Szilvásvárad Maraton (77 km)
2005. május 29.
A rendezvénynek van honlapja is.

A kisoroszi túra után egy órával vonatra vágódtam, a nagy tömegben egy jót párolódtam, majd Egerből az országúton a rajt elé tekertem. Mivel szállást nem szerveztem, sok csomaggal kellett bajlódnom, és a falutól nyugatra emelkedő mobiltornyos hegyen aludtam. (Szilvásvárad felől egy modern "formáció" butu-butu-butu "zenéje" jelezte a rajtközpontot, ennél még a zsákban való abálódás is kellemesebbnek tűnt.) Ahogy a szervizútról elrugaszkodtam, a perjés hegyoldalon autót pillantottam meg az éjszakában, mellette fölvert sátorral és biciklivel. Felkapcsoltam a fejlámpát, biccentettem, majd odébbgurultam a földúton, hogy udvarias távolságban letáborozhassak.

A rajtban találkoztam Orbyval, aki a 117-es távon indult. Ott volt az események forgatagában a sérüléséből épülgető CABkero, egy fényképezőgéppel. Felesége, KERONE a 39-es mezőnyben saját kategóriájában bronzérmes lett, ami a pályát tekintve nagyon mély meghajlással értékelhető. Rajtuk kívül még sok topikos indult: Elm, Gesztenye Gusztika, Pittyke, Skeletron, Vilard, Janimaci, KissCADman, Henger, Krilin, Kiki, Fishtax, Pinyo, Nazabiker, Exseven, Happyzso, LacKona, Gagesz, AZso, és bizonyára még jó páran, de őket arcról végképp nem tudtam felismerni. (A fenti nevek a topikban való megjelenés sorrendjében állnak.)

Elképzelhetetlenül sokan, több, mint ezerkétszázan indultunk. Az ember- és bicajkígyó több tekervénnyel fért csak el a lovaspálya fölötti térségen. A menet élére az igazolt versenyzők kerültek, akiket a magamfajta hobbikerékpáros csak félve csodál. Nézelődtünk, beszélgettünk; a Nap már pörkölte a tarkónkat. Motoros siklóernyős készített rólunk mozgóképet. Lejátszották a Himnuszt (a verseny országos rangja miatt talán kötelező is), ami mindenképp megtiszteli az indulókat. Aztán tízkor elrajtoltunk, igen lassan. Én a mezőny végére álltam be, és a hatórás szintidőt céloztam meg. Duzzadó csomagtáskáimat látva a szpíker viccesen megjegyezte: "Látjátok, olyan is van köztünk, aki többnapos túrára készül." És az emberek odakiáltottak nekem is valami biztatót – jó érzés volt, bevallom. CABkero a szalajka-völgyi aszfaltút mellett kerepelt és fényképezett, de őt is csak a topikpóló + gipszelt kéz együttesről ismertem meg.

A 39-es távnak köszönhetően sok gyerekes család is indult. A ráérős tekerőkkel beszélgetve, vagy legalább visszamosolyogva lassan előzgettem a Tótfalu-völgy szerpentinjén. Közben a nyakamban lógott a fényképező, és olykor el-elcsattant. A bőséges reggeli lehetővé tette, hogy az első pár etetőpontot kihagyjam, s a csomagok sem tűntek nehéznek. Csupán a sisakot kellett levennem az utolsó meredélyen, ahol Gerennavár alatt a sárga gyalogjelzés balra feltér a hegyoldalba. Volt, aki itt is tekert. Én odacsapódtam néhány 77-eshez, s jó darabon egymás közelében maradtunk.

A mezőny ekkorra már szétszakadt, s akiket le tudtam előzni, már mögöttem voltak. Megsokasodtak a defektet szerelő biciklisták az út szélén, de volt, aki visszatolta a frissítőpontig, mert csak pótbelsőt vitt, ragasztókészletet nem. (Ha én vagyok a teve-véglet, akkor ők a szúnyogok – a bibliai ellentétpárból, ahol a farizeusokat azért feddi Jézus, mert "a tevét lenyelik, a szúnyogot kiszűrik.") Nos, a Bálvány alatti füves lejtők (sípályák) után azonnal lejtőbe fordult az út, fefegtek a fékek, pohogtak a csomagok. Néhány csokit bedobtam, és pár embert megelőztem, de a tempóm nem volt gyorsnak mondható.

Az erdőgazdasági szintút a Bükk északi letörésén oldalazva a Bán-völgybe vezetett. Rajta kezdetleges vízátvezető árkok feküdtek keresztbe és igényeltek nagy figyelmet. Egy jó erőben lévő sporttárs a Gyilkos Lódarazsaktól éppen tápászkodott, mikor odaértem: egy ilyen árok megdobta, és ő a kormányon átlódulva hét métert röpült-csúszott a murván. Keze-lába lehorzsolva, de tudata már tiszta, és a törött nyeregcsövét illesztgette vissza. Lemostam a sebeit, adtam neki vizet (a hegyoldalban sok vízmosás "élt", onnan nyertem utánpótlást) és némi csokit. Ő a továbbiakban hol tolt, hol tekert, de a célba eléggé kikészülve futott be.

Aztán következett a nagy mászás, az Ördög-oldal. Elképzelni sem tudom, hogy valaki itt végigtekerhet, de mivel sokan tanúsítják, hogy nagy részét nyeregben küzdötték le, belenyugszom abba, hogy nemigen leszek soha az élbolyban. (Én végig toltam, pár csokival erősítve magamat.) És ismét a Bálvány következett. Minden elágazásnál szalag zárta le a rossz utat és sárga tábla mutatta a jót. Sok helyen ember is állt, és mutatta a helyes folytatást. (Pár helyen rá lehetett volna tévedni a 117 km-esek pályájára.) A borovnyáki sípályák tetejénél újabb ellenőrzőpont várt: ide dühből föltekertem, de annyira szánalmasan festhettem, hogy megkérdezték: idehozzák-e a vizet. Mondtam: én mindig így nézek ki, de köszönöm, nem kérek, mert sietek. És csakugyan: négy óra elfogyott már a hatból, és a tábla szerint még 45 kilométer volt hátra.

Sajnos maradt némi esélyem a szintidő utolérésére, hiszen a maradék távolság legnagyobb része lejtő volt. Ezért elkövettem azt a hibát, hogy siettemben nem dugtam a számba semmi kenyérfélét, csak csokikat. Ettől a Nagy-mezőn és utána kétszer is görcsöt kaptam, de dacosan mentem tovább, és a görcs elmúlt. A Kis-kőhát nyergén átbukva murvás, illetve nagyköves szintúton harántoltunk el a Zsidó-rétig. Itt már másokkal kerülgettük egymást, s úgy érzem, nem lassultam le. Viszont az Olasz-kapunál lévő etetőt is kihagytam, s ez megbosszulta magát: úgy fölment a vérnyomásom, hogy a fülem is zúgott miatta. A szervezet így ellensúlyozza a tápanyaghiányt, és a vége könnyen megjósolható: vagy gutaütés, vagy hirtelen eléhezés. Bélapátfalva fölött a kis cingár utakon már tolnom kellett, annyira megijedtem e következményektől, és jó páran megelőztek a 77-esek közül is. S ugyan nem éreztem rosszul magam, de elhatároztam: Bélapátfalván föladom a versenyt. Négy óra felé járt, s gondolataim ekkor már nem a szintidő, hanem a vonat körül táncoltak.

Ellátmányom második harmadát egy darabban betermelve kissé megnyugodtam: nem fogok összeomlani, csak ne próbáljak mindenütt tekerni. Visszavontam a pontőrök előtt meglebegtetett feladási szándékomat, és feltoltam tevémet (Cygnus pupus) a katonasírokig. Itt utolért Krilin és még páran a 117-es mezőnyből: ők még belül voltak saját szintidejükön. Aztán a horotna-völgyi lejtőn, az iszonyatosan zörgő sárhányó-pálcákat rugdosva és a lelazult kormánygyűrűt húzkodva az utolsó öt kilométert is legyűrtem. Elém került egy fölfelé keresgélő embertársam, mint később kiderült, Pittyke, s neki gyorsan eladtam a szükséges két fékpofát.

Amikor a célba beplattyantam, hét és fél óra elteltével, az ott álló kevés ember óriásira nyílt szemmel nézett rám, és nagyon vigyorogtak. Ez is jólesett. A bemondó röviden érdeklődött, mi van a csomagban: hálózsák, vasak, kaja és víz. Valaki még integetett, de nem tudom, ki volt.

A verseny tehát a szintidőn túli befutás ellenére is kellemesen végződött, a vonat ügyében viszont balsejtelmek gyötörtek, ezért amint tudtam, továbbgurultam. A megállóban a kis piros már benn állt, szerencsére a Nagyvisnyó felől jövő csatlakozása késett, így éppen elcsíptem, és a kalauztól vettem jegyet. A vécében megmosdottam, s Egerben fölszálltam a háromnegyed hetes közvetlen vonatra (a jegyet előrelátóan már odafelé megváltottam). Felmászott még három maratonos, köztük a Gyilkos Lódarazsak vezére, István is. Jót beszélgettünk, s a Keletiben elbúcsúztunk. Megírtam a rövid beszámolót a topikba, aztán nagyjából berámoltam mindent a másnap kezdődő erdei iskolába. Derék nap volt.