3. nap
Cserepes-kő – Mész-hegy

Ismét a piroson

A friss, ködös reggelben úgy határoztam: nem megyek át semmiféle kilátóhelyre, csak az Őr-kőt nézem meg, aztán leereszkedem a Pes-kő-völgyön. Így is történt. A mesés sziklafalat sajnos eltakarták a fák, az ösvényen pedig egy ízben vissza kellett kaptatnom a csomag tetejéről lepottyant kabátért. Mindazonáltal az út tolós menetben teljesíthető, egyetlen nehéz hely követel csak némi ügyességet. A völgyben több kisebb vízfakadás után a Pes-kő-forrás kínál frissítőt az arra járónak. A szomszédban elhagyatva kucorog a Pes-kő-ház (egykori püspöki vadászház); padlására bemásztak, berendezése sírnivalóan hiányos, pedig ide még tán autó is feljöhetne egyszer-kétszer. Az oromzaton tépett zászló, az ablakok betörve. Sok ilyen kulcsosház omladozik szerte az országban.

Ördögszántás az Őr-kőn

Faóriás csonkja

A Napsugár Pihenőház

Egyre lejjebb kanyargott a széles, biztonságos kocsiút; egy idő múlva két gyalogos is feltűnt, lovasjelzések látszottak, majd kinyílt a terep, régi vasút sínjei mutatkoztak. Jobb felől csemetekert ("méreggel kezelt terület"), ha jól láttam, többek között fűzfákkal. Aztán egy óriási farakás magaslott fölém, és az egyre erősebb kövesút bevitt Felsőtárkányba.

Nemigen néztem szét, mint máshol sem ezen a túrán: a napnyugta behatárolta mozgásomat. Bevásárlás után azonnal a "Keringő út" nevű régi ösvény felé tapogatóztam, mely a bezárt dolomitbánya mellett zegzugolva felkapaszkodott a Várhegy oldalába. A hegy lábánál, a kék és a zöld jelzés csomópontjánál találkoztam egy gombaszedő-kiránduló családdal: elnyújtott kiáltásokkal nógatták egymást, igen nagy ricsajt csapva. (Hozzáteszem: nem tartoztak semmiféle kisebbséghez. Az erdő valósággal kicsalja a csoportosan járó magyarságból is minden gajdolhatnékját.) Váltottunk két szót, miközben a faasztalnál ebédeltem (a szokásos húsos kenyeret), majd más-más úton továbbhaladtunk. Én izzadva kaptattam a Keringő úton, tettem egy kitérőt az Arnót-kői-barlang felé, majd kiértem a gerincre. Kék tanösvény visz fel a földvárhoz, de ezt már láttam vala, így legurultam a Kövesdi-kilátóhoz egy-két jó kép reményében. Bár nem fogadott akkora köd, mint két éve, a fotókat elhalasztottam, és a turistaházak felé indultam.

Itt csak vizet töltöttem, és a gazdával beszélgettem egy sort. A németek és hollandok nagyon rákaptak a barlanglakásokra, melyek ára ettől azonnal felszökött. Kicsinosítják őket, bevezetik az áramot (vagy nem: vannak közöttük is romantikusok), mászkálnak és karikáznak az erdőben. A gombát is nagyon szeretik, de az éppen az ő ittjártuk két-három nyári hónapjában szeret bosszantóan megritkulni, amiért is már őszidőn élelmes helybeliek járják az erdőt, és a bőséges gombazsákmányt ővele, a turistaház tulajdonosával fagyasztatják le (ha jól értettem) – hogy aztán a nyári időszakban kilónként kétezerért árulják őket azoknak, akiknek annak idején a házukat is eladták. Mindezt persze önkéntesen, mint ahogy maguktól vállalták ugyanezen házak gondnokságát is az év tíz hónapjára. Furcsa világ ez, de van benne rendszer.

Úgy határoztam, nem a készletszállítás fő útvonalán, a hegyoldali murvaúton megyek le Noszvajra, hanem a Bükkös-völgy turistaútján. Ez kezdetben meredek volt, aztán dágványos lett, és nagyszerű parkerdőn vitt keresztül. Ennek berendezését egy durcás hangú tábla óvta a rongálóktól, érzésem szerint a kilencvenes évekből:

VÁRRÉT

A parkerdő berendezését sokan szeretnék használni!
Szíveskedjen megkímélni!
Tüzet csak kiépített helyen rakjon!
Az égő gyufát, cigarettát ne dobja el!
A szemét nem az erdőre való.

Jó pihenést!

Bizony, az alantas ösztönöknek abban a nekidagadásában a népnek a vadonba szabadult fia hajlamos volt azt hinni, hogy ami a közösségé, az kizárólag az övé, másfelől a kezelő szervek nem sajátították még el azt a "politikailag korrekt" könyörgő stílust, mellyel manapság már minden erdőben fogadják a rongálót, igényességére apellálva. Egy régi reflexekkel dolgozó, de már pálcáját vesztett iskolamester szava szól ma erről a tábláról. A parkerdő berendezése pedig csöndben romosodik, kezdve a két esőkunyhóval, melyek öt év múlva már nem kínálnak ingyenszállást a magamfajtának: valaki meghágta őket, s ettől szánnivalóan megrogytak.

Noszvajon átzúgtam az üdülőtelepen (szemérmetlenül belenőtt már az erdőbe, és valószínűleg még jobban el fog terpeszkedni), lefényképeztem az üdülőtavat és a De la Motte-kastély egyszarvúját az oszlop tetején. A falu határában lévő szőlőkön belépést tiltó felirat, de pár napja okát vesztette: a szüretnek vége.

Hamar átvágtam Szomolyára a betonon, majd a cigánysoron fölpedáloztam a környék látványosságához, a Bükkalja legnagyobb kaptárköveihez. Ezek külön természetvédelmi területet érdemeltek, s csakugyan nagyon szépek. A turisták cipőtalpai azonban erősen koptatják őket. Azt hiszem, a legnagyobbat Király székének hívják.

Ekkor azonnal lement a nap, és réteggé gyűlt füst borította el a falu házai fölött a léget. A Cartographia-atlasz balgasága miatt (buszmegállótól és kereszttől eredezteti a piros jelzést, holott az két utcával odébb indul) tettem egy tiszteletkört ugyanazon hegyoldalban, s belekóstoltam a Bükkalja kerékpárkeserítő akácos útjaiba is. Hamar rendszeresítettem egy sár- és avarpiszkáló fadarabot az első kosaramba, és aztán a hamarosan meglelt valódi piros földúton jó hasznát is vettem.

Hullámos terepen, itt-ott földúton és állatjárta részeken fut végig a jelzés, aztán hosszú mélyutat letudva megmássza a Mész-hegyet. Itt nemrégen letermelték a sarjerdőt, s már kezdtem az Eger utcáit elborító óriásplakátokról vizionálni: "Mész-hegy lakópark! Körpanorámás apartmanok húszmilliótól a Bükkalján!" Jelenleg szőlőültetvény guggol a hegytetőn, s néhány elhagyatott ház. Egyiknek még van valami teteje, azért is jöttem ide. Végül a csúcskő tövében terítettem le matracomat, elalvás előtt a noszvaji országúton csúszó-mászó kamionokat és a város csillámló fényeit nézegettem. Gondoltam, ráérek reggel fényképezni.