8. nap: VIII. 4., szerda.
Göbölyjárás – Budapest.
75 km.

Erre a napra már nem maradt sok látnivaló. Még a reggelit is elhalasztottam az első emlékműig. A hajnali harmatban kikecmeregtem az erdőcskéből, teljes méretben megörökítettem egy ép, működő tanyát (jellegzetes facsoportja kedvéért), majd sajnálatos módon elmellőztem a göbölyjárási tanösvényt. Ennek a táblái, úgy tűnt, még megvannak, de egyórás út lévén, nem akartam végigjárni, az utolsó állomását pedig, a parkolóval szemben, nem találtam. Pedig olyan kedvesen kérlelt, hogy maradjak, és valóban hasznos tudnivalókat ígért: láprétről, nádasról, szikesről, égeresről, fenyvesről – egyszóval: mindenről, ami az Alföld élővilágának sava-borsát adja. Ide tehát vissza kell még mennem, főleg mivel a közelben vannak más, többórás kirándulások is. Ezekre azonban már illendően fel is kell készülni: legalább növényhatározóval és távcsővel.

A Tápió-vidékre értem tehát, ahol április negyedike másért ünnep, mint az ország egyéb helyein (volt sokáig): negyvenkilencben a honvédek itt, Tápióbicskénél aratták a szabadságharc egyik legfényesebb győzelmét. Klapka gyanútlanul bevonuló seregrészét az ellenség visszaverte a falu egy szűk utcájából; a segítségül érkező Damjanich ellentámadása a Tápió hídjánál elakadt. Ekkor egy Földváry Károly nevű őrnagy megragadta a zászlót és előrerohant a golyózáporba. Nyomában a mieink elfoglalták a hídfőt, az ellenség pedig Tápiószecső felé hátrált. A zászlótartót azonban harmadnap hadbíróság elé állították és kivégezték, amiért a zászlót elengedte. Furcsán hangzik ez a mai ember előtt, de a "zászló becsülete" így követelte.

A faluban egyébként több emlékmű is található, többek között egy párbajé is, amelyről Jókai mintázta Baradlay Richárd és Palvicz Ottó összecsapását – de erre én nem gondoltam, s akit a dolog érdekel, kénytelen lesz utánanézni a csata részleteinek a www.extra.hu/opos/csata/tapio.html címen.

Ezután lápos, gólyás, szántóföldes vidéken vágtam át, és egy nagy pillanatban, valószínűleg Pánd előtt emelkedni láttam előttem az utat. Megérkeztem a Gödöllői-dombság egyik szélső nyúlványához. Péteriben, a templom körül dús emlékpark állított meg: ez az 1742-ben betelepített (valószínűleg szlovák) evangélikusok és az 1945 után kitelepített németek sorsát idézte fel. Idézek a templomot ismertető tábláról: "A tornyot a második világháborúig tűztoronyként is használták. Nyári időben innen vigyázták a falu határát éjjel-nappal, s ha kellett, riasztották a tűzoltókat és a falu népét félrevert harangszóval. Ezért van erkélye. [...] A templom tanúja volt az 1848-as szabadságharcnak, túlélte az első világháborút. A második világháborúban több belövést kapott, de annak ellenére, hogy akkor fazsindelyes volt, és a torony erkélyén német géppuskaállást állítottak fel, az Úristen megőrizte eredeti szépségében."

Most már hamar megérkeztem szülővárosom határába, és régi iskolám mellett elhaladva, Rákosligeten át hazatértem. Az eddigi mérleg egyértelműen a "kellemes" felé billent: némi eső mellett sok napsütés, kedves emberek, szép városok; a fényképező életben maradt, a biciklin is csak a pedált kellett kicserélni (ezt is beleszámítottam a költségvetésbe). Este felújítottam ruhatáramat, felmálháztam édesanyám bicaját, majd egyenes folytatásként kitűztem a másnapi célt. Semmiképpen nem tekintettem új túrának azt, ami ezután következett, noha ezen az éjszakán saját ágyamban aludtam.