f

1. nap: Eger – Felsőtárkány – Tamás kútja – Imó-forrás – Lambót-ház – Stimecz-ház – Varróház – Mellér-völgy ... Sándor-hegy nyerge – Zöld-rét – Kerek-rét – Cserepes-kő.

A vonaton beszélgettünk egy sort egy lányával utazó hölggyel egymás túráiról. Ők most a Mátrába mentek, gyalogolni: tudták, mi vár rájuk. (Én is felszögeltem egy bütykösebb patkót, azazhogy külsőt a Cygnusra, fékszerelvényeket cseréltem, több nem jutott eszembe.) Egerben ügyintézés után kenyeret és csokit kellett csak vásárolnom, aztán nekivágtam a Bükknek.

A Bükk egyik kapuja Felsőtárkány, fölötte régi kisvasút nyomán halad a kerékpárút. A mészgyár kihaltabb, a tujakert elevenebb, mint mikor legutóbb láttam őket. Finom hűvös idő volt, a rügyek még nemigen törekedtek eléfelé, az újonnan feltöltött tárkányi dísztó is félig jég alatt pihent. Körülötte parkrendezés folyt, (köz)munkások söpörtek, gereblyéztek. A falu tudja, mit akar. A Sziklaforrás kőkriptája alól is csorgott a víz derekasan: elapadását az emberi mohóság és nemtörődömség okozta, megindulása több volna merő vízrajzi eseménynél.

Áthaladtam a Kő-közön, amely az atlasz szerint az ősidőkben felszakadt sziklaalagút lehet, erre utalnak helyenként az út felé dőlő falai. E falakon és másutt is tömérdek jégcsap csüngött, s olvadozott is, ha a nap rásütött. Az utat kísérő Tárkányi-patakon volt némi jégfogazás, de már látványosságszámba ment.

Furcsa érzés volt a néma verőfényben az eger-miskolci műúton lihegni. Még a madarak sem csicseregtek, pedig a későbbi reggeleken ugyancsak kitettek magukért. Ezen a hétköznapon mintha kihalt volna az ember a földről, s csak én lennék ott lovammal az erdő közepén, mint azon néhány megmaradott egyike, akikre rámaradt a világ. Régebben itt élt népek munkáját szokta úgy csodálni a barbár telepes, ahogy én ezt az utat csodáltam. Mert ahhoz túl gödrös volt ugyan, hogy csillogó acélhintókon száguldjanak rajta egyik városból a másikba – de út volt, már hetven éve biztonságosan alátámasztva, olvadékvíz és sártömegek ellen árkokkal és átereszekkel védve. A patakmeder túlfelén ennek az útnak a régi kiszolgáló párja futott, csak olyan ritkán járták, hogy felverték a sarjak. Pedig nincs még messze az az idő, amikor "országútnak" a gidres-gödrös, vesét lerázóan köves utakat nevezték, melyeken a lovas szekér elballagott a maga tempójában, és örült, ha nem süllyedt tengelyig a sárba.

És íme, elérkeztem Tamás kútjához, mely felirata szerint "nem ivóvíz," fölötte bekerített házikó, melybe visszautamkor látogatók is jöttek. Letértem az aszfaltról, és tűrhető hóviszonyok között a Lök-völgy nyílásáig ereszkedtem. Sok reménykedő lábnyom mutatott az Imó-forrás felé, melynek megindulását a helybeliek is számontartják, s az erdőjáróktól naponta tudakolják. Olyan esemény ez, aminek mását a pesti ember akkor éli át, mikor a Duna elönti az alsó rakpartot.

Az Imót mindenki ismeri a környéken. Ősapáik áldozának itt: az oklevelek szerint efféle helyeken hódoltak a meg-megújuló tiszta víz szellemének. Aztán a vaskezű királyok alatt felhagytak a pogánysággal, de valami ősi természetimádat azóta is ott lobog minden turistában, aki ide ellátogat. A forrás torka most sötéten tátongott, s nem is számítottam másra. Két legényke túrázott arrafelé, őket ugrattam, hogy énekelni kellene neki, vagy pénzt bedobni, arra talán előjön a víz. Ők azt mondták, hogy a polgármester kevesli a vízdíjat, azért tartja zárva a csapot. De a fennsík viszonyait némiképp mutatta a forrás állapota: kemény birkózás várt rám odafönn.

Vízfakadás

Csempeszerű pala

A kék jelzésen átkaptattam a szomszéd völgybe, a Lambót-házig (ez a volt Samassa-ház; a Samassa nevet legalább egy egri érsek viselte), és valahol itt esett meg az a csúfság, hogy a kosárról előrelógó sisak leverte az első lámpám borítólemezét. El is tűnt végleg, hiába másztam vissza idáig a közepes sárban egészen a Stimecz-háztól. Emennél azonban újabb szomorúság is rámtelepedett: a Vörös-kő-völgyből egy csepp víz sem folyt kifelé!

A Lambót-ház

A kisvonat végállomása

A Stimecz-háznál

A Stimecz-ház előtt újabban egy egészen jó vers is feltűnt az Erdő fohásza mellett egy másik táblán. Szerzője bizonyos Keskeny Ilona, s így hangzik:

Az erdőben

Apró kövek között patak fut kacagva,
Messze most a város, rohanás és lárma.
Itt minden oly nyugodt, csend van és nagy béke
Őrt állnak a fák s az erdő üdvöskéje. (?!)
A fakopács mondja, miközben gyógyítgat
Pénz vagyon és jólét úgysem boldogíthat.
Jöjj ki az erdőbe, meglásd nem hiába
Visszatér szívednek újra nyugovása.

A Varróházig, vagyis a kisvasút középső állomásáig kellett ereszkednem (megkopasztott hegyek alatt, túladva az egész megszerzett szintkülönbségen), hogy a térképen aszfaltosnak jelölt úton a Mellér-völgybe válthassak. Ez most tekerhető, de jócskán sáros volt, s érzésem szerint soha nem lehetett leaszfaltozva. Aztán tarvágások közé tévedt, egyre jobban emelkedőre fogta a dolgát, és egyre sárosabb lett. Leszálltam, miután gépemet a Cygnus varachcus címmel is elláttam. (A "varacskos," ez a régi szép magyar szó nem sárosat, hanem "ragyásat, szemölcsöset" jelent, s ha lovacskámat folytonosan borította volna a sár, bizony nem érdemelte volna meg. Így azonban igen: a sárpettyeket meg lehet szemlélni pl. az ülőcsövön.)

Egy kies, ligetes elágazásban egyszer csak rusnya műanyag zsákot vettem észre. Belerúgtam: oltott mész volt, egészen friss. Ez tán mégsem szemét... Minden haragom elszállt, és hálának adta át a helyét, mikor egyéb okból betértem az erdőbe, és megpillantottam a zsák rendeltetését: foglalás vagy felújítás alatt álló forrás húzódott meg a hegyoldalban. Innen kis ereszkedés következett, majd erős kaptató a patakmederben (másutt nem volt út), és biciklim ezen a napon este hat órakor megkapta állattanilag helyesebb rendszertani nevét is: Cygnus letrarius. Ez a végződés utal arra, hogy a szóban forgó lény hivatásszerűen foglalkozik a létrákkal (vö. pl. sagittarius = íjász, retiarius = hálóvető, és még patikárius, antikvárius stb.), és csakugyan: valósággal vadászik rájuk. A korábbi elnevezés (Cygnus letransis – melyet ezennel a tudomány nevében elavultnak és tilalmasnak nyilvánítok) csak azt a megdöntött vélelmet árulta el, hogy az illető állat a létrafán él. (ld. még bükkiensis, neanderthalensis stb.) Ez azonban nyilván lehetetlen, hiszen gumijai... vázgeometriája... áttételskálája... stb. stb., értjük egymást.

De ó, magasságos BNP, a harmadik kerítésen még létra sem volt, és hitvány útonálló módjára teljes szélességben az utunkba állt! Jobbra nézek: meredek emelkedő, teteje a távolba vész. Balra nézek: ugyanez, csak valami útféle kanyarog hat ölnyi magasságban a fejem fölött. Ennek a fele sem tréfa, itt gyalog kell felderíteni az ellenséges vonalak helyzetét, utána indulhat csak a lovasroham. A keskeny csapás megvolt, de azt is elállta a kerítés. Lyuk rajta sehol, s a vége szintén a sötétbe olvad, valahol hét-nyolcszáz méter magasan. Végül a jobb oldali meredély mellett döntöttem, de csak mert tisztábbnak látszott, míg a másikat rövidesen bozót lepte be. Viszont amazon lett volna közelebb a jelzett kerékpáros ösvény, melyen a Szilvásvárad Maraton is le fog zúgni bő két hónap múlva.

Én pedig másztam, csak másztam a holdba belefelé, amely közönyösen nézte, amint a köztünk lévő távolságot főként sugárirányban haladva igyekszem csökkenteni. A bicaj cipelésének méltatlanul szűkszavú irodalma van, ezért engedtessék itt meg nekem a merészebb és bővebb szólás. Úgyde a divatos turisztikai szerzők sosem olvasták a János vitézt! ott, ahol a magyar katona szó nélkül hátára veszi lovát, méghozzá olyan élelmezéssel, melynél ma a legkontárabb bicajos turista is jobbat élvez.

Belevágok tehát. Lankás emelkedőn a kerékpárt tolhatjuk a kormányánál fogva, nyújtott könyökkel, s ha a fékeket a megfelelő pillanatban behúzzuk, saját kapaszkodásunkat is segíti (babakocsi-stílus). Ha meredekebb a mászás, érdemes a nyerget, rosszabb esetben a nyeregstucnit megfogni, és enyhén előredőlve vonszolni a gépet (szánkóhúzó stílus). Ha igazi szakadékparton kell fölülkerülnünk, ne a stucnit, hanem a nyeregvázcsövet fogdossuk. A másik kéz most is a kormányt igazgatja (zsákhúzó stílus). Ilyenkor a térdízület emeli a terhet, a kéz helyettesíthető volna azzal is, ha a bicajt a vállunkra szíjazzuk.

Ha az örvény pereme ezen kívül csúszik is, akkor más az eljárás: lábunkat megvetve egyszer az első, majd a hátsó kereket helyezzük fél méterrel följebb, s így kerékpárunk a szintvonallal párhuzamosan állva araszol egyre följebb, mint egynémely sivatagi kígyó a homokbuckán.

Semmiképpen ne álljunk a bicaj fölé, s oldalazó mászás esetén is a völgy felé kerüljünk, hiszen így csípővel is lehet fölfelé lökdösni, továbbá kényelmesebben tudunk a gépre hajolva lihegni; másrészt ha a kerékpár dőlni kezd, a hegy megfogja, megcsúszáskor pedig nem jut messzire, csak a bokánk magasságáig.

Egyszer mindennek vége szakad (pedig ott a hegyen nem segített rajtam a tudat, hogy öt nap múlva mindenképp otthon leszek), így a kerítés elfordult, a terep is egyre menedékesebb, tolhatóbb lett, végül pedig az egykori kerítők útján fölértem egy füves oromra. Innen a Sándor-hegy nyergébe ereszkedtem, megvacsoráztam. A zöld jelzés fogadott, és erős emelkedővel, egyre nagyobb hómezőkön keresztül a Messzelátó nevű hegy ölébe pottyantott.

Erről a hegyről tudni kell, hogy már a Nagy-fennsíkhoz számíttatik, s a tövében futó dózerúton járnak azok a szerencsésebb kerekesek is, akik alatt nincs húsz centi megereszkedett, tömör hó. Éppen annyira volt kemény a Kásás út hava, hogy taposó bakancsomat megbírta, felszálláskor viszont ide-oda farolgatott benne a hátsó, s elakadt az első. Holdfényben, enyhe ég alatt eltoltam bicajomat Cserepes-kőig, ott berendezkedtem, elolvastam a barlangi naplót, nyitva hagytam az ajtót és álomra hajtottam fejemet.