtem az éhség mardosásának, és bedobtam egy nagy adag zsíros csülköt, ragacsos üdítővel (más nem volt). Fejem fölött kalitkából kiabált egy idomított papagáj.

A városból kénytelen voltam eltávozni, mivel az eredeti útitervet legalább közelítőleg tartanom kellett, hogy időben a Balatonnál lehessek. Itt aztán érdekes élményben volt részem. Csomagigazításkor megállt mellettem egy táskátlan, idősebb német biciklista (hitelkártyás turista?), és anyanyelvén valami szállás felől kérdezett. Mondtam, hogy Tata tele van kempinggel és panzióval, próbálkozzon ott. De ő egyre csak erőltette a dolgot, s nekem egyszerre leesett a tantusz: ő ajánl nekem szállást a tulajdon szülőhazámban, én meg kénytelen vagyok németül hebegni, hogy lerázhassam. Felfordult világ, hah! Egész rámragadt német szókincsemet (sőt, annál is többet) előkotorva kifejtettem, hogy harminc kilométerre innen vár a sátorhely, és ez tökéletesen igaz is volt.

Elsuhantam egy tágas temető mellett, melynek kapuján egy Libitináról (a rómaiaknak erre szakosodott istennőjéről) elnevezett temetkezési cég ajánlgatja magát ("tudjuk, hogy a temetkezés költségei nagyok, s nem mindenki hagyja rá jó lélekkel ezt a gondot a családjára" stb). Egy futamatnyira kisállattemető tűnt fel ("Kócoska, élt 13 évet"). Ezután beállt a sötétség. Nagyigmánd előtt, ha jól emlékszem, villogó konvojban óriás arató-cséplőgépek vonultak keresztbe előttem. A faluban egy részegen mulatérozó csoportosulás szeme láttára térdeltem oda a szökőkúthoz egy fényképért, s ők (tán csomagjaimat látva) egyszeriben felhagytak a dilis beszólásokkal, és odébbálltak. Ugyanitt sikerült lefotóznom (fejlámpa pásztázó fényében) egy modern kompozíciót, valami németes nevű divatos művésztől, akinek a nevét elfelejtettem.

És immár Bábolnán jártam, a hazai csirketenyésztés fellegvárában, melynek – mint a napokban megtudtam – nem áll valami jól a szénája, így a dél felé tartó, tilalmasnak jelölt üzemi útra fordulva óvatosan kikapcsoltam minden világítást, nehogy tyúktolvajként László király törvénye alá essem. Jobbról és balról nagy telepek maradtak el mellettem: Bikarét, Gulyakút, Ölbőpuszta és mások. Emez után sikerült egy tűrhető húszmásodperces képet csinálnom a közeli tóról (amely mellett eredetileg sátrat akartam verni).

Később egy autó fénye tűnt fel hátulról, és én biciklimmel együtt lendületből bebuktam a legközelebbi bokor mögé, az árokba. Itt aztán jó párszor megcsapott a villanypásztor, de úgy gondoltam, a bírságnál ez is jobb. Az úthoz közeli, kivilágított telepek mellett nagy rettegéssel sompolyogtam tova, de az igazság pillanata a legvégén jött el. A Babilónia nevű, kijárat nélküli telephez közelítve dózerút vezetett ki a főútvonalra, s mellette kikerülhetetlenül ott reflektoroz vala az őrbódé. Ennek a fele sem tréfa: átsuhanni lehetetlen, visszafordulni nem érdemes, itt aludni öngyilkosság – hát nekiláttam, hogy torony irányában elérjem az országutat a mezőn keresztül. Ennek azonban hamar vége lett, és vizenyős szittyósnak adta át a helyét. Szerencsére nem szúrt és nem csípett, de legalább nyakig ért, és nem lehetett tudni, mennyi van még hátra. Csörtettem, törtettem a dudvák között, az ember sose járta lápvidéken, melyet másfél méteres árkokkal csapoltak le valamikor, aztán magára hagytak. Ezekben az árkokban tízcentis víz köszöntötte az arra járót (nyilván a tyúkorzónak dukáló udvariassággal), s a harmadik ilyen kanális mélyén már nem bírtam megállni, és készítettem egy fotót túrámnak erről a kétségtelen mélypontjáról.

Fél óra azonban ennek a rettenetnek a leküzdésére is elég volt. Kijutottam az országútra (már Győr-Moson-Sopron megyében), a túloldali fenyves-nyárasban kerestem egy rejtett zugot, megmosdottam, leheveredtem (sátor nélkül), és pirkadatig úgy aludtam, mint a mormota.