Budai-hegység
2005. április 30. – május 1.

Ezen a hétvégén két egynapos kerékpáros pályabejárást hajtottam végre, mivel az előző (dobogókői) túrán felmerült, hogy a három hátralévő közös alkalmon kívül is "el kéne menni valahová." Nos, ami rajtam állt, most megtettem. Szép fővárosunk hegyeit elég ritkán látogatom, így rögtön készen volt az útiterv: Solymár és a János-hegy között minél több púpra felmászni, de a gyerekek kedvéért a lehetségig könnyű útvonalon. Az előbbiben nem is volt hiány, de az utóbbit nem sikerült végig tekerhetővé varázsolnom. Ha valaki mégis velem akar tartani, a sisak mellé hozzon néhány úticsokit, különben szégyenszemre vissza fog csúszni a Dunáig, és ezt hétfőn megtudja az egész iskola.

Az Északi összekötő hídtól indulva biztonságos mellékutakon becserkésztem a 10-es országutat, és azt az Üröm előtti "csomópontnál" keresztezve a Csúcs-hegy alatti hétvégi házas övezetben kerestem a folytatást. Az első bejárási napon az alsó utcán (zötyögős földúton) vágtam át a Rozália téglagyárig: itt tekergett át előttem egy erdei sikló. (Vasárnap a véglegesnek szánt útvonal valamivel szebbnek bizonyult, de arról nincs kép.) Az országos kék szép kanyarral hódítja meg a 370 méteres hegynyerget, a ritkásan fölfestett kék biciklijelzés pedig – a tervezők orcapirulására – nyílegyenesen vágja le a szerpentint. (Ezt a térképet a leírás mellett érdemes külön ablakban nézegetni.) Az út vége felé így is le kellett szállnom, de fél kilométer gyalogmenet árán máris megpillantottam a XIX. század végéről való határkövet a nyeregben. ("Budapest főváros" itt ért össze "Solmar"-ral, és így van ez ma is.)

Ez még nem az a határkő

Ugyanitt mutatkozott egy piros kerékpárjel is, de valakinek nagyon a bögyében lehetett, mert fekete festékkel vagy kátránnyal több helyütt is össze-vissza mázolta. A nyeregből a kék jelzésű, széles Guckler Károly úton gurultam el a Virágos-nyeregbe, a második napon pedig a keskeny, virágba borult sárga jelzésen. Ez utóbbi szinte a telkek tetejét súrolja: talán aludtak a hatóságok, amikor ez a latorság megesett - mert azt igazán nem akarom feltételezni, hogy valamelyik talpig becsületes budai kerület sorfalat állt az erdő zsebredugásakor. És az a zseb igen mély. Unokáink talán megérik, hogy egy fajankó vigyorogva meglengeti a hitelkártyáját, és az utolsó zöld foltot is beépíti a Budai-hegységben, de mi szerencsére megboldogulunk addig. – A két út egy katonasírnál találkozik, melyre a Vér és Becsület nevű (végre betiltott) hitlerista banda koszorút és szalagokat helyezett el "az 1945. február 11-ei kitörés emlékére." Másnapra valaki letépte a díszeket, és a katona sírján már csak egy bot árválkodott – ez pedig a másik véglet, legalább egy kereszt kijárt volna neki.

A Virágos-nyeregből a piros bicajúton másztam, majd ereszkedtem vissza a Csúcs-hegy és a Tök-hegy közti nyeregbe. Teljesen meg tudom érteni az olajfestékes embert: az út alig fél méter széles, tehát az erdőtörvénybe ütközik, amely kiköti, hogy a jelzett kerékpárútnak legalábbb két méter szélesnek kell lennie. Ráadásul a zöld gyalogút is ugyanerre halad, ami nagy balesetveszélyt jelent. Többé én sem megyek arra két keréken, hanem leszállok és tolom, ahogy illik.

Egy szép kilátópont után (Szarvas-hegy, ha minden igaz) ráereszkedtem a sárga jelzésre, és azon haladva ismét szembetaláltam magam a kék biciklis figurával. Ez az emberke bő hurokkal varázsolja át magát a Csúcs-hegynek és testvéreinek vonulatán, és kelet felé (amerre én haladtam) még gurulhat is. Hamar rábocsátkozik a zöldre, és azzal együtt közelíti meg az országos kéket. – Ott álltam tehát, ahol másfél órája: a volt Csúcs-hegyi turistaház magasságában. Ezt a poros utcákon nem könnyű megtalálni, de talán jobb is: a rendszerváltás után ugyanis magánkézbe került, s már csak a falán lévő első világháborús turista-emléktábla utal arra, hol járunk. Egy közeli telek termetes házőrzője így hirdeti magát: "Ritkán ugatok – nagyokat harapok." A hétvégi házas telep szélén egy roncsbusz dicséri a Homo sapiens memóriáját. Talán azt hiszik: ha nem látszik a portájukról, akkor nincs is.

E dicstelen helyről a Harsány lejtő teteje felé gurultam tova. (Ide magától a csomóponttól is föl lehet hajtani, de csak 18 éven felülieknek.) Kék lajtoskocsi töltötte fel tartályát a piros tűzcsapról, s mikor megtelt, tetején a görbe cső vizet köpött. A kocsiból akkor is ki-kilötyögött a víz, mikor a Virágos-nyeregbe feloldalgó rövid, de meredek földúton több más járművel együtt megelőzött engem. Forgalmas, vacak útvonal ez, de nincs más.

A Hármashatár-hegy nyugati szoknyáján táncoltam tovább a verőfényben. Szombaton siklóernyősök várták itt a szelet, vasárnap csak a birkák keresték az ebédre valót a szemközti Vörös-kővár lejtőjén. A vitorlázógépek gyülekezőhelyétől frissen kihelyezett tábla tartja távol a gyalogos és járműforgalmat, ("A repülőtér nem közterület! Belépés, behajtás csak engedéllyel!") A szövegezésből nem vehető ki elsőre, hogy a vadregényes szintútra is tilos-e ráhajtani. Szerencsére jó sok kerékpáros jött szembe, s ők tanúsították, hogy továbbra is lehet erre bicajozni. Még szép, nyugtáztam magamban, hiszen a kék biciklijelzés is erre halad, noha jó szokás szerint nyoma sincs neki a terepen.

Sajnos a második napon ugyanitt, a hangár fölött induló keskeny ösvényen kőre futottam, majd látványos kényszerleszállást hajtottam végre a csenevész füvön. Mire a Határ-nyeregbe értem, jobb térdem, amely a becsapódás mozgási energiáját fölemésztette, furamód duzzadni kezdett. Erről a megfelelő helyen lesz egy horrorfotó is. A két nap útvonala itt szétválik, s a másodikról csak a fényképek aláírásai fognak beszámolni. A folytatásban tehát ismét szombati önmagamnak adom át a szót: neki még ép a térde, és Máriaremete felé igyekszik.

A kék jelzésen lerobogtam a hűvösvölgyi villamos-végállomáshoz (holott van odáig kerékpárjelzés is, csak nem találtam meg), majd a kertvárosban szelíd emelkedőre váltottam az Ördögárok utcában. Ez olyan hirtelen ér véget, hogy csodálkozni sincs idő: itt az erdő, a Remete-szurdok, benne a tanösvény, sok-sok érdekességgel. Az 1977-ben elhunyt Pápa Miklós nevét viseli az út, aki fáradhatatlan szolgája volt a Budai-hegység ügyének. Többek között kitűnő turistakalauzt írt róla, és magát a szurdokot is az ő kezdeményezésére helyezték védelem alá. Jól is tették, mert a harkályok hangja itt másféle kopácsolással vegyül, és sajnos nem lehet máshogyan megállítani azokat, akik a "zöldövezeti, hegyoldali panorámás villák" birtoklását valamiféle alkotmányos alapjognak képzelik a pénzeszsákjuk mellé.

Sajnos az Ördög-árok vize szennyezett, amiről pár éve saját káromon voltam kénytelen meggyőződni. Gyalog érkeztem Máriaremete felől, s nem bírtam már a szomjúságot – hát belekortyoltam. Ennek az árát másnap fizettem meg, mikor térdelő harci helyzetben egy porcelánedénybe helyeztem reggelimet. Még három nap múlva is kavargott a gyomrom. Azóta minden ilyesfajta ivás előtt a térképre sandítok, s ha a patak felsőbb folyása mellett bármilyen kis település is található, akkor inkább szikkasztom tovább a torkom.

A Remete-szurdokban az 1700-as években valóban élt egy pálos remete; most pedig több hajléktalan húzta meg magát a barlangokban. A kíváncsiságtól hajtva (azt hittem, a tanösvénynek van ott táblája) be is lestem az egyik tanyára: vászonból, műanyagból összetákolt sátor, belőle kályhacső mered ki, balra szemeteszsák, mélyebben edények és további nejlonzacskók. Ázott ruhaféle szagát éreztem, de mást nem. Ez tán lakatlan, gondoltam. De mekkorát tévedtem! Mikor a túloldali meddőhányóra átkapaszkodtam néhány fényképért, visszatértemben rámköszönt a remete. Ferinek hívták, ötven felé járhatott, és be is vezetett a tanyájára.

Ilyen helyen nem illik, sőt polgári jogi szempontból nem is szabad csak úgy fényképezgetni, de Feri nem vette rossz néven a két eddigi képet, amit persze becsülettel bevallottam. A barlangüregben laknak mások is, s neki van három kutyája. Takarítja a patakot, segítői vannak Nagykovácsiban, mobilját feltöltheti náluk, s munkát is adnak neki. Szerepelt már a tévében, de olyan műsorban, amely csak arra jó, hogy vacsora mellé feltálaljon egy kis magyar valóságot, szörnyülködést keltsen, s másnap más ügyekre térjen át.

De őt nemcsak onnan ismerik, hanem a helybeliekkel is jól kijön. Tiszta a ruhája, rendszeresen borotválkozik és mosdik, mondta büszkén, és a kutyáknak is jut bőven eledel. A följebb fekvő kőfülkében régebben lakott egy másik hajléktalan is, de olyan nemtörődöm módon élt, hogy elzavarták onnan. Őt a segítői figyelmeztetik, ha bizonyos fajta hivatalos személyek közelednek, s ekkor gyorsan eltűnik – de a dologról elég legyen ennyi is. Kényes téma ez, és a részleteknek élőszóban kell maradniuk (bár egy internet-cikk már íródott róla). Őt valamikor megpróbálták már kifüstölni – szó szerint: száraz fát raktak kívülről a kályhacsőre, s mikor begyújtott, az izzástól azok is égni kezdtek, alátüzelve a sátornak. Sorstársak között lángolt így a gyűlölet: irigység a jó helyen lévő szállás miatt. De itt üzenem minden rosszakarónak: a kutyák nem háziasak, még ha annak látszanak is.

A Remetei-kőfülke

Elbúcsúztam druszámtól, s a lehetőségekhez mérten jó egészséget kívántam neki. Utam itt már hazafelé fordult. Fényesen sütött a Nap, még csak négy óra felé járt.

Az adyligeti játszótértől némi keresgélés árán sikerült a Nagy-rétre leereszkednem (veszélyes aszfaltmeredélyen, ahol csak az gurulhat le, aki utána vissza is teker), majd biztonságos utat találnom a hűvösvölgyi kerékpáros utca felé. Innen a Moszkva tér érintésével kerékpárúton lehet hazamenni, s ez némi odafigyeléssel nem veszélyesebb, mint az út eddigi szakasza.

Vasárnap, képekben

A sárga jelzés

Harácsoló barbárok

Virágos-nyereg

Vörös-kővár

Dagadt térdem miatt innentől fél lábbal hajtottam.

A Glück Frigyes út

Az Árpád-kilátó

A kilátás

Barlangfolyosó

Az Apáthy-szikla

Újabb kilátópont

Régi bunker

Pasarét