11. nap: VIII. 7., szombat.
Kiskunmajsa – Szeged, Szeged – Békéssámson
44+60 km.

Ma korán indultunk, mert a vonathoz igazodva kellett megérkeznünk. Csólyospáloson nem volt kitáblázva a "védett földtani feltárás," így nem erőltettük a keresését – holott az első túrán éppen azért hagytam ki, mert úgy véltem: másodszorra beugrunk ide. Lefényképeztünk azonban egy 56-os emlékparkot, melynek épülete szétlőtt kápolnát formázott, és mellette egy keresztről leszállt profán Krisztus tűnődő szobra ostromolta az Istent: "Atyám, hogy engedhetted meg ezt?"

Aztán hamarosan beértünk Kiskundorozsmára, melynek szélmalma a nóta szerint nem forog – hát csakugyan nem, mert ki van biztosítva, és ezúttal még be is volt zárva. (Édesanyám még lánykorából ismerte ezt a nótát, így találtuk egyáltalán meg.) Aztán érdekes meglepetés ért bennünket: egy kanyarban rossz felé fordultunk, és az a derék cigánylegény, akitől segítséget kértünk, testvérnek nevezett, és kedélyesen elirányított a jó út felé! Ebből is látszik, hogy az etnikai és nemzetiségi jellegű bizalmatlanságnak ebben az országban semmi alapja nincs, és csakhamar ki fog halni. Legalábbis nyárra, és azokra nézve, akik sapka nélkül túráznak. Mert ezek a szerencsések aztán bolondok lesznek a cigányságot viszonzásul lenézni vagy bántani – minden tréfát félretéve.

Megérkeztünk hát Szegedre, beszélgettünk egy jót a rokonokkal. Édesanyám ott maradt, hogy társaságban megnézze Schillertől az "Egy éj Velencében" c. operettet, én pedig egy óra pihenés után lendületből továbbrugaszkodtam Tápé felé. Hamar elértem a kompot, ahol a révészek vízisiklót találtak a hajóhoz simulva; ez aztán elbújt előlük, de addig is jót nevettek rajta, és azon, hogy egy ismerős hölgyutas mennyire is fél vagy nem fél tőle. Az asszony nemrégen települt ide, s még nem sokat kirándult a környéken, de elmondta: nagyon irigyli a magamfajtákat. Csakhogy alig van ideje, elszokott a természetjárástól (az iskolában is elbliccelte a kirándulásokat), és egy kicsit fél is bizonyos helybeliektől, akik nem éppen bizalomgerjesztően figyelik, s olykor kilesik és kirabolják az egyedül sátorozókat. Ez utóbbi már csak meglebegtetett félelemként hangzott el, de a száz kilómmal nem mondhattam azt nagy okosan egy nőnek, hogy engem még sosem akartak így becserkészni. Mindezen beszélgetést a révészek is hallották, és incselkedő megjegyzésekkel kísérték.

A túlparton jókora néptelen szakasz várt rám. Azóta, hogy a kompnál magam mögött hagytam egy kedélyes biciklis öregurat ("Jó ez a váltó, csak ha a legkisebbiken van a lánc, akkor igön szaporán kell tekörni!"), egy kerek órán át nem láttam embert. Olajkutak sokasága pettyezte a tarlót mindkét kezem felől: rengeteg csővel, elzáróval szinte kikényszerítették, hogy begyalogoljak hozzájuk egy kép kedvéért. A lekopasztott búzatábla mint valami tükör okádta vissza a legerősebb nap hevét. Most éreztem csak, mennyit hűt a menetszél: mikor hiányzott, dőlt rólam az izzadság. Aztán egy emlékkereszthez jutottam, mely alatt a következő felirat sírta világgá a vidék gondját-baját:

Itt állt a pajori elemi népiskola.
Épült a környező tanyák népének áldozatvállalásával 1906-ban.
Az iskolát 1974-ben megszüntették, épületét lebontották!

[Itt következtek, új táblán, a tanítók nevei, és egy 2004 szeptemberi dátum, tehát az ünnepélyes felavatással még vártak.]

Állították az iskola hajdani diákjai,
akik valaha itt tanultak betűvetést, egyszer-egyet és hiszekegyet.
Meghatottan emlékeznek egykori iskolájukra, régvolt gyermekkorukra,
és fejüket tisztelettel meghajtva hálával gondolnak tanítóikra.

Kicsivel odébb félénk kutya futott elém, majd jobbra bemenekült egy erdőcskének látszó helyre. Körülnéztem, és egy haldokló tanyát láttam, amelyet tulajdonosa eladni nem tudott, szétbontani nem akart, de gondozni sem bírt. Az épületek még állnak, de a kerten a legszomorúbb pusztulás mutatkozik: lassan vad bozót és embermagasságú gyomtenger nő be mindent, a nyersanyagok és lomok összevissza hányva állnak esőt-havat, s a facsoport, melynek az életet kellene védelmeznie a dolgok rendes állása szerint, most feldúlt romhalmazt takar. A fényképet nem is szemből készítettem, hanem a Maros szépen lenyírt gátjáról, mert az emelkedett nézőpont ellenpontozta valamicskét a halálnak ezt a döbbenetes orgiáját.

Nem is igen lehet másképp: Maroslele nem elég erős vonzóközpont, a rajta túl fekvő Hódmezővásárhely annál inkább. A falunak nagyon szép parkja van, de lakói alig mozognak (hétvégén!); innenső határánál tiltó táblával hivatalosított, bekerített szeméttelep, túlvégén bezárt benzinkút. Ennek számlálójáról még leolvasható az utolsó "egységár: 97 Ft." Ez bizony valamikor a 90-es évek elején lehetett, abban az időben, amikor oly sok cég ment tönkre és oly sok ember jutott nyomorba az országban.

Aztán biztatóbb, életesebb tájra jutottam: Vásárhelynek, a nagy városnak Batida nevű kültelkére, amelyet kis torony és parkocska díszít. A falu alapítóit egy címeres tornyocskán réztábla sorolja fel: negyvenhét, többségében magyar nevet. Ritka példa ez, hogy nem svábok, tótok, esetleg oláhok jöttek a töröktől elpusztított régi falvak helyére. A felekezeti statisztikusok kimutatták, hogy a mezővárosokba tömörült, jórészt kálvinista magyarság (talán a maga gazdagabb voltával magyarázhatóan) nem szaporodott oly mértékben, hogy kirajzással benépesíthette volna az üres területeket. Az ilyen kitelepülések jórészt a katolikusságot dicsérik, amely mindenkor nagyobb szaporulatot mutatott, mint a protestánsok.

Ez azonban igencsak leegyszerűsített szemléletnek látszik (azon túl, hogy akkoriban a királyi törvény a vegyes házasságokban született gyermekeket mind oda ítélte), hiszen az egész Alföldön másfajta, kevésbé látványos kirajzás is szokásban volt, ennek eredményei a különféle vallású parasztok lakta tanyák. Az elvadult körös-maros-közi földeket pedig minden katolikus szaporulat ellenére is evangélikus szlovákokkal töltötték fel, akik csak egy időre kaptak gazdasági kedvezményeket. Aztán az új német és magyar földesurak ugyanúgy elnyomták őket, amin csak Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete enyhített valamit. Ő tényleg etetni is akarta a juhot, nemcsak nyírni. Kedvezőbb helyzetben voltak a jobbágyok lakta mezővárosok, amelyekben a lakosság nem személyenként, hanem együttesen adózott földesurának, így egy rossz termés után nem kellett a tönkremeneteltől félnie.

Hódmezővásárhely tiszteletére ismét átöltöztem, és egy szép régi gabonafeldolgozó mellett a területére is léptem. "Újtemplomnak" nevezett régi ref. temploma omladozik, a gyülekezet inkább az Ótemplomot (1723) használja a város közepén. Amikor a r.k. templomot is meg akartam nézni, maga a pap lépett elém teljes ornátusban, és nyájasan megengedte, hogy a falnak támasszam bicajomat (pedig van hely, ahol ezt külön táblával tiltják), csak arra figyelmeztetett, hogy öt órakor itt esküvő lesz. Bekukkantottam, odébbálltam, s amint a város sétálós centrumába értem, szembejött velem az egész menyegzős menet, a végén két zenésszel, akik hagyományos mulatódalokat húztak lelkesen. Aztán körbegurultam a városban, lefotóztam sok szép épületet, mivelhogy a Tornyai János Múzeum idényjelleggel éppen zárva volt. Hat órakor sarkantyúztam meg Hattyúmat kelet felé, ahol régi ref. temető és néhány ipartelep nézett vissza rám az út mellől.

Egy óra múlva ismét egy bezárt épülethez érkeztem. A mátyáshalmi tanyai népiskola derék műemlék (1901-es építésű), egy arra bicikliző asszony elmondása szerint 1996 körül szűnt meg működni. Senki nem őrzi, ablakait lassan betördelik, melléképületeit összerondítják. Nekem még sikerült befotóznom egy nyitott ablakú osztályterembe a libegő függöny mögé: a falon régi magyar nyelvemlékek kópiái, a megye gazdaságföldrajza, a szekrények tetején elárvult üvegcsék. Berendezése talán hatvanas évekbeli. A településnek, mely voltaképpen csak tanyák halmaza, az első világháború idején 2 halottja volt a szerb harctéren, 22 az oroszon, 11 az olaszon, végül 5 a román fronton. Hárman a háborúban szerzett betegségben haltak meg. Kavargó gondolatokkal indultam tovább.

A biciklis asszony valószínűleg tudta, merre és meddig kell bandukolni a csomorkányi templomromig attól a ponttól kezdve, ahol az oda vezető, EU-pénzből kövezett félkész út jelenleg véget ér. Én azonban két térkép segítségével is csak azt tudtam bizonyosan kimutatni, hogy mindkettő tévesen jelöli a romot, és ellent is mondanak egymásnak. Egy küllőm kitört a tűrhető földutakon való ide-oda rohangálásban. Bár nagyon szép lett volna ezt a jó sűrű napot egy fenséges, reményteljes rom fényképével zárni, a térképészek slampossága és a véletlen más befejezésről gondoskodott.

Történt ugyanis, hogy mikor a csalódástól dühöngve kiértem az eggyel délebbre futó nyugat-keleti országútra, Vásárhelynek Erzsébet nevű településrésze után, szinte pontosan a megyehatárnál jobb kéz felől hatalmas tűzvészt pillantottam meg a kékbe fordult alkonyban. Becslésem szerint egy-két kilométer messze lehetett, és tíz méterre vagy még magasabbra is felcsapott. Mobiltelefonom kimerült, ezért beszóltam egy tanyába, majd lóhalálában megiramodtam a lobogás irányába egy erős földúton. A lángtenger azonban távolodni látszott, és többször is takarásba került. Tudtam, hogy semmit nem segíthetek, ha csak egymagam érek oda, de amit tehettem, már megtettem. Vágtáztam hát tovább az egyre kátyúsabb és rázósabb földúton, amely sajnos mind rosszabb irányba fordult, és átjárást sehol nem engedett. Szinte éreztem, ahogy a kitört küllő megmaradt szomszédai gyötrődve megfeszülnek, hogy a megnőtt terhelést elviseljék. Többször is csak hajszállal kerültem el a ronda bukást. Teljesen besötétedett, mire elcsüggedve kijutottam Békéssámson szélére. Mögöttem reflektorok a távolban – talán a tűzoltók is ugyanitt keresték az átjárást.

Hálószobául a falu utáni árokpartot szemeltem ki, mely kétszáz méterre volt a legközelebbi tanyától, de arrafelé kukoricás takarta; az út felől pedig két méternyi erdősáv és maga az árok védte. Mégsem vertem sátrat – és így kitapasztalhattam, hogy kitűnően szigetelő hálózsákom a testem melegét akkor sem ereszti ki, ha azt én igenis szeretném; a szúnyogok miatt azonban mégis beléje kellett burkolóznom. Verejtékezve hánytorogtam vagy éjfélig, s ha meg nem ered egy futó esőcske, akkor bizonyára hajnalig is: így azonban rohammunkában sátrat vertem, és aludtam hat órán át, mint akit fejbevertek.