Bükk
kerékpártúra (2004. április 8–10.)

A tavaszi szünet elején, egy mérlegképes könyvelői tanfolyam jogi vizsgájától szorongatva lódultam el a Bükkbe, az immár szokásos módon. Édesanyám ezúttal is elkísért, s ez indított arra, hogy idejekorán szállást foglaljak Bükkszentkereszten, a pedagógus-üdülőben. Ide éppen elkezdtek szállingózni a vendégek, az idény alig hogy elkezdődött. Utunkat Miskolcon kezdtük meg, a régi városrész egy szépen kicsinosított épületét megcsodálva (Erzsébet Fürdő vagy micsoda). A diósgyőri vár most túl nagy falat lett volna, ezért nem is nyeltük le, hanem az úthoz felöltözve továbbtekertünk Lillafüredre.

A Szinva nagy vízesése (amely csak bőséges csapadék hatására szokott látványosan működni) egészen elkápráztatott bennünket: már az országútról is látni lehetett. A Palota Szálló alatti függőkerteknél nagyszerű zuhogók tárultak elénk, ruhánkat belepte a szállongó vízpermet.

Lillafüreden nagyszámú látnivaló található, többek között a most zárva tartó Anna-barlang és a Herman Ottó-emlékház, vagy az István-barlang, amelybe csak azért nem bújtunk be, mert ebben az évszakban nem egyhamar jön össze egy csoportra való turista. Az égen sodródó játszi fellegek időnként pár cseppet eresztettek ki magukból, ettől eltekintve szép tiszta idő, hidegfrontos napsütés lett osztályrészünk.

A Szinva-völgy egy nevezetes részén Miskolc városcímere áll az út mentén fából kifaragva, éppen ott, ahol a Nagy-fennsík szélső tömbje egy ördögbordát vet keresztbe rajta. Ezen a lejtős peremfalon, amint egy ismertető mondja, romantikus sziklakaput hoztak létre valamikor a harmincas években az országút számára. Mi tanúi voltunk, ahogy egy teherszállító célgép kikerülte ezt a kaput, mert túl alacsony volt neki.

Innen a zöld szerpentinen toltuk fel csomagokkal terhelt gépeinket a Bükk keleti kis fennsíkjára. Frissen feltöltött fényképezőm a Mária-grottánál újra beteget jelentett, s én – mi mást is tehettem volna? – fásultan automatára kapcsoltam. A továbbiakban nem akarok ezen rágódni; a fődolog, hogy ismét kihúzta harmadnapig. A Fehér-kőn találkoztunk három sziklamászóval, a fehérkőlápai th. pedig zárva volt, holott a jelzett út legaljától táblákkal hirdeti magát: Étterem. Egy meleg leves igazán ránkfért volna. Volt viszont ott (a kisegítő személyzeten kívül) két határozott fellépésű eb, valamint egy téliről ottfelejtett hótoló. A ház előtti meseszép erdőben valami jól eleresztett ifjú száguldozott négykerekű robogóján.

Ezen a tájon halad a térképen "sárga bicikli" jelzéssel ellátott murvaút: olyan jó minőségű, hogy a jelzés hiánya ellenére is követni tudtuk. Legelésző lovacskák között átkel a Jávor-hegy tetején, megmutatja Miskolc egy részét, majd mészégető kemencék mellett befut Bükkszentkeresztre. Mi itt bevásároltunk, majd azonnal a szállásra tértünk. A bérlő, egy Erdélyből tizennégy éve áttelepült asszony nagyon jó szívvel fogadott, mi voltunk aznap az első vendégei. Aztán mások is megérkeztek: két család, kisebb-nagyobb gyerekekkel, majd másnap egy népesebb társaság. A ház falain festmények díszelegtek – hivatásosoktól és gyermekektől, a lépcsőfordulóban kálavirág nyiladozott, és persze az elmaradhatatlan Bükk-térkép (1979-ből) adott ötleteket a szállóvendégeknek. A helybeli Üvegmúzeum nyitvatartása is ki volt függesztve a falra, de olyan lehetetlen időpontokat tartalmazott (11³⁰–15³⁰), hogy kénytelenek voltunk kihagyni. Este még elsétáltunk a falu szélére, és nagy szerencsénkre a gázcseretelepnél egy faragott nyíltábla éppen a MÉSZÉGETŐK felé irányított. Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy kövessük a jelet, és ezúttal neki volt igaza: a kemence az eddigiektől eltérően – működött!

Másnap nekifogtunk a régóta mohón tervezett nagy déli átvágásnak: Bükkszentkereszt – Lófő-tisztás – Dorongos – Sügér-völgy – Hór-völgy – Derecske-lápa – Pazsag-völgy – Hereg-rét. Néhány helyen a sár és az emelkedő tolásra kényszerített ugyan, de alapjában véve kerékpárbarát terepen haladtunk.

IV. Béla-emlékmű a falu határában

Fagyöngy gyötörte hagyásfák a Lófő-tisztáson

Ilona-ház

Kukorica-automata a vadaknak, aztán jöhet a golyó.

Lefelé a Sügér-völgyön

Hamar elértük az eger-miskolci országutat. Mivel egy óra felé járhatott, szerencsésen ki tudtunk rúgtatni (igaz, némiképp tiltott utakon) a fő célpont, a Vörös-kői alsó forrás felé. Ehhez ugyanazt a szintező kövesutat használtuk, amire nagy szerencsével az első sikeres Bükk-túrámon bukkantam. A Borz-kút utáni csomópontban ki volt téve egy tojás alakú tábla, amely szerint szigorúan védett területre lépünk, s itt tudvalevőleg tilos letérni a jelzett utakról. Mi azonban a tábla állásából arra jutottunk, hogy a hatálya oldalirányban nem terjed, csak hegynek fölfelé.

A Hereg-réten a védettséget azzal indokolták, hogy farkasokat és hiúzokat számolnak itt, mintegy kísérleti terepen – ezeket csakugyan nem ildomos dolog elriasztani, ha tényleg idetelepült néhány. Elgondolkodtam, hogyan érintene egy szürke bundás toportyánféreg látogatása a hálózsákban, de aztán felfüggesztettem az aggodalmakat, Jézus szavába fogódzva: "Elég minden napnak a maga baja." Vigasztaltam magam azzal is, hogy ha van mit ennie, biztosan nem kezdi a lábamat harapdálni az éj leple alatt. Végszükség esetére pedig viszek magammal egy jó szagos főtt koncot, és mikor a koma odaőgyeleg, hozzávágom: hátha azzal szívesebben kibéleli a bendőjét.

A szintút itt lejtőben végződik és elvész

Vörös-kő-völgyi panoráma

A forráshoz gyalog ereszkedtünk le. A hírek szerint három éve nem bújt már elő a víz a szökőkútból. Szerencsére az akkumulátor még bírta az igénybevételt. Most tehát annyit fényképeztünk, amennyi belefért. A két hasonló fotó között van egy jelentős különbség, melyből az is megállapítható, hogy mostanra már én is fáradni kezdtem, és ügyetlenségből kifolyólag vesztettem néhány életerő-pontot.

Ezután ugyanazon az úton tértünk vissza a civilizációba, s a Hereg-réttől a bánya-hegyi csomópontig mászva főképp lejtőn suhantunk vissza Hollóstetőre, és onnan Bükkszentkeresztre. Kifejezetten előnyös építkezés volt a harmincas években ez a műút.

Estére bőséges vacsora várt minket a szálláson. Ezután rávettük a velünk lakó autós túratársakat, hogy nézzék meg velünk együtt az immár fejlett szakaszába jutott mészégető kemencét. A pocsolyák között fejlámpával hadonászva, jó hangulatban gyalogoltunk oda és vissza, majd a szobába tértünk. Én még tanulni is próbáltam, de hamar letettem róla: elrontotta volna ezt a szép napot.

Harmadnap jó reggel fölkerekedtünk, kijelentkeztünk, majd az idő fogytától félve igénytelen módon az országúton zuhantunk le a Szentlászló fölötti murvaút-elágazásba. Innen a piros, majd a zöld és a zöld négyzet jelzésen siklottunk be a célba. Sajnos a működő bányán nem engedtek át, így alulról kellett megközelítenünk a régi kőfejtőket és a sínes csilléket.

Túránkat ismét a miskolctapolcai barlangfürdővel koronáztuk meg. Van benne minden kényelem: forróvizes termek, áramló víz a járatokban, dögönyöző, pezsgőfürdő, szabadtéri langyos pancsika, s végezetül az öltözőszekrények aszimmetrikus ajtajával még fejbe is vághatja magát az óvatlan vendég. Viszont az egésznek jól megkérik az árát: ketten kedvezménnyel is 2700,– Ft-ot hagytunk ott.

Miskolcról a szokásos módon Gödöllőig vonatoztunk, ott egy lassú defektet kellett orvosolnunk, majd Őrbottyánig saját erőnkkel haladtunk. Így végződött ez a kellemes kirándulás.