13. nap: VIII. 9., hétfő.
Gyula – Szarvas.
138 km.

Sátramból jó reggel kimászva az ígérethez híven csakugyan ott találtam a gyulai téglavárat a fejem fölött. Ezt próbáltam tehát először felfűzni, de bentről csak kopácsolást és furkálást hallottam – talán majd ősztől érdemes lesz bemenni. Ez az Alföld egyetlen épen megmaradt régi téglavára. A vizesárok megkurtítva ma csónakázótó, és horgászni is szoktak benne. Előtte szabadtéri színpad áll, ahonnan este nagy áriázást hallottam. Mindegy, pár fényképpel beértem szép épületekről, utcarészekről, Dürer Albertről. A XV–XVI. század nagy művésze nem volt ugyan magyar, de apja Magyarországról vándorolt vissza Némethonba. Minden útikönyv megmondja, hol volt ez az Ajtós község, melynek német neve tükörfordításban Thürer: a mai Gyula város területén. Ő maga azáltal nyert világhírt, hogy János Jelenéseit fába metszette (1498), aztán a passiót, Mária életét és sok mást. Miksa császárnak is dolgozott, amiért járadékot is kapott volna, de az uralkodó hirtelen meghalt, Dürer meg hoppon maradt. – Gyula másik híres szülötte Erkel Ferenc, többek között Himnuszunknak is zeneszerzője, amellett a maga idejében Magyarország élvonalbeli sakkozója. Emlékházát természetesen zárva találtam, ezért a Németváros néhány szép házával kárpótoltam magam.

Gyuláról északi irányban távoztam, a gát alatt megreggeliztem, és hirtelen ötlettől hajtva át is buktam az ártérre, remélve, hogy a kiskomp elég sűrűn jár. Amit ott láttam, Szanazug előtt, minden vágyakozásomat felülmúlta: csinos kemping az innenső parton, árvízi bárkánál nem nagyobb révészladikkal, túlnan bal felől meg sikongó emberhaddal van tele a víz, szabadstrand. Jobbra bozontos földnyelv áll a víz közepén: itt torkollik egymásba a Fekete- és a Fehér-Körös. (A víz színét nem figyeltem.)

Százötven pénz jár a révésznek, a kötélen vontatódzó ladikot kis csónakmotor hajtja. A túlparton egy Szent István-imahely (azaz kápolna), a régi dobozi hidakat fekete kőtábla sorolja fel:

XIII. század: Szannai általjáró
1861: fahíd
1871: jégtörő bakos fahíd
1887: fahíd
1891: kőpilléres acél- és fahíd
1912: gőzgép teherbírású acélhíd
1914: acélhíd
1982: feszített betonhíd

A táblán még ez áll: "E kődarab az 1891-ben épített híd egy része," és az állítás éve: 2002. Körös-körül vízparti üdülők, vendéglők, lábazat nélkül: ez már a mentett oldal.

Továbbgördültem hát Doboz község irányába, melyhez ez a telep is tartozik. A faluban rozsdavörös kőobeliszk mondja: "Örök dicsőség azoknak, akik életüket adták az 1919-es Tanácsköztársaságért." Az újabb időkben ezt nem hogy lebontották volna, hanem körbekerítették pácolt lécekből álló rácskerítéssel. Csupán egy régi címert téptek le az oldaláról, de úgy látszott, megbecsülik. Talán azért, mert ezen a vidéken a vöröskatonák nehéz harcokat vívtak a toprongyos megszállókkal, akik nem érvén be a franciák által nekik ígért területekkel, lendületből elrohantak a Dunáig, barbár módon végigprédálva az országot. Így vettek elégtételt azért a megalázó vereségért, amit első támadásuk (1916) alkalmával egy, a hátországukba átdobott német sereg mért rájuk.

Ugyancsak Dobozon áll a Petőfi MGTSZ régről örökölt magtára vagy micsodája; szemlátomást nem használják, mert ki van téve rá a tábla: ELADÓ. Egy másik közeli mezőgazdasági üzem bejáratánál a díszes kaput fényképeztem le. Aztán elhagytam a falut, és hosszú átmenetbe fogtam északnak, Vésztő felé.

Az út helyenként meg volt emelve, és az összes eddigi országutak legszebbikeként kétfelől délceg nyárfák sora keretezte. Hogy a képtár teljes legyen, hazavittem egy lakókocsi vigyázta karámot, melyben kisebb-nagyobb házijószágok deleltek. Vésztő után frissen kialakított horgásztó jelentkezett jobbról, az ott dolgozóktól hallottak szerint a Holt-Körös vizéből töltötték fel, s annakelőtte buja nádas-szittyós láp volt ez is. Most még csak nyolcvan centi víz lötyögött benne.

Aztán fél háromkor megérkeztem a mára tervezett egyik fő célomhoz. A Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhely néven egyre híresebbé váló ősi domb csakugyan megéri a látogatást. A tájékoztató füzet szerint 1968-ban kezdték el ásatni, de már a harmincas évektől fogva kivetett itt egyet-mást a szőlőművelők ekéje. Sorra fedezték fel a középkori temetőt, a Csolt nemzetség hajdan híres monostorát, aztán bronzkori és újkőkori telepeket. A Wenckheim-féle pince, melyet a XIX. század elején a kolostorépület romjának köveiből építettek, most jóvátette bűnét: átalakult föld alatti kiállítóteremmé.

A füzetből olyan érdekességeket lehet megtudni, hogy a kilenc méteres dombot a lakók nem védelmi céllal emelték, hanem "a hosszú ideig tartó egy helyben lakás következtében a sok hulladék, az egymásra épült, újra és újra megújított házak romjai halmokat, "tell"-eket eredményeztek, ilyen értelemben a Mágori-domb mesterségesen alakult ki." A kultúrréteg itt döbbenetesen vastag: mintegy hét méter, és csakugyan sok érdekes leletet szolgáltatott. Ilyen például a vonaldíszes kultúra népének ülő testhelyzetű termékenység-istennője, amelynek csak a negyven centis rekonstrukcióját láthatjuk itt, az eredetit bizonyára jobban védik. Itt két lány állt őrt a gyalogjáró kezdeténél, egy hölgy ült az üvegfülkében, és egy férfi jött még oda motorral, ő valami vezetőnek nézett ki. Látogatásom alatt sejtelmes gregorián zene szólt.

Röviden még a monostor történetét érdemes itt vázolni: valamikor a XI. század első felében építették, aztán (bizonyára a Vata-féle pogánylázadás során) megrongálták, később hozzá-hozzáépítettek egy kicsit, úgyhogy a XII. század elejére már háromhajós kolostortemplom állt itt, a század végére pedig román stílusú bazilika. Ezt később a szerzetesek elhagyták, közönséges plébániatemplomként folytatta életét, mígnem a török erre is rányomta a rusnya mancsát: a XVI. század végére a falu is elnéptelenedett, kitakarodásuk után pedig a templomnak már csak két tornya állt, az sem sokáig. Ekkor kezdték el széthordani a kövét különféle építkezésekhez, majd jöttek a Wenckheimek a maguk pincéjével.

Egy érdekes latin nyelvű feljegyzés (valószínűleg egy helyi apát levele egy elöljárójának, akit "Egyetemességed"-nek szólít, tehát akár a pápa is lehet) szól még arról, hogy az Úr 1221. évében itt némely békési lakosok várjobbágyokkal összefogva felbiztatták Csolt fia Csoltot, hogy erővel elfoglalná a várnak egy Szilas (Scilos) nevű birtokát. Az esetet megelőzte az aranybullás András király rendelete, miszerint a várjobbágyi birtokokat vissza kell adni (terrae castrensium requirerentur): valószínűleg a király ekkor már felülvizsgálta korábbi mértéktelen adományozási politikáját. Az ügyet megtárgyaló ispánok (comites) az izgatók egyikét, bizonyos Ivánt társai képviseletében tüzesvas-próbára kötelezték Váradon. A feljegyzés csak annyit ír ennek eredményéről, hogy "combustus est," ami annyit jelent: "megégett" – tehát balul ütött ki rájuk az "istenítélet." Hogy a további sorsuk mi lett, arról nincs említés.

Továbbhaladtam hát észak felé, magam mögött hagyván a Sebes-Köröst, és láttam az út szélén egy míves korláttal védett, méltóságteljes Ambrus-kriptát, s mellette egy szovjet katonai emlékművet, amely több hibával oroszul is hirdette: "Itt nyugszik ... ismeretlen szovjet hős, akik életüket áldozták a magyar nép felszabadításáért." A kipontozott helyen az orosz nyelvtani szerkezetből következően 5 és 20 (vagy 25 és 30 stb.) közti számnak kellene állnia, de a párhuzamos magyar szövegben sincs ott semmi, csak egy X betű. A síremléket fű növi, rá vadrózsa hajol. Az orosz katonák sírjait térdig érő kovácsoltvas kerítés övezi, de nemigen néz feléjük senki.

Átkeltem a Berettyón, és megérkeztem Szeghalom városába. Ahogy másutt az útkaparóknak, itt a kubikosoknak jutott egy bronzszobor. Ámulva álltam meg a közúti tábla előtt, amely tudomásomra hozta, hogy Hódmezővásárhely 117, Szeged pedig 141 kilométerre van innen. Egy közepes méretű, megjelölt tetejű kunhalom előtt traktor szántott éppen. Körösladányban az Alföld újabb jellemző építészeti megoldását fényképeztem le: a messzire kivezetett ereszcsatornát.

Fél hatra átértem Dévaványára, melynek kálvinista templomán (pontosabban annak külön csillaggal ellátott kis timpanonján) ez a bibliaidézet látszott: "Közelgessetek Istenhez, s Ő közelget hozzátok." Ismeretes, hogy ez a felekezet minálunk különös állhatatossággal védelmezi az eleve elrendelést, s az ilyen idézeteket rendszerint ellenfeleik szokták hozzájuk vagdosni cáfolati szándékkal, a szabad akarat védelmében. De emezek jól tudják, amit már Ágoston is megmondott Kálvin előtt ezer évvel: "Ami igaz, azt lehet szépen is hirdetni. Tehát ha valaki a népnek azt prédikálja: "Ti azért nem hisztek, mert Istentől kárhozatra vagytok szánva," azt a huhogót el kell kergetni az egyházból." – A templom tornyán az 1928-as évszám fölött rézkakas és a másik csillag díszelgett. Régebben (azért, mert nem keresztet tesznek oda) így csúfolták őket: "Ti nem is vagytok keresztyének, csak kakastyánok." (Mintha ugyan a kereszténység a keresztről venné a nevét – holott ez csak véletlen egybeesés.) A csillag Krisztus szimbóluma, a kakas pedig éberségre int – különös utalással Péter háromszori tagadására. Ez a mi hazánkban már csak így van: itt érzékenyebbek a lelkek az efféle jelekre. A kereszt az erőszakos ellenreformációval kapcsolódott össze a hazai ref. köztudatban.

Egy [adatvédelmi okból le nem írható helyen] az atlaszt forgattam éppen, mikor hallom ám, hogy a közelben egy idős férfi ordibál kifelé a kertjéből, hunyorogva a szembetűző nap miatt. Csak másodszorra értettem meg, hogy nekem kiabál, és azt kérdi: "Hát te mit forgatsz?" Azt hitte, aláírás- vagy adománygyűjtő vagyok (csomagjaimból ítélve igen eredményesnek vélhetett), netán gázszámlás vagy még rosszabb, és legjobb védekezésként máris támadott. Megmutattam az atlaszt. "Az jó, mert én aztán semminek nem fogok aláírni! Tőlem éhen pusztulhatnak a papok. Mindennap berúgok, hallod? és mégis megértem a hetvennégy évet, a kezem meg se rezdül. (Lehúzta a kesztyűjét, mutatta.) Ötvenöt évet éltem Pesten, aztán leköltöztem ide, felújítottam ezt a házat négymillióért, ugye szép lett? Volt két feleségem és jaj, de mennyi kurvám, és most se kutyám, se macskám, hát nem jó így? Talán nem ismersz engem, de én vagyok Béri Balog Ádám (más nevet mondott, ami erre csak rímel), és nagy itt a becsületem. Volt úgy, hogy bementem a kocsmába, és a helyi kisebbségek már adták is a tiszteletet. Na jó, nem mondom tovább, sokáig lehetne ezt mesélni. Szervusz, jó egészséget!"

Elbúcsúztam az öregtől, és útnak eredtem utolsó mai célom, a túzokrezervátum felé. Reméltem, hogy fél hétkor még beeresztenek egy fényképre. Sajnos azonban ez a bemutatóhely is múzeumként viselkedik, azaz hétfőn zárva tart. (Egyébként délután ötig van nyitva.) Megfordultam és az út szélén, egy vakon végződő földút benyílójában megvacsoráztam. A rezervátum marhái és bivalyai tőlem egy futamatnyira, villanypásztor mögött legelésztek. Egy nyúl jött egészen közel és figyelte, mit ügyködöm, egyébként az autók elől rejtve voltam.

Egy csicsásan kerített, de máris elgazosodott és gazdára váró telek mellett elhaladva visszatekertem Dévaványára, majd megállás nélkül továbbvágtattam nyugatnak, átlépve a száz kilométert. (Az ezen a napon megtett távot a mérővel ellenőriztem, amely mostanra úgy-ahogy rendbejött az első napok locspocsa okozta nyavalyájából. Ez 135-öt mutatott a térképen számolt-becsült 138-cal szemben, ami nagyjából megnyugtató az egész túrára nézve. Egyébként a térképi adatok összeadásával kapott eredmény az igazi távtól egy nem túl széles Gauss-görbe szerint tér el, azaz elméletileg is tűrhető ez a módszer.) A továbbiakban leromlott aszfalton, közepes forgalomban átsuhantam Gyomaendrődön (itt már a Hármas-Körös folyik), egyenesen tovább Szarvas felé. Volt ugyan itt is kemping, de nem akartam letáborozni, aztán a sietősre szabott másnapot húsz kilométer meddő tekeréssel kezdeni. Ide mégis visszamegyek valamikor, mert a város motormúzeumot és nyomdaipari múzeumot is kínál, és a vízivilág sincs úgy eldugva, mint másutt. Este kilenc után tértem a szállásra a Liget Kempingben, amely talán már túl drága mulatság is volt: a feltüntetett árban nincs áramhasználat.