1. nap: VI. 22.
Budapest Bajna
116 km.Lefekvés előtt összeállítottam az útiholmit, és másnap dudorodó csomagokkal átvágtam a városon. Kerékpárom egy jól felpakolt nagymotor benyomását keltette, s a kerékpárúton minden élőlény menekült előlem, amerre látott. A kosárban üldögélő állandó felszerelés: nagy fényképezőstáska, félkilós U-lakat (bunkósbotnak látszó tárgy), pumpa, tájoló, szemtörölgető rongy, sildes sapka, egy zacskó ropi (vagy hasonló szénhidrát), dossziéval védett térkép.
Biatorbágy volt az első jelentős megálló, a Matuska Szilveszter által 1931-ben felrobbantott, s azóta ipari műemlékként helyreállított viadukt kedvéért. Mostanáig az odavezető lejtő rendre megakadályozott a fényképezésben, hiszen kellett a lendület a túloldali mászáshoz, akkor tudniillik, mikor Bicske felé folytattam az utat. Most viszont Páty volt a következő falu, és én a völgyhíd tövében a kishíd korlátjának támaszkodva elgondolkodtam, mi indíthat egy embert arra, hogy ismeretlenek halálával próbálja kielégíteni bosszúszomját. Matuska nem volt épelméjű, ezért ügyvédei kieszközölték, hogy csak életfogytiglant kapjon. A szovjet megszállás körüli zűrzavarban a váci börtönből ő is kiszabadult, és amint Balázs Attila írja népregényében (Ki tanyája ez a világ, 2000.):
Egy ma már erősen fakuló legenda szerint 1947-ben Matuska visszatért Csantavérre, ahol született, de felismerték, annak ellenére, hogy még a robbantáskor elveszítette fél fülét, a börtönben pedig kihullott az összes haja. Az emberek üldözőbe vették, a rendőrök lőttek utána, de nem találták el. Matuska az akkor épp felduzzadt Csíkérbe vetette magát. Végül, mint a régi betyárok, eltűnt a lápban. Tény, hogy '47 után egyetlen beszámolót sem találni Matuska Szilveszterről, netalán Leó professzorról. Hogy mint vámpír, Szilveszter ismét feltűnt volna a vérgőzös '56-ban, arra nincs semmi bizonyíték.
Biatorbágyon (mely a háború előtt jó részben német falu volt) egy Szent Vendel is áll. Ő a házijószág épségére szokott ügyelni, elhárítja a dögvészt stb. A szobor német felirata közbenjárást kér Vendeltől, és oltalmat a nyáj számára: "Heiliger Wendelin, bitt für uns, beschütze unsere Herden."
Pátyon néhány falba vájt pince mutatta magát, évszámaik szerint a harmincas években felújítva, de egyiken még ez is ott állt: Építtette: Végh József, 1825. A falu egy alkalmas helyén megafonok nézegették az arra járókat a pózna tetejéről. Ilyet ma már csak elvétve használnak, de a közhíreket kidoboló kisbírók korszaka után igen gyakori volt, hogy a helyi híreket, felhívásokat így közölték a falubeliekkel. Manapság, mikor az emberek már nem járnak (hanem autóznak) az utcán, a megafont a tévé helyettesíti úgy-ahogy.
Fél kettő tájban egy nyírfa árnyékába dőlve megebédeltem, majd befutottam Zsámbékra. A település határában gémeskút áll, vályúval. Vízkészleteim ekkorra már úgy megapadtak, hogy a templomrom helyett egy nyomóskútra kezdtem vadászni. Ezek mind aggok és fületlenek, csak a játszótérnél lévő működik. A kőkerítés túloldalán valami kastélypark fekszik, szökőkúttal.
Mivel a templomot már láttam néhány évvel ezelőtt, ez alkalommal a lámpamúzeumot vettem célba. Itt kétszáz éves porcelántestű daraboktól kezdve az 1920-as, szétálló alumíniumlemezekkel körülvett szovjet áramtermelő petróleumlámpáig mindenféle szerzet előfordult. Kedvencem mégis a kerékpárra szerelhető karbidlámpa maradt, amely a harmincas években még erősen tartotta magát.
Sajnos a múzeumból kifelé jövet olyan helyre rakhattam a fényképezőgép objektívsapkáját, ahonnan aztán leesett a világ prédájára, és hasztalan pedáloztam vissza kétszer is mintegy öt kilométerről (hegytetőről, az útfelet is lesve), nem találtam. A Zsámbék kultúrközpontjában lebzselő népség csak egy mind izzadtabb és elborultabb arcú nagydarab fickót látott, aki két órán át ide-oda ingázik előttük tevemód megrakott biciklijén. A kupak elvesztése érzékenyen érintett, mert a gépet a táskájába betenni csak a csőrénél fogva lehetett, s egyszer-kétszer bizony összefogdosódott az üvege. Zsámbékot északnyugat felé hagytam el, véglegesen mintegy öt órakor, egy régi bányakomplexumot érintve, mely most valami Umwelt nevű cég birtokában van, és arrogáns kutyák őrzik.
Szomor legelőször a szemközti hegy oldalából üdvözli az olyan vándort, aki nem csupán az országút felezővonalát figyeli. Nagy kövekből kirakva az Üdvözöljük Szomoron felirat áll ott. A szomszédos Gyermelyen a régi malom mellett névtelen forrás található, melyet nemrégiben felújítottak, s ehhez, mint a felirat tudósít, a helybeliek hordták össze a vörös köveket. Egy kertben műanyagtölcsérbe bújtatott nyakú kutya ugatott: akkor még azt hittem, ennek hangerősítő szerepe van. Csak másnap mondta el egy ebgazda, hogy a nyakon lévő műtéti seb kivakarását akadályozzák meg így.
Gyermely egyik településrészét, Gyarmatpusztát már régen kinéztem magamnak: ide temették el Sándor Móricot, az Ördöglovast, a kitűnő gazdálkodót. Az általa ültetett vadgesztenyefák közt (nála valamivel lomhábban) ellovagolva meglátogattam a kápolnát, ahol az egész család nyugszik; állítólag legkedvesebb lova is a kápolna mögé van temetve én ugyan csak egy gazzal benőtt homokozófélét találtam ott. Az úttól délre eső erdőrész bekerített vadaspark, a háttérben fehér sziklabérccel.
A fiatal gróf a reformkorban mindenkit elkápráztatott lovasmutatványaival: ökröket, szekereket és embereket ugratott át, átlovagolt a zajló Dunán, 31 óra alatt hajtotta kocsiját Bécsből Budára, egy négyesfogattal lebukdácsolt a Vár meredek déli lépcsőjén, melyet aztán róla neveztek el. Ausztriában és Angliában is nagy sikereket aratott bravúrjaival. Különcségeit halála után is sokáig emlegették Pesten: pl. hogy lóháton kopogott be egy bécsi fogadó második emeletén lévő szobába, vagy hogy orvosa fejéről Tell Vilmos módjára lőtte le az almát. Családjáról kapta nevét a budavári Sándor-palota, és a másnap érintett bajnai Sándor-Metternich-kastély is. Az Ördöglovas ugyanis a gyűlölt kancellár veje volt, noha nem érdekelte a politika, és Széchenyi is csak a Lánchíd ügyének támogatására tudta rávenni. Többször is elmegyógykezelésre szorult, és balesetei miatt testileg összetörve halt meg 1878-ban.
Vacsora és némi nyújtózkodás után nyolc óra tájban rátértem a Pacalos nevű emelkedés felé haladó murvás útra, de az kerítéssel volt járhatatlanná téve. Visszatértem hát az országútra, és egy bekezdéssel odébb újra próbálkoztam, a Fakút-árok murvaútján. Itt tavasszal belépési tilalom volt érvényben, mert a szarvasok éppen hullatták agancsukat, de szerencsére mostanra csak a két útfélen bekerített erdő figyelmeztetett arra, hogy ezen a vidéken nem a turistáé a táj oroszlánrésze.
A hegyháton kíméletesen emelkedő, majd ugyanígy ereszkedő úton láttam egy szénégetőtanyát, vadászgató futrinkákat, repülő szarvasbogarakat, egy alacsonylest, etetőt, nyiladékokat és találkoztam egy edzőköröket rovó biciklistával. Ő ide-oda mozgott a Héreg felől jövő országúton, és másodszorra már vidáman vissza is köszönt.
Bajnára beérve már csak arra volt időm, hogy Epöl érintésével megmásszam az Őr-hegyet és sátrat verjek a vaskos kereszt tövében. Ez az 1856, 1881, 1976 és MMV. évszámokat viseli, és vasfoglalatba állítva tűri az időjárás szeszélyeit. A hegy tövében több házból is olyan erős reflektorozást tapasztaltam, hogy azt hittem: értem indulnak. (Ilyen élményem később is volt.) De a széllelbélelt ormon a legnagyobb biztonságban alhattam: csak saját birtokukat világították ki, hogy mindenki lássa: itt ők az urak.