2. nap: VII. 29., csütörtök.
Pusztavacs – Kecskemét.
107 km.

Ébredés után szemügyre vettem a parkot. A központi emlékmű stilizált koronás csúcsú faalkotmány, alatta a kis ország térképe az itt jártak firkáival eléktelenítve; közelében kínaiul, oroszul és más nyelveken békekívánatok olvashatók műanyagoszlopokon, ezeket már rongálni is kezdték. A faluban van még egy másik emlékpark is, kőből való, és roskatagságában is szép lakótoronnyal.

Innen délnyugatnak fordítottam a kormányt, és Tatárszentgyörgy előtt megláttam az első nagyobb borókást. Olyan terepen feküdt, melyről lerítt, hogy nem is oly régen még páncélosok talpai szabdalták; egy figyelőtorony betonkockája még ma is ott magaslik. Ugyanarrafelé láttam egy négy-öt méter magas, több száz méter átmérőjű, belül tömör földhányást: nem merem állítani, hogy földvár volt, de ha természetes magaslat, akkor is szép. [Valószínűleg ez utóbbiról van szó, s ekkor ponknak hívják.]

Kunpeszér után áthidaltam az első vízfolyáson, ha jól emlékszem, rögtön a Duna-völgyi-főcsatornán. Ebben erősen mozgott a víz, valahol megnyithatták a gátját. Középpeszér, a falu telepes része (ahol tehát főleg leköltözők, telkesek laknak, templom nem látszik) egy arrafelé bicikliző fiúcska szerint mintegy 300 lelket számlál, de állandó lakosok alig vannak. A gyerek méltatlankodott, hogy ilyen esős időben a traktorok tönkrekátyúsítják azokat a földutakat, amelyeken ő a társaival tekerészni szokott.

Kunszentmiklóson kivételesen nem néztem meg semmit, hiszen aznapra inkább sok szép tájat terveztem. S csakhamar olyan színjátékban lett részem, amit az Isten is ritkán mutat meg az embereknek: láttam egy erős, ifjú hidegfront birkózását az eget megszálló nyúlós, dunyhaszerű melegfronti felhőkkel. Először abbamaradt az a kiállhatatlan, csöpögős-nyirkos, férfiatlan eső, melytől két napja azt sem tudtam, milyen évszak van. Levettem az esőkabátot. És megmozdult végre az állott, langyos, párás levegő. Fejem fölött kék repedés támadt, majd derekas hátszél tágította, nyomta hátra az ellenséges csapatokat. Tömött, erőtől duzzadó gomolyfelhők nyargaltak az ég egyik végétől a másik felé; nyomukban feltisztult a lég, a nap is kimosolygott rájuk. Egy óra alatt a melegfront teljes vereséget szenvedett, szétzúzott erői a déli láthatár felé iszkoltak. Míg felvidultan megebédeltem, északról megérkeztek a győztes sereg főerői: haragos kis zivatarfelhők, szépek, mint az ókori atléták. Hátam mögött itt-ott már csapkodta az eső a földet, de csak helyi jelleggel.

A várostól délnek fordulva bekukkantottam a Nyakvágó csárda bezárt múzeumának udvarára. Ez a csárda arról kapta a nevét, hogy egy 1801-ben kelt anyakönyv szerint halva találták itt a kocsmárosnét, mégpedig átmetszett torokkal. Ezután megérkeztem Szabadszállásra, ahol egy tábla üdvözli az utazót "Petőfi szülőföldjén," egy alkalmasan választott idézettel, melyben a költő csakugyan a Kiskunságot mondja származása helyének. Itt nem kevesebb, mint nyolc Petőfi-emlékhely található: van is miért vezekelnie a városnak, hiszen 1848. június 15-én a felbujtott nép a követválasztáson itt akarta agyonverni március hősét mint orosz spiont. Legalábbis a Kiskunság-monográfia (Szerk.: Dr. Tóth Károly, 1979, 473. o.) ezt tanúsítja. Petőfi nagyobb lélek volt, mint hogy sokáig őrizte volna sérelmét: "De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit ... a nép énelőttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony, s mint a gyermek. – Dicsértessék a nép neve most és mindörökké!" (Uo.) Ez a nép igazi kálvinista kun magyar, kitelik tőle sok erény és gyöngeség egyaránt. Templomán a következő latin felirat olvasható: "In honorem Sacrosanctae Trinitatis. Benigniss.o Sacr.mae Cae.o Regiae et Ap.licae Mat.tis D.nae D.nae Mariae Theresiae Indultu Populus Szabadszállásien. Helv. Confess. Addictus Aedificavit MDCCLXX." Azaz, ha jól értem a rövidítéseket, többek között megköszönik Mária Teréziának, hogy kegyelmesen engedélyezte nekik a templom felépítését.

R. k. templom

Szándékomhoz híven itt sem múlattam sokáig az időt, főleg mivel a várostól nyugatra található (és az internetes források szerint mára kiszáradt) Zab-szék nevű szikes tó felé vezető út sara visszafordulni kényszerített. De nem keseredtem el, mert hasonló tavak kellő számban sorakoztak a további útszakaszok mentén is. Kelet felé várt már a nap nagy attrakciója: a fülöpházi homokbuckás természetvédelmi terület. A nemzeti parknak e része korlátozottan látogatható: a délre ágazó romos makadámúton megközelíthető Somodi-tanya lovasprogramokkal és őrkutyákkal várja a látogatókat, a földút másik oldalán pedig még ép állapotú tanösvény vezeti körbe az embert a nyárasokon, akácosokon, és beviszi a "mozgó homokbuckák" közé is. Lehet, hogy más évszakban a szél csakugyan megakadályozza a növénytakaró állandósulását, de jómagam az ösvény mellett csupa laza füves dűnét és vaddohánnyal benőtt buckaközt láttam. Aztán dühbe gurultam, és megkockáztattam egy törvényellenes fordulót mindenféle földutakon az egyetlen valóban sivatagi jellegű buckáig. Nem ajánlom, hogy bárki is utánam csinálja, mert megbírságolhatják. Én csak egy tájfutóval találkoztam arrafelé, de az is hamar elszelelt. A több könyvben is szereplő nevezetes buckát viszont sikerült megfognom.

Az 52-es útra kilyukadván, duhogva száguldozó kamionok között átfurakodtam Fülöpházára, s onnan földúton sorra látogattam a buckavidék szikes tavait: a Szívós-széket, a Szappan-széket és a Kondor-tavat. Az első kettő bizonyára teljesen kiszáradt, helyüket terjedelmes nádas jelzi; az utóbbi pedig mutatja ugyan a vízmércéjét, de annak a töve is kőkeményre szikkadt iszapban ácsorog. A közelben holmi táborozó gyerekek visongtak, bizonyára madárlesről jöttek. Észak felé átvágtam a három tó vidékén, s megdöbbenve láttam, hogy a (csak ide kitett) tábla szerint ez "a bioszféra-rezervátum magterülete," azaz igen-igen tilalmas terep. Mély, kaszált fűben tanyákhoz vezetget itt a szekérút, a földek határát ősi kövek mutatják. Végül egy libafarm mellett kiértem a kerekegyházai országútra, aztán kerékpárúton pedáloztam be a termálfürdő melletti kempingbe, fejlámpával védekezve a sötétség és a helyi kerékpárostársadalom bizonyos felelőtlen egyedeinek balesetveszélyes közlekedési morálja ellen.