1. nap: VII. 28., szerda.
Budapest – Pusztavacs.
91 km.

Meglehetősen későn, tizenegy órakor rugaszkodtam neki a budai kerékpárútnak, hogy a szemerkélő esőben letudjam az első pár kilométert a városban. Indulásomnak tanúja volt a garázsszomszéd, aki az ólmos égboltot látva tüdőgyulladástól féltett, és kérésemre megemelte a bicajt – hátha attól gyorsabban megy majd. A Csepel-szigeten sok időt vesztettem az út keresgélésével, és az időjárás is egyre jobban elrondult. Taksony, Dunaharaszti német falu, az utóbbi parkjában ötvenhatos és világháborús emlékmű álldogál, mellette a holt katonák sírverse olvasható egy bizonyos Gyula diáktól, többek között ekképp: "Porladhat testünk távol hant alatt / A lelkünk itt van s mindig itt marad." Alsónémediben székelykapu őrzi romlástól a hazát: "Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted / Nem vész el már, ha eddig el nem veszett." A faanyag, mint a jobb oldali kapuhomlokon mondatik, "Erdélyből, Barót hegységből származik, Miklós G. Tibor, Bíró Lázár faragták Zetelakán." Millenniumi készítésű lehetett ez is; szótlan, reménykedő várakozással csúfolja a romboló időt, a felhígult időket.

Ócsán elérkeztem az első tervezett látnivalóhoz. A falu előtti természetvédelmi terület a legszigorúbbak közé tartozik, "belépni csak engedéllyel" szabad; madárgyűrűző táborok járják errefelé. Én tehát csak néhány nádkunyhót fotóztam le a megállíthatatlan csöpögés közepette. Ezt a helyet másodjára is meglátogattuk, akkor már emberek is kerültek elénk, most azonban csak egy közeli ház kutyája jött elém ugatva, majd kísért ki sündörögve. A falu eső áztatta utcáit és a dél felé terjedező turjánost (a régi láperdő maradványát) csak röviden érintettem, mondván: ilyen időben nem nagy gyönyörűség a gyaloglás. Viszont ezt a vidéket több jelzett turistaösvény szeli át, érdemes lehet körülnézni itt az élővilágra összpontosított szemmel is.

A továbbiakban meglátogattam a túlvégen lévő pincesort, melyet az országút felől érdemes becserkészni, a földúti jelzéseket mellőzve. A pincék hosszúkásak, többnyire friss nádhajazat borítja őket, mely alatt meredek lejtő visz négy-öt méter mélyre, ahol rács és lakat zárja el a további utat. Előttük kis lugasok, padok, asztalok találhatók, és az arra járó traktorosok sem szólnak rá a turistára, ha éppen ott ebédel. Én innen felhívtam a kecskeméti kempinget, hogy készüljenek késői érkezésemre. Derűlátásom abban lelte okát, hogy még csak fél ötre járt, és úgy véltem, az egyetlen természeti látnivalóként hátralévő csévharaszti borókást ismerem annyira, hogy az atlasz ígérte földúton átszáguldva is élvezni tudjam.

Ez azonban fölöttébb goromba meglepetést okozott. Az Inárcsról a "Kerpner-udvarház" felé térő betonút ugyanott, a léckerítés mögé zárkózó magánlaknál véget is ért. Az orrom után indulva, a környékbeli parcellás erdő dűlőútjain igyekeztem áthámozni magam a ház mögé (úgy sejtettem, ott folytatódik az aszfalt, csak titkolják), de az egyre jobban rázendítő esőben még este hétkor is az irányt és az erdő túlsó szélét keresgéltem. Szerencsére a szekérutak vizes homokja könnyű gurulást engedett, a táj is igen változatos volt: a homok megkötésére felváltva alkalmaztak nyárfacsemetéket, fenyőt, akácot; láttam néhány borókát is. Hosszas vándorlás után találkoztam négy nejlonba burkolódzó, csüggedt cserkésszel, akiket távollévő vezérük éppen ebbe a kutyaidőbe hajszolt ki valami "próba" ürügyén. Ők is az utat keresték. Míg őket fényképeztem, masinám láthatólag megadta magát a vigasztalanul ömlő esőnek, és nem volt képes visszahúzni a csőrét. Bár ezt a telep áttörlésével még orvosolni tudtam, a későbbiekben a manuális funkcióját teljesen elvesztette, gombjai nem működtek, amitől nagyon pogány kedvem kerekedett. Ha a G2-es befuccsol, akár haza is mehetek, hacsak nem akarok menet közben valami boxgépet venni egy teszkószerű helyen, majd az automatikára hagyatkozva végigkattogtatni az ezer kilométert, s végül a gatyámat is ráfizetni az előhívásra.

Aztán lassacskán kiértem Csévharaszt szélére, beszélgettem néhány buszra váró kölyökkel, és az öreg estére tekintve eldöntöttem: az ország közepén alszom. Pusztavacson van ez a mértani hely, itt kimentettem magam a kecskemétieknél, majd bebújtam az erdőbe az emlékmű mögött, és sátrat vertem.