Bükk
kerékpártúra, 2003 október

Hosszú ideje terveztem már édesanyámmal egy tartalmas bicajtúrát a Bükk-fennsíkra, bánkúti alvással. Ezúttal Szilvásváradról indultunk, a Horotna-völgyön felkapaszkodtunk a katonasírokig, aztán az Őr-kő-rétet és a Cserepes-kőt terepen "megfogva" az Olasz-kapu – Nagy-mező – Bánkút közti műúton tértünk szállásunkra. Innen másnap a Csipkéskút – Jávorkút – Lusta-völgy – Hollóstető irányban távoztunk, hogy aztán Rejtek és Bánya-hegy érintésével Felsőtárkányba, majd Egerbe ereszkedjünk. Az időjósok többfajta fronttal ijesztgették az utazóközönséget, ezért némiképp kockáztatnunk kellett – de az ilyesmi mindig kifizetődik, ha legalább az egyik nap esőmentes.

A Szalajka-völgy már eléggé kihalt képet mutat az évnek ebben a szakában: ráérős sétálók, kevés kocsi, néptelen bazársor. Szilvásvárad utolsó biztosítótűjét fél óra alatt felhajszoltuk egy kabát jobb összefoghatása végett, aztán fél tizenegykor leültünk reggelizni a patakon túl, a pisztrángsütő mögött kialakított pihenőhelyre. A műút melletti domborművű terepasztal jól érzékeltette a ránk váró megpróbáltatást: egy ideig szelíd, aztán harapósabb emelkedő, a végén gyalogos kapaszkodással a fennsíkra. Néhány hegyre illő módon fel volt írva a neve, és – bizonyára a németek félrevezetése céljából – még a "Halsütő" helynév is szerepelt a terepasztalon.

Magát a völgyet elég alaposan végiglátogattuk. A vadasparkban dámvad és muflon kotorászott unottan az eléje ömlesztett alma és kukorica között, mifelénk a becstelenebb testtáját fordítva. Muzeális tábla tiltott a völgyben mindenféle rongálást és legeltetést. Megcsodáltuk a közepes vízhozamot produkáló sziklaforrást, a szemnek gyönyörű halas- és egyéb tavacskákat, aztán végigjártuk a szabadtéri erdei múzeumot. A "TILALMAS A HALÁSZAT EBATTA" feliratú vastáblánál beszélgettünk egy kirándulóval a digitális fotózásról, miközben a gyerekei a különböző szénégető-kunyhókban bujkáltak.

A Fátyol-vízesésen nemigen érződött az elmúlt napok bőséges csapadéka, s a Szalajka-forrás sem bukott át a küszöbön. Ez utóbbinak ismertető táblájáról egy felháborodott természetvédőnek a sorok közé firkált üzenete rikoltott az arcunkba: "Valaki olyan hülye volt, hogy belehugyozott Magyarország egyik legtisztább, ivóvíz minőségű forrásvizébe!" – Valamivel lejjebb többrendbeli sértés volt olvasható némely gazdag autós sétálók irányában, majd némi engedmény a végén: "Akik csak itt a völgyben sétálgatnak az autótól, azokra vonatkozik."

Innen az utolérhetetlen pompájában mutatkozó őszi erdő kísért minket, míg az utolsó, eléggé megapadt tavat megkerülve déltájban lassan a Horotna-völgy oldalába harántoltunk. Menet közben a "zöld bicikli" jelzés egyszerűen elfogy, a Bükk-atlasz nagy szégyenére. Egy egész családot értünk el a német katonasíroknál: ők az országos kéken Bélapátfalva felől jöttek. A legifjabb poronty apja vállán ült, de mikor pihenőjük végeztével nyomunkba eredtek a derekas emelkedőn, bizonyára le kellett szállnia onnan, mert ettől fogva az egész völgyet betöltötte szűnni nem akaró bömbölésével. Anyámmal jót nevettünk azon, hogy az ilyen gyerek túrafüzetében akár ez is állhatna: "Háromévesen becsülettel végigbőgte a kéktúra bükki szakaszát." Ami az igekötők sajátos használatát illeti, az ingatag kődarabokkal teli meredek ösvényen azzal is elszórakoztunk, hogy bizonyára azért nem hallunk szarvasokat, mert mostanra már lebőgtek. Találtunk egy már kikezdett, majd eldobott szürke tölcsérgombát, jó kukacosat. Belemajszoltunk, aztán visszaraktuk az avarra, mondván: "Neked reggelid volt e gomba, nekünk ebédünk, valakinek jó lesz még vacsorára. Ez a Bükk egyetlen gombája, jól be kell hát osztani."

Az útról jó pár mészégető kemence maradványa látszott: térdig sem érő, avarral fedett kősáncok, mintegy tíz lépés átmérőjűek. Egyik felükön "kijárat" (valójában fűtőnyílás), belsejükben még nem magasodtak fel a sarjak. Elgondolkodtunk: mennyit kell még a Bükköt járnunk, hogy egy működő milét is lássunk?

A piros jelzésre rátérve csakhamar az Őr-kő-réten találtuk magunkat. Itt a kék mellett a "piros bicikli" jelzés kínálkozott balra a fennsík belseje felé, de még csak fél kettőre járt, ezért mi nem ültünk fel a nyeregbe, hanem – egy kisebb eltévedést leszámítva – céltudatosan a kéken maradtunk. Pes-kő felé az út kerékpárral nehezen járható, és mi is sokat cipekedtünk az ördögszántotta gerincen. Egy névtelen oromról szétnéztünk déli irányban, és a párás levegőre való tekintettel fölmentettük magunkat azon vállalásunk alól, hogy a térképen "szép kilátás" szavakkal megjelölt helyre is átbotladozzunk.

Ahol az országos kék találkozik az észak felől jövő zöld négyszöggel, a Cserepes-kő-lápa fejénél, ott mi fához kötöttük gépeinket, s térképet és fejlámpát magunkhoz véve nekieredtünk a barlangszállás felé tekeredő ösvénynek. Aztán majdnem egy órán át keringtünk a csúcs körüli kőrengetegben annak köszönhetően, hogy a térkép szerint a kékről felfelé induló rövid elágazás visz a szálláshoz, míg a valóságban jóval közelebb fut hozzá. Számos esés-zúzódás után éppen feladni készültünk a keresést (már le is fényképeztem a közelben mutatkozó barlangjelet), amikor váratlanul elémugrott a barlang sötétbarnás faajtaja. Dicsértük a Cartographiát, mint cigány a lovát, majd készítettünk egy képet odabenn is: dobogók fából, asztal, kályha. Ugyanekkor ért a helyszínre két másik társaság: az egyik továbbindult, a másik valószínűleg megállapodott itt.

Mi nem voltunk rideg szálláshoz öltözve: megkerestük hát a bringákat, és toltuk őket tovább az alkonyodó ég alatt, hogy csakhamar kibukkanjunk a piros kerékpáros jelzésű murvaútra. Ezen kisebb emelkedő után lejtőn gurulhattunk az Istállós-kő tövében; sötétedéskor elértük az Olasz-kaput, melyet első világháborús foglyokkal vágattak volt a kisvasút számára – ma pedig a fennsíkra felhatoló autóforgalom egyik belépési helye. Mire a Nagy-mezőre értünk, koromsötét lett, s a ködben lámpáink nem szolgáltak túl messzire; mégis, néhány elágazás és egy közepes emelkedő után már Bánkúton pihegtünk.

Egy takarékos meleg fürdő visszaadta mozgékonyságunkat, és a hangos gyerekcsoport után maradt még tészta a mi vacsoránkhoz is. Étkezés közben elbeszélgettünk a ház kezelőivel: van honlapjuk webkamerával, időjárás- és hójelentéssel. A síház már a télre készül: reggelre kelvén láttuk, hogy kisbusszal szállítják a felvonókhoz a hozzájuk tartozó tárcsás rudakat. Mások a lánctalpast fényesítették. Maga a forrás már egy ideje nem ad vizet: a sokfelé szokásos módon befogták, mert a napi két köbméterre több ház is igényt tart. (A síháznak van vízvisszaforgatója, de a Fehér Sasnak még nincs.)

* * *

Indulás előtt bemelegítésül felkaptattunk a Bálványra (956 m) a Petőfi-kilátóhoz. Ezen 1948-as és 1973-as évszám szerepel, de mostani állapotában alig néhány éves lehet: a csavarok még fényesek, a pilléreken a habarcs még rücskös. A levegő párás volt, bár köd nem ülte a tájat, így készíthettem néhány képeslapfotót a közeli fák százszínű lombkoronájáról.

Tíz órakor átrándultunk Csipkéskútra a betonon, de mivel egy szál lipicai ló se dobbantott elénk, azonnal tovább is ereszkedtünk a piros jelzésen. Hamarosan tolásra fogtuk a dolgot, és nem bántuk meg: százados fenyők és bükkök közé jutottunk, melyek néhánya a talajra dőlve késztette kacskaringókra a turistautat. Itt szintén összefutottunk néhány kisgyerekes társasággal.

Aztán kijutottunk Jávorkútra, ahol szinte hemzsegtek a turisták: húsz kocsira való ember melengette tagjait tüzek mellett a mezőn vagy valamelyik létesítményben. Az ismertető tábláról megtudtuk, hogy bizonyos, minket régóta kíváncsivá tevő erdészeti jelöléseknek mi az értelmük. Így pl. a fehér T betű "taghatárt," fejjel lefelé pedig "erdőrészlet-határt" jelent; a kék pöttyel jelölt fákat "a következő fakitermelés során az állománynevelés érdekében ki kell vágni," míg azokat, amelyeken piros T látható, ezzel ellenkezőleg: "nem szabad kivágni, sőt kidőlésük esetén sem szabad elvinni," mégpedig az ökoszisztéma védelmében. A Jávor-kút bőséges vizet adott, s mi befaltunk néhány fasírtot, fékgumit cseréltünk, majd indultunk tovább.

A Lendeczky úton (a bükki kék egyik betonos szakaszán) meglátogattuk a Kecskeláb-rétet a maga szépséges töbreivel; aztán felfűztük az erdei munkások kurta-bérci emlékművét is, melyről megtudhattuk, hogy az 1923 és 1987 között a Bükkben erdőgazdasági munka során elhalálozott emberek (szinte csak férfiak) átlagosan negyven évet éltek, s az ötvenkettő közül hat olyan volt, aki nem érte meg a huszadik születésnapját.

Az emlékműnél láttunk egy gyalogos társaságot, akik valószínűleg csak a fennsíkon túráztak. A Lusta-völgy erős lejtőjén gurulva azonban szembetaláltuk magunkat hét miskolci kerékpárossal, akik meglepően frissnek tűntek ahhoz a szintkülönbséghez és meredekséghez képest, amely mögöttük volt. Egyikük még mutatványokat is csinált, a másik megkérdezte, hová fogom felrakni a képeket. (Ha észben tudta tartani a webcímet, akkor bizonyára idetalált.)

A Lusta-völgy hosszú ereszkedés után becsatlakozott a Szinva-völgybe, amelyen immár nekünk is kapaszkodnunk kellett, hogy eljussunk Hollóstetőre, a mintegy 600 méter magasságban fekvő turistaközpontba. Mivel az idő már három óra felé járt, nem maradtunk sokáig, hanem az eger-miskolci országúton megcéloztuk az utolsó látnivalót: a pénz-pataki visszafolyót. Ehhez most már a Tárnics tanösvény vezet, ismertető táblájáról pedig minden lényeges dolog leolvasható. A barlangászok a kutatás érdekében több ízben is elgátalták a patakot; ennek maradványa (földtöltés, műanyagfólia) jól látszik a terepen.

Innen még felhajtottunk a bánya-hegyi útcsomópontba, majd egyetlen lendülettel legurultunk Felsőtárkányba, illetve Egerbe. Az időjárás most kedvezett nekünk, ami annál is örvendetesebb, mivel édesanyámat mostanáig záporok és sáros utak kísérték, valahányszor kerékpártúrára mentem vele. Az őszi Bükk eleddig hozzám is mostoha volt, de a mostani túrán ez az átok is megtört.