Balaton–200
kerékpáros teljesítménytúra, 2004. május 30.
Almádi, Öreg-kert (vagy mi) |
Alsóörs, Antal István szüleinek présháza |
Ezúttal nem működött az autós szállítás: öcsémet a haza nem engedte haza. Így vonatot fogtam, amely le is tett Almádiban, fél órával a teljesítménytúra rajtja után. Az 1500,– Ft-os nevezési díjat hamarjában összevetettem a legutóbbi emlékpólónak mostanára ramattyá vált állapotával. Ezért leszállás után megreggeliztem, majd határozottan hátat fordítottam a rajthelynek. Úgy gondoltam, előbb-utóbb majd csak utolérek valami topikos csapatot, és élvezem a társaságukat póló és kitűző nélkül is.
Roncsjelölt hajók és |
Valami móló |
Élet a parton |
Füred után elkezdtem számítgatni, hogy "ha én húszas átlagot megyek, akkor mekkora v sebességgel repeszt az a kerékpáros, akit tízkor, tizenegykor (stb.) hagyok le?" Az összefüggést a
v = |
|
képlet írja le, ahol t a 9 óra óta eltelt idő. (No, ebből is matekpélda lesz.) Vagy azon a problémán agyaltam, hogy "ha ugyanúgy 20-szal robogok, és szemből t, hátulról T időnként esik egy találkozás, akkor milyen v sebességgel járnak átlagosan a tó körül tekerők, és mekkora d távolságban követik egymást?" Ez is érdekes kérdés, a harmonikus közép is benne van, mint kiderült. Az olvashatóságra való tekintettel ezt a két képletet és az elemzést külön állományba rekesztettem.
Az északi parton |
Begyöpösödött gokartpálya |
Pipacsos útfél |
Anarchista kiáltvány |
Nagy megrökönyödésemre egyetlen B–200-ast sem hagytam le az első három órában, a kevés alvás sokat kivett belőlem, a nemrégi véradást is erősen éreztem – és éppen a mostani szakaszon hiányoztak az út mellől a nyomóskutak. Egyre kutyábbul kezdtem érezni magam, egy kicsit le is lassultam. Lehagytam több külsős túrakülönítményt, köztük egy negyvenfős társaságot, akik mindenféle hangadó eszközzel fel voltak szerelkezve.
Kővágóörs, szív alakú sírkövek |
Kis túracsapatot értem be |
Szálló szöszök |
"A bicikli minden zsákutcából kisegít!" |
Azt hiszem, csak varjak – de akkor is szépek |
Dísztökök |
Pipacstenger |
Keszthelyen a vasútállomáson találtam vizet, megebédeltem (fél kettőre járt). Az ellenőrzőpontot rövid habozás után kihagytam, gondolván: a topikosok úgyis túl gyorsak, ha tehát el akarom őket kapni, minden perc drága. A városból kivezető úton, a Zala hídja előtt végre elém került egy kecskeméti topiktárs sárga pólóban - az első és egyetlen B–200-résztvevő a nap folyamán. (A nevét nem kérdeztem meg, de majd ideírom, és elnézést kérek a rossz arcmemóriámért.) Egy darabig együtt "nyomtuk," aztán ő valószínűleg "előrement" Balatonszentgyörgy irányába (azaz eltévedt), mivel egy fényképezéses lemaradásom után fél órán át hasztalanul próbáltam utolérni. Ismét egyedül maradtam.
A Zala folyó |
Lelle (vagy micsoda) |
A déli parton jószerivel nincs kerékpárút, ha ezen tudniillik legalább 2 méter széles, szabályosan kitáblázott és fölfestett, kerékpáros közlekedésre alkalmas és nem is balesetveszélyes aszfaltrészt értünk. Volt helyette tömérdek zötyögős és fekvőrendőrös kocsiút, járda teli tobozokkal, gyökérpúpokkal és gázvezeték okozta lezárással. Szerencsére a forgalom nem volt észvesztő, a néhány autós pedig szó nélkül tűrte, ahogy a százharmincadik kilométerem jogán döntési pozícióba helyezem magam: "Ez sem kerékpárút, menjen rajta a halál, vagy aki csinálta." Némi elégtétellel töltött el, mikor egy helyen megláttam a "Balatoni kőrút" táblát – itt tehát a készítőket is elfogta az isteni ítélettől való rettegés, és beismerték: a közvélemény elaltatására kijelölt "kerékpárútjuk" aszfaltos ugyan, de bűnrossz, egyszóval helyi tájszólásban "kő-rút."
Két ilyen tábla is volt |
Almádiban zivatar dúl |
Magas partfal |
Szubkultúra |
Majális |
Szigetelt házak |
Ez időre már eléggé elfásultam, hogy senki nem kerül az utamba – egyre csak szemből, pl. a túlparti dudás biciklisták, akik eszerint alig mentek nálam rosszabb átlagot. Elkezdtem számítgatni a hátralévő időt (nyolcig, vagyis a vonatig). Reméltem, legalább a célban találok majd ismerőst, hogy becsülettel elmondhassam: a Balaton–200 nyomában haladtam egész nap.
Zamárdi (?) |
Balatonvilágos (?) |
Úgy véltem, időm van bőven: megálltam hát lábat áztatni, fényképezgetni; Kenese előtt beszélgettem egy permetező gazdával (hatféle méreg ellen volt így felöltözve), aki foglalkozására nézve mintakészítő – meg is kérdezte, mennyibe került a sisakom. Őt ugyanis egy Pest környékén állomásozó német cég alkalmazza éhbérért arra, hogy kerékpáros sisakokat formázzon. Ide jutott a Ganz-Mávag és hasonló nemzeti intézmények egykori alkalmazottja.
Millenniumi emlékmű |
Reszkessetek, kukacok! |
A csattanó, mint általában, a végére maradt. Az utolsó tizenöt kilométeren még azon vívódtam: érdemes-e bokorba bújva megmosakodni, mielőtt vonatra szállnék. A szúnyogok azonban eltérítettek szándékomtól, és ennek utólag csak örülhettem, mikor háromnegyed nyolckor a harmadik "Fűzfő" feliratú vasúti táblát tudtam magam mögött – Almádi meg sehol. Szomorúan elkönyveltem, hogy alighanem a 9-es, átszállásos vonattal indulok csak haza – s ekkor elém került a rajthely, a Fórum Áruház parkolója. Itt nem láttam életjelt, és még volt négy percem nyolcig. A reménytelenség határán, izzadtan és merev izmokkal, bamba gyalogosokat szanaszét ugrasztva száguldottam a kerékpárúton a pályaudvar felé. Ott adtak egy jegyet, és ebben a pillanatban be is mondták a vonatot. Mint az eszelős, rohantam az aluljárón át a túlsó peronra, amely mellé éppen ekkor húzott be álmaim szerelvénye. Fogam közt a személyivel, markomban az összegyűrt jeggyel, tántorogva igyekeztem a fedélzetre jutni – és ekkor jóságos kezek emelték be gépemet a kocsiba. Két ismeretlen biciklis volt az, hogy kétszázasok-e, nem kérdeztem. A járgányok az utastérben csüngtek, kalauz sehol. Régen éreztem olyan biztos menedéknek a MÁV koszlott vasúti vécéjét, mint most. Megmosakodtam, aludni tértem. Szép nap állt mögöttem.
|
