Bükk
2005. április 8–10.

A piros keretes képek alatti csillagokra kattintva 1600×1200-es képek jönnek elő.

Ezen a hosszúra nyúlt egynapos túrán lényegében csak a két hete fejletlen állapotot mutató időszakos forrásokat akartam megszemlélni. Péntek délután vonatot fogtam Füzesabonyig, innen kikeveredve rögtön a Vörös-kő-völgybe másztam fel éjszakára. A forráshoz vezető utat szemlátomást takarítják, nyilván ez is a felsőtárkányiak szorgalmát dicséri. Itt kell megjegyeznem, hogy az alsó forráshoz is ki van téve egy tiltó tábla: "Belépés csak engedéllyel." Ideje lenne már egy újabb térképet vennem, amin az ehhez hasonló szigorúan védett területek is szerepelnek. Ezek száma figyelemreméltóan növekszik a Bükkben, kicsit hasonló ütemben a jelzett kerékpárutakéhoz. (A kettő tényleg mintegy semlegesíti egymást; ez a törvényszerűség és indoklása tán "a BNP-re vonatkozó I. turistahipotézis" nevet kaphatja.)

***

Elkövettem azonban azt a hibát, hogy (a múltkori kunyhónaplók fényképezése alkalmával) kisméretű képekre kalibrált fényképezőt nem állítottam vissza tisztességes képméretekre, így a bicajlámpa fényénél készített éjszakai művészfotók 640×480 képpontosok maradtak, és másnapról is néhány, amely miatt nem rohantam vissza pl. a szállásul kiszemelt vadetetőhöz. A forrás kb. 120 centi magasra lökte fel a vizét, s a vízfolyás-nyomokból ítélve a felső tavacska is működhetett egy hete, most azonban száraz volt.

***

***

***

Csendesebb rész a patakon

Ezután a bejáratott útvonalon, a Samassa-házat érintve csusszantam át az Imóhoz. Az erdőben turistapárokkal és a célnál egy nagyobb társasággal is találkoztam; tőlük megtudtam, hogy egy hete még több volt benne a víz. Az egyik hölgy valamikor régebben látta, amikor megindulóban volt az Imó: hallotta a sok útikönyvben elmesélt glugyogást, majd látta a barlangi patak hirtelen kilökődését az emberderéknál alig vastagabb forrásszájból. Az ismertető tábla még a régi, s az alja épp hogy olvasható, ezért ideiktatom róla a lényegesebb adatokat: az Imó 450 méter magasan fakad, átlagos vízhozama működési időben 8,09 liter/s, viszont 1970. április 12-én másodpercenként 220 litert adott. (Ezt a Bükk-monográfia szerint úgy mérték meg, hogy ideiglenesen betongátat és keskeny függőleges rést építettek a kifolyás útjába.) További érdekesség, hogy olykor évekig száraz marad, pl. a tábla szerint 1928 és 1935 között. Vízgyűjtőterülete a Bükk-fennsík középső részén és déli oldalán van, a Szalajka- és a Garadna-forrásével határos. Az elágazó forrásbarlangot legalább 70 méter mélységben feltárták már, azután valószínűleg elszűkül.

Kis sziget

A Lambót-kút

***

***

***

A bal oldali vízmosáson (most már tudom, hogy ezen...) föl lehet talpalni az Imó-kő kb. 20 méteres sziklájára, amely lezárja az itt eredő patak völgyét. Gyepes ormát kankalin és hérics díszíti, ha jól emlékszem a velem egy időben felért házaspár szavaira. (A képen néhány odvas keltike látható, ha a növényhatározó nem téved.)

Ezúttal végighaladtam a Lök-völgyön, ahol dologidőben favágókocsik járkálnak. Tíz óra volt: úgy terveztem, hogy még fölmászom a Bél-kőre a Berva-völgyből induló piros kerékpárjelzésen. Az út tervezésekor a térkép láttán csak hüledeztem: minek nézik a BNP és a Cartographia emberei a szegény cseppfejűeket – pl. a Neveletlen-lápa után 20%-os átlagos emelkedése van az állítólagos kerékpárútnak, aztán a Galya-tető után minden különösebb ok nélkül leereszkedik a Mellér-völgybe, hogy aztán kétakkora szenvedéssel rögtön vissza is mászhasson.

Hármasban

Mielőtt azonban utánajárhattam volna a tényleges helyzetnek, még le kellett adnom a megszerzett szintet, és Felnémetig gurulva a Berva-völgybe hatoltam. Itt működnek a bányák, bár ezen a szombaton ez is, és a hozzá illeszkedő első, ízléses lakótelep is csöndesnek mutatkozott (közepén parkocska, benne hangosbemondó). Az üzem bejáratánál lőttem egy-két ipari műtárgyat, aztán a kőbányát elhagyva lassan a Bükk vette át az uralmat az emberi salak fölött. Egy helyütt "magyar gleccser" nyomult felém az erdőben: rövid, erdős völgyben lefelé haladó meddőhányó, melyet többéves bozót kezd elviselhetővé tenni.

Akvárium

Csorgó – nem erre készült...

A betonút mellett néhány erdészház, egy Guba-[ház] feliratú, bontás alatt álló régi erdei lak – s mindenütt a fakitermelés jelei. Aztán a jelzés balra tért – és nagy álmélkodásomra feleannyira sem izzasztott meg, mint vártam. A térkép ígérte meredek földutak szövevénye helyett egy ráérősen csavargó, széles, kerékpárral szinte országútnak mondható dózerút kapaszkodott fel 350 méterről a 700 méteres Galya-nyeregbe.

Egy helyen romos menedékház szomorkodott a hegyoldalban, mellette ciszterna, (!) benne két vaságy, egyetlen vakolatos falán 1995-ből való felirat. A térkép természetesen nem tünteti fel, de ezen már nem is csodálkoztam.

Jó sokat mérgelődtem a Cartogra-piha! nevű kiadón, amely a rossznyelvek szerint csak sanda reklámfogásként írja oda az atlaszára, hogy "az észrevételeket köszönjük, a térképet folyamatosan javítjuk." Felszíne alapján az út ugyan frissnek látszott, de az átereszek mohossága, a hegyoldalbéli vágásfelületek állapota jó pár évesnek mutatta. A mellékelt térképrészleten megpróbáltam iránytűvel felmérni, majd emlékezetből berajzolni a tényleges útvonalat (világoszölddel). Egy kanyarban, mikor északon feltűnt a Bél-kő, nagyot kiáltottam a meglepetéstől: sehol a szenvedés, fényképezéssel együtt is csak két óra, és szinte már célnál vagyok! S hogy az ebédlőasztalul szolgáló rönkök mellé némi közzétehető információval is megkínáljon, az erdőgazdaság egy emlékkőre kiírta:

KÁLMÁN-HEGYI ÚT a 2500. km. korszerű erdészeti burkolt út épült: 1987–91. Tervezte és építette: a Mátra-Nyugatbükki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság. SEE Erdőfeltárási Szakosztály 1991.

Ezen muszáj volt elgondolkodni (azon a szégyenen túl, hogy a Cartographiának 2002-ben sem volt tudomása erről az útról, s csak a 2004-es atlaszban tünteti fel): az "erdőfeltárás" ebben és a megelőző évtizedekben helyeződött át végleg a kisvasutakról a dózerutakra. Mindkettő alkalmas a turisták szállítására. Az előbbieket a tolvaj, a rozsda és a gazdasági válság pusztítja, az utóbbiakat jószerivel csak az időjárás. Végül úgy döntöttem, örülni fogok: elvégre a kisvasút maga nem, s vágányvonala is csak tereprendezés után alkalmas biciklizésre (feltéve, hogy lesz rá pénz).

Kút a piros jelzésen

Három órakor a Bél-kőn forgattam a fényképezőt a múltkorinál jobb képek reményében, majd a szokásos úton az Olasz-kapuhoz és a Nagy-mezőre tekertem. Egy-két helyen még megmaradt a hó, két fickó csúszkált is valami töbörben a deszkáján.

A Kecskeláb-rét

Öt órakor úgy döntöttem: nekigurulok a Sugarónak. Süppedős, füves földút, gyönyörű fenyves, alpesi táj a Bükk szívében. A jelzéseket frissen festették, s az út csak pár száz méteren át "szűkült ösvénnyé," úgyhogy le sem kellett szállnom a nyeregből, csak néhány kidőlt fánál.

A Sugaró

Tervezett végállomás

Úgy terveztem, még emberi időben Miskolcon leszek. Tovább robogtam lefelé, a zöld kerékpárjelzést viselő rozzant (fölfelé igen kínosnak ígérkező) murvaút végénél megmosakodtam, átöltöztem. Fél kilenckor a pályaudvaron szembesültem azzal, amit megnézhettem volna az interneten is: hogy nincs már alkalmas vonat, csak tizenegykor Füzesabonyig, onnan hajnali háromkor tovább Pestre. Szidtam a Mávot, mint a bokrot. Üsse kő, akad még szállás a hegyekben – és egy jóízű beszélgetés után föl is másztam Bükkszentlászlóra. (A fiatalember egy rokonára várt, és fel is ajánlotta, hogy nála alhatok, de vissza kellett utasítanom, mert nem éreztem magam lelkileg alkalmasnak arra, hogy emberek közé menjek.)

A szállásnál a sötétben ugyanolyan jellegű autó ácsorgott, mint mikor legutóbb itt jártam, tehát serényen lámpáztam, hogy lássák: csavargó vagyok, nem kukkoló. A kunyhó deszkái lassan fogynak, és a múltkori asztal helyett immár tűzrakóhely van a belsejében. Nyilván a füstnek kellett a másik kijárat, de a kör itt bezárult: a huzat újabb tűzrakást gerjeszt, s ez csak további deszkák kioperálásával tartható fenn – mert más tűzrevaló nincs odabenn, csak a kunyhó mögött. Mindegy, jót aludtam, és még délelőtt hazatértem. A Keleti pályaudvaron a szokásos csődület, a városban a szokásos buta reklámok, zuhog az eső. A Bükk visszavár, mondtam magamban.