1. nap: VI. 22.
Budapest – Bajna
116 km.

Lefekvés előtt összeállítottam az útiholmit, és másnap dudorodó csomagokkal átvágtam a városon. Kerékpárom egy jól felpakolt nagymotor benyomását keltette, s a kerékpárúton minden élőlény menekült előlem, amerre látott. A kosárban üldögélő állandó felszerelés: nagy fényképezőstáska, félkilós U-lakat (bunkósbotnak látszó tárgy), pumpa, tájoló, szemtörölgető rongy, sildes sapka, egy zacskó ropi (vagy hasonló szénhidrát), dossziéval védett térkép.

Biatorbágy volt az első jelentős megálló, a Matuska Szilveszter által 1931-ben felrobbantott, s azóta ipari műemlékként helyreállított viadukt kedvéért. Mostanáig az odavezető lejtő rendre megakadályozott a fényképezésben, hiszen kellett a lendület a túloldali mászáshoz, akkor tudniillik, mikor Bicske felé folytattam az utat. Most viszont Páty volt a következő falu, és én a völgyhíd tövében a kishíd korlátjának támaszkodva elgondolkodtam, mi indíthat egy embert arra, hogy ismeretlenek halálával próbálja kielégíteni bosszúszomját. Matuska nem volt épelméjű, ezért ügyvédei kieszközölték, hogy csak életfogytiglant kapjon. A szovjet megszállás körüli zűrzavarban a váci börtönből ő is kiszabadult, és amint Balázs Attila írja népregényében (Ki tanyája ez a világ, 2000.):

Egy ma már erősen fakuló legenda szerint 1947-ben Matuska visszatért Csantavérre, ahol született, de felismerték, annak ellenére, hogy még a robbantáskor elveszítette fél fülét, a börtönben pedig kihullott az összes haja. Az emberek üldözőbe vették, a rendőrök lőttek utána, de nem találták el. Matuska az akkor épp felduzzadt Csíkérbe vetette magát. Végül, mint a régi betyárok, eltűnt a lápban. Tény, hogy '47 után egyetlen beszámolót sem találni Matuska Szilveszterről, netalán Leó professzorról. Hogy mint vámpír, Szilveszter ismét feltűnt volna a vérgőzös '56-ban, arra nincs semmi bizonyíték.

Biatorbágyon (mely a háború előtt jó részben német falu volt) egy Szent Vendel is áll. Ő a házijószág épségére szokott ügyelni, elhárítja a dögvészt stb. A szobor német felirata közbenjárást kér Vendeltől, és oltalmat a nyáj számára: "Heiliger Wendelin, bitt für uns, beschütze unsere Herden."

Pátyon néhány falba vájt pince mutatta magát, évszámaik szerint a harmincas években felújítva, de egyiken még ez is ott állt: Építtette: Végh József, 1825. A falu egy alkalmas helyén megafonok nézegették az arra járókat a pózna tetejéről. Ilyet ma már csak elvétve használnak, de a közhíreket kidoboló kisbírók korszaka után igen gyakori volt, hogy a helyi híreket, felhívásokat így közölték a falubeliekkel. Manapság, mikor az emberek már nem járnak (hanem autóznak) az utcán, a megafont a tévé helyettesíti úgy-ahogy.

Fél kettő tájban egy nyírfa árnyékába dőlve megebédeltem, majd befutottam Zsámbékra. A település határában gémeskút áll, vályúval. Vízkészleteim ekkorra már úgy megapadtak, hogy a templomrom helyett egy nyomóskútra kezdtem vadászni. Ezek mind aggok és fületlenek, csak a játszótérnél lévő működik. A kőkerítés túloldalán valami kastélypark fekszik, szökőkúttal.

Mivel a templomot már láttam néhány évvel ezelőtt, ez alkalommal a lámpamúzeumot vettem célba. Itt kétszáz éves porcelántestű daraboktól kezdve az 1920-as, szétálló alumíniumlemezekkel körülvett szovjet áramtermelő petróleumlámpáig mindenféle szerzet előfordult. Kedvencem mégis a kerékpárra szerelhető karbidlámpa maradt, amely a harmincas években még erősen tartotta magát.

Sajnos a múzeumból kifelé jövet olyan helyre rakhattam a fényképezőgép objektívsapkáját, ahonnan aztán leesett a világ prédájára, és hasztalan pedáloztam vissza kétszer is mintegy öt kilométerről (hegytetőről, az útfelet is lesve), nem találtam. A Zsámbék kultúrközpontjában lebzselő népség csak egy mind izzadtabb és elborultabb arcú nagydarab fickót látott, aki két órán át ide-oda ingázik előttük tevemód megrakott biciklijén. A kupak elvesztése érzékenyen érintett, mert a gépet a táskájába betenni csak a csőrénél fogva lehetett, s egyszer-kétszer bizony összefogdosódott az üvege. – Zsámbékot északnyugat felé hagytam el, véglegesen mintegy öt órakor, egy régi bányakomplexumot érintve, mely most valami Umwelt nevű cég birtokában van, és arrogáns kutyák őrzik.

Szomor legelőször a szemközti hegy oldalából üdvözli az olyan vándort, aki nem csupán az országút felezővonalát figyeli. Nagy kövekből kirakva az Üdvözöljük Szomoron felirat áll ott. A szomszédos Gyermelyen a régi malom mellett névtelen forrás található, melyet nemrégiben felújítottak, s ehhez, mint a felirat tudósít, a helybeliek hordták össze a vörös köveket. Egy kertben műanyagtölcsérbe bújtatott nyakú kutya ugatott: akkor még azt hittem, ennek hangerősítő szerepe van. Csak másnap mondta el egy ebgazda, hogy a nyakon lévő műtéti seb kivakarását akadályozzák meg így.

Gyermely egyik településrészét, Gyarmatpusztát már régen kinéztem magamnak: ide temették el Sándor Móricot, az Ördöglovast, a kitűnő gazdálkodót. Az általa ültetett vadgesztenyefák közt (nála valamivel lomhábban) ellovagolva meglátogattam a kápolnát, ahol az egész család nyugszik; állítólag legkedvesebb lova is a kápolna mögé van temetve – én ugyan csak egy gazzal benőtt homokozófélét találtam ott. Az úttól délre eső erdőrész bekerített vadaspark, a háttérben fehér sziklabérccel.

A fiatal gróf a reformkorban mindenkit elkápráztatott lovasmutatványaival: ökröket, szekereket és embereket ugratott át, átlovagolt a zajló Dunán, 31 óra alatt hajtotta kocsiját Bécsből Budára, egy négyesfogattal lebukdácsolt a Vár meredek déli lépcsőjén, melyet aztán róla neveztek el. Ausztriában és Angliában is nagy sikereket aratott bravúrjaival. Különcségeit halála után is sokáig emlegették Pesten: pl. hogy lóháton kopogott be egy bécsi fogadó második emeletén lévő szobába, vagy hogy orvosa fejéről Tell Vilmos módjára lőtte le az almát. Családjáról kapta nevét a budavári Sándor-palota, és a másnap érintett bajnai Sándor-Metternich-kastély is. Az Ördöglovas ugyanis a gyűlölt kancellár veje volt, noha nem érdekelte a politika, és Széchenyi is csak a Lánchíd ügyének támogatására tudta rávenni. Többször is elmegyógykezelésre szorult, és balesetei miatt testileg összetörve halt meg 1878-ban.

Vacsora és némi nyújtózkodás után nyolc óra tájban rátértem a Pacalos nevű emelkedés felé haladó murvás útra, de az kerítéssel volt járhatatlanná téve. Visszatértem hát az országútra, és egy bekezdéssel odébb újra próbálkoztam, a Fakút-árok murvaútján. Itt tavasszal belépési tilalom volt érvényben, mert a szarvasok éppen hullatták agancsukat, de szerencsére mostanra csak a két útfélen bekerített erdő figyelmeztetett arra, hogy ezen a vidéken nem a turistáé a táj oroszlánrésze.

A hegyháton kíméletesen emelkedő, majd ugyanígy ereszkedő úton láttam egy szénégetőtanyát, vadászgató futrinkákat, repülő szarvasbogarakat, egy alacsonylest, etetőt, nyiladékokat – és találkoztam egy edzőköröket rovó biciklistával. Ő ide-oda mozgott a Héreg felől jövő országúton, és másodszorra már vidáman vissza is köszönt.

Bajnára beérve már csak arra volt időm, hogy Epöl érintésével megmásszam az Őr-hegyet és sátrat verjek a vaskos kereszt tövében. Ez az 1856, 1881, 1976 és MMV. évszámokat viseli, és vasfoglalatba állítva tűri az időjárás szeszélyeit. A hegy tövében több házból is olyan erős reflektorozást tapasztaltam, hogy azt hittem: értem indulnak. (Ilyen élményem később is volt.) De a széllelbélelt ormon a legnagyobb biztonságban alhattam: csak saját birtokukat világították ki, hogy mindenki lássa: itt ők az urak.