Csóványos
kerékpártúra, 2005. március 12.

Ezen a boldog napon rendezte a Zöldgömb Sport Klub a Börzsöny Kör teljesítménytúrát, mely a Cserhát falvai közül idővel tényleg a Börzsönybe veszi be magát: ... Nógrád – Diósjenő – Királyháza – Kemence – Vámosmikola – Szob – Márianosztra – Kóspallag – Kismaros – Vác. Miután az útvonalat bejárta, a főszervező kijelölt egy alternatív pályaszakaszt is az országútisoknak. Elmondása szerint a Diósjenő utáni emelkedő latyakos, utána a lejtő havas. No hiszen, gondoltam, ez a télvizes túra éppen nekem való, hiszen köztudomásúlag hajlamos vagyok a "kihívás" szót szenvedésnek olvasni. Mindenesetre nevezni nem szándékoztam, hanem olyan tisztán börzsönyi kört terveztem, melynek vége felé szembekaptam volna a mezőnyt valahol a Kemence-patak völgyében. Reggel fél nyolckor tehát nekieredtem a régi 2-es útnak, illetve a mellette hálózatot alkotó kerékpárutaknak. Gödön útba ejtettem egy pihenőparkot, befagyott tavacskával, és egy pillantás erejéig a természeti értékekben gazdag Gödi-szigetet is, melyet feltöltődő Duna-ág választ el a parttól.

Aztán mikor rajtidőben megérkeztem a helyszínre, alig lézengett valaki a Szentháromság-emlékmű alatt. Az időjósok hideg lucskot mondtak erre a napra, s ez elriaszthatott sok érdeklődőt. Vác főterét ebben az időben fölásták: közműfektetés során valamiféle alapfalak kerültek elő, s a törvény rákényszerítette a vállalkozót, hogy egy füst alatt azokat is feltárja.

Pár száz méteren át megpróbáltam követni a jégbordás kerékpárutakat, majd dühösen visszatértem az országútra. Ezen egészen Királyrétig kellemes gurulás esett, s onnan kezdődött csak a hosszában barázdált jeges-havas emelkedő az újabban a cseresznyefáról nevezett parkolóig. Itt kéttucatnyi autó népe várakozott engedelmesen a két kisbuszra, míg én a PX síúton kezdtem meg a szintkülönbség gyűjtögetését.

Sajnos a régi hó még nem olvasztotta magába a frissen leesett 1-2 centit, így a két réteg mesésen csúszkált egymáson. A csúcsig a távnak alig harmadát tettem meg keréken.

Útbaejtettem a hármas-forrási vízművet, melynek patakja a hóesés idején még valószínűleg csordogált, s így a lassanként vastagodó dunna csak a belőle kilógó nagyobb köveket tudja vala beborítani. A patak két partján combközépig ért a lágy hó.

Úgy éreztem, tolni a dózerút helyett a jóval rövidebb síúton is tudnék, így rá is tértem. Találkoztam jó pár gyalogossal és lefelé sikló sízővel. A képen látható félprofi sporttárs éppen most fordította meg a lécét; érdemes a botmunkáját is figyelni.

Aztán visszatértem a nagy-hideg-hegyi murvaútra, mégpedig a Kammerhof felé vezető kék négyszög elágazása környékén. Betekintettem a dél felé intő inóci vágásba, mely félméteres hó alá rejtőzött. Itt bizony még tolni sem lehet, morogtam, és nekifogtam a túra újratervezésének. Pedig azt reméltem vala, hogy a sípálya végigfényképezése után ide nódítom lovamat, majd a Kereszt-völgyön át elérem a Börzsöny túlsó végét, és onnan a Kemence-patakot.

A turistaház környékén és a pályákon élénk a sportélet, bár tömegmozgalomról nem beszélhetünk. Ezúttal működött a Magas-Tax felé lejtő kis pálya is, mellette magnóból szólt a hangulatteremtő zene. A napijegy kétezer pénz, gyerekeknek a fele. A teraszon három biciklista készült induláshoz: ők (köztük egy lány) bütykös gumival végig föltekertek.

Sejtettem, hogy a Kis-Hideg-hegy és a Hamuház felé sem esik könnyebb átjárás, így a folytatásra nézve hirtelen nem tudtam mást kitalálni, mint hogy gyalogszerrel átvágok a Csóványosig, valahogy visszatérek, és legurulok a dózerúton. A kis sípálya és a régi ugrósánc mentén a Rakodóig szaladtam, onnan pedig – egyre mélyebbé váló hóban – az északkeletnek tartó gerincre kapaszkodtam. Elődeimnek, akik az utat számomra kitaposták, valamivel kisebb lábuk lehetett, mint nekem. A Szabó-kövek peremén a keleti szél gazdag formakincsű hóalakzatokat hozott létre. Az Oltár-kőn található kétméteres üreget azonban csak félig töltötte meg a hó.

A csúcson dermesztő szél fújt, alig maradt erőm a panorámakép elkészítésére. Elküldtem a soron következő SMS-t, majd beírtam magam a torony tövében díszelgő vadonatúj csúcskönyvbe (melyből a teljesítménytúrás topik ismert hozzászólóinak és másoknak bejegyzéseit is elolvashattam). A csúcs-csoki és a maradék fél szendvics bekebelezése után visszafelé indultam.

A Csóványosig tartó 3,2 km-es utat egy és háromnegyed óra alatt küzdöttem le odafelé, és másfél óra alatt visszafelé. A turistaházban teával és csokival szereztem vissza az elhasznált életerő-pontjaimat, majd egy búcsúfényképet készítve nekifohászkodtam a túra legveszélyesebb szakaszának: a parkolóig tartó lejtőnek – alig-bütykös gumikkal és hajítófát sem érő fékekkel.

Az út egy óráig sem tartott, de jóval hosszabbnak tűnt. Első intézkedésként leeresztettem az ülést, hogy talpam az úttest havát súrolja, aztán teljes erőre kapcsoltam a fejlámpát (20 watt). Felültem, megmarkoltam a féket, és rágyújtottam egy elszánt nótára. Sikerült esés nélkül megúsznom, bár a veszélyesebb részeken át kellett ülnöm a hátsó csomagtartóra. Nadrágom egészen átázott a hátsó fék felől ráfröcskölő hókásától.

Ezt a módszert a legutóbbi pilisi tekerésen fejlesztettem ki, bár ott még sokszor kicsúszott alólam a gép. A stratégia hátránya, hogy göröngyös felszínen hamar lesodor a kerékpárról, illetve hogy aszfaltúton keresztbetámadó vízátfolyások ellen nemigen alkalmazható. Ez utóbbiak miatt a Pilisben ötször-hatszor is a talajra tenyereltem, és az úticsokik meg -szaloncukrok mindannyiszor szanaszét gurultak. Nevükhöz méltóan ilyenkor az úttestről kellett őket a számba helyeznem.

A Cseresznyefa-parkolónál eleredt a hó. Az utolsó gépkocsiktól meg-megelőztetve, a vértanúk dalát hörögve ("Jaj! Jahaaaj!" stb.) levonszolódtam Királyrétre. Itt a hó jeges esővé változott, és megérlelte bennem az elhatározást: csak Vácig megyek. Megvacsoráztam, szenvedtem még egy órát az országúton, majd este nyolckor csöpögő bakancsban becsámpáztam a vasútállomásra, levetettem hasznavehetetlenül lucskos kesztyűmet, és megváltottam a jegyet. Ez a nap tényleg nagy kihívásnak bizonyult.