3. nap: VII. 30., péntek.
Kecskemét – Foktő.
87 km.

A kempinget elég színvonalasnak találtam ahhoz, hogy egy későbbi túranapon édesanyámmal itt aludjunk. A bőséges töltés hatására a fényképezőgép hibás funkciói helyrejöttek, gombjai kiszáradtak és újra működtek. Nagy kő esett le a szívemről. A délelőttöt laza városnézéssel töltöttem, majd déltájban nekieredtem a Kecskemétet nyugati irányban elhagyó 52-es útnak. A harapós szürke égből néhány esőcsepp gördült alá, minek láttán betértem egy kiserdőbe (a körgyűrű után), és útiruhára vedlettem át.

Ekkor megdördültek az ágyúk, és kezdetét vette a csata második szakasza. A hidegfront előőrse, amely tegnap a nagyszerű derülést meghozta, átadta a teret a nehézfegyverzetű hadosztályoknak. Északról egy lilásfekete felhőfal rohant felém, s én kapkodva három zacskóba gyűrtem fényképezőmet. Éppen jókor, mert immár a döntő támadás kezdődött. Suhogva szelték a kövér cseppek a levegőt, és dobolásuk egyre sűrűsödött. Aztán sugarakban kezdett szakadni az áldás: végigfolyt az esőkabátom orkánszövetén, bebújt alá, és minden porcikámhoz utat talált. Nagyszerű élmény volt; ugyanilyen kép maradt meg bennem a gyerekkoromban látott Onedin család c. tévésorozatból: két marcona férfit himbál a vihar a hajókorlátnál, az egyik üvölt valamit, egy kötelet kell gyorsan meghúzniuk, és közben úgy veri őket az eső, mint most engem. Mintha zuhany alá álltam volna, úgy paskolt végig a zivatar.

A csomagtáskák természetesen beáznak ilyenkor, s a rekeszekben megáll a víz – hacsak nincsenek alul kilyukasztva. Előkelőbb megoldás, ha alulra valami műanyagdobozt helyezünk, s rá a ruhákat, műszereket zacskóban. A szakadó eső ellen nagyon jó szolgálatot tett egy gumiszalagos napellenző, így legalább a szememet nem kellett folyton törölgetni. Én nem szoktam ilyenkor hideget érezni, de éppen ezért érdemes törődni a térdekkel, mert megfázhatnak: valószínűleg innen eredt az a térdfájásom, amely néhány napon át mindig bejelentkezett mintegy ötven kilométer után. Ezt azonban még nem tudtam ekkor, és mint a megveszekedett, vágtattam végig az Izsák felé tartó úton, nevetve és integetve a kisboltok küszöbén tátogó gyalogosok felé.

Megtelt szikkasztóárok Izsákon

Másfél óra elteltével lecsillapult a zivatar, bátortalanul előkandikált a napocska. Az izsáki Kolon-tóhoz zarándokoltam el, és egy nádkötegre leülve megebédeltem. A tó csak az efféle nagy esőzések idején duzzadhat meg némiképp, egyébként nem más, mint nádassal benőtt, nyílt vizet alig mutató széles láp, melyen értékes madárvilág fészkel. Én beértem a párálló rét csöndjével is, nem merészkedtem a nádas mélyére.

Izsákot elhagyva láttam sok szép szikes élőhelyet és néhány szürkemarhát. Úgy hírlik, ezt ismét felkapta a tenyésztési divat, mert húsa egészségesebb, mint az elterjedt fajtáké. Eleddig úgy véltem, hogy csak a Hortobágyon kérődzik pár száz darab nagyvillás állat, de nagy meglepetésemre már Kecskemét előtt is láttam kettőt, sőt a pásztor megvételre is felajánlotta őket. A madarakat azonban – a vadkacsa kivételével – nem voltam képes becsülettel felismerni, szakkönyveket pedig nem vittem, így nem időztem soká itt sem.

Hátravolt ugyanis az a nagy emlékhely, amelyet a Kiskunság egyetlen turistája sem kerülhet ki: Petőfi szülőháza Kiskőrösön. Bár még két város (Szabadszállás és Kiskunfélegyháza) is magának követeli a költőt, még mindig az a keresztelési anyakönyvi bejegyzés és a mészárszék bérleti szerződése a legnyomósabb bizonyíték, amelyet Kiskőrös patriótái felmutatnak. Az emlékmúzeumba már zárás után bocsátott be egy aranyos fiatal hölgy, amit ezúton is nagyon köszönök. Petrovics István pipája, a mondott bejegyzések másolatai és Petőfi életének bizonyos emlékei mellett a ház bemutatta a korabeli jómódú polgárház belső berendezését, a kertjében pedig régibb és újabb Petőfi-fordítók mellszobrai vannak kiállítva. Amikor odaértem, hat ember éppen egy leleplezésre váró Jókai-szobor körül sürgölődött.

Petrovics István pipája

Jó hangulatban folytattam az utat dél felé, remélve, hogy még világosban elérem az Illancs legmagasabb pontját, a 172 méteres Ólom-hegyet. Aztán a kultúrszomj diadalmaskodott bennem a bizonytalan túracél varázsa fölött. Két éve ugyanis méltatlanul kurtán száguldottam át Kalocsán, abban a keserves igyekezetben, hogy hazaérjek, mielőtt leragad a szemem. Most tehát nyugatnak vettem az irányt, és mintegy tíz órakor a Duna egyik holtágának partján, egy horgászhely fölött vertem sátrat.