5. nap: VIII. 1., vasárnap.
Jánoshalma – Kiskunmajsa.
94 km.

Reggel visszaparádéztam a városba és bőségesen bevásároltam. A boltos nagyon elcsodálkozott azon, hogy Pestről jövök, de még nagyobbra meresztette a szemét, mikor megkérdeztem, hol van a közelben kuka. "Milyen célból?" – kérdezte szinte riadtan, kizökkenve addigi kedélyességéből. No, az biztos, hogy csapnivaló viccmesélő vagyok, de egy pillanatig kerülgetett a gondolat, hogy azt feleljem: "Maradnék egy napot, de elszakadt a sátram: talán egy kukába belebújhatnék éjszakára." Ki tudja, talán ezt is kinézte belőlem. Ehelyett azt a sablonos választ adtam, hogy utam kezdete óta másfél liter tömörített szemetet termeltem, és már kidagad a csomagom tőle.

Ezután a szokásosat reggeliztem, mellé szedtem némi szilvát a senki földjéről, lefényképeztem egy látványosan permetező traktort (a vezetője visszaintegetett, némiképp megnövelve önbizalmamat), majd befordultam Kéleshalom község felé. Itt még az aszfalton kitört egy küllőm, s miután helyrehoztam, a földútról négy kecske kezdett mekegni felém. Köszöntem a pásztornak, beszélgetni próbáltam vele, de valószínűleg egy kicsit visszamaradott lehetett, mert széles mosollyal, nehezen tagolva, állandóan a szavamba vágva mondogatott ilyeneket: "Vized van?" "És ha elfogy?" "Akkor egy tanyánál kérsz." "Vagy iszol egy sört." Viszont sikerült kihúznom belőle, hogy a földút a nemrégi esők miatt még járható. Jó szerencsét kívántam, és nekihajtottam túrám harmadik homoktengerének, az ősborókás felé.

Ehhez egy jobbra letérő, homokos, juhok járta szekérút vezet. Csináltam néhány szép képet. Aztán visszatértem az eredeti földútra, amely mellé traktorral tűzvédelmi sávokat szántottak a közelmúltban. Magamban "többsávos sztrádának" dicsérgettem az utat, s reméltem, nem fog egyhamar cserbenhagyni. Egy lakott és egy elhagyott tanya állt mellette, ez utóbbinak három eperfájáról a legyek lakmároztak. Aztán rosszkor fordultam délnek (a térkép csak egy derékszögű fordulót rajzol), és a zsákutca végén vadászles fogadott, ahonnan egy markoló teremtette mély tócsa látszott. Bizonyára nem sportvadászat, inkább üzemszerű ritkítás szokott itt zajlani. Továbbhaladva újabb borókások, fenyvesek kísértek, majd kijutottam egy "Pußta Zauber" feliratú "pici paci portá"-ig, ahogy a kapuján hirdette magát. Innen még jó félórára volt a Kun-fehér-tó (fizetős strand), melynek vizében rögtön ki is nyomoztam, mitől puhult meg a hátsóm. Szép számmal lebegtek a hűs hullámokban kicsik és nagyok, engem eléggé meg is bámultak, főleg hogy egy felfújt belsővel hadonászva léptem be a vízbe.

Aztán folytattam utamat: Kiskunhalason megnéztem a Csipkeházat és a Sáfrik-szélmalmot. Ez utóbbihoz úgy irányított el egy kun atyafi, hogy "Igenyösen mén a második utcán, csak igenyösen." A malom tetejét a vitorlákkal (bizonyosan több tonna fát) a mindenkori szélirányba lehetett forgatni: zsírozott fa-"papucsokon" csúszott, miközben a hozzá erősített hármas rudazat alsó végét csörlő segítségével a földön körbe-körbe hurcolták. De volt ott többféle ötletes szerkentyű is, pl. amely szélerővel emelte magasba a zsákokat, vagy amely ugyaninnen levett erővel szitálta az őrleményt. A molnár, ha szükség volt rá, dörzshatással fékezte a túl sebesen forgó "szeleskereket." Minderről tisztességes füzetet is kaptam, amelyben a dolgok még részletesebben és szakszerűbben le vannak írva.

Innen nem volt más hátra, mint izzadó aszfalton átpedálozni Kiskunmajsára és becserkészni a kempinget. Itt kissé rosszul magyaráztam el, miért nem tudom a másnap délelőttöt a szomszédos termálfürdőben tölteni, mert a recepciós fiatalember hitetlenkedve megjegyezte: "De hát ha folyton így siet, mit lát akkor; csak az utat!" Remélem, ha ezt a beszámolót olvassa, az ellenkező következtetésre jut.