9. nap: VII. 4., péntek.
Siklós – Pécs, Mandulás
kb. 70 km.

A siklósi vár még zárva volt, mikor útra keltem, de megtekintettem helyette a kilencvenes években helyreállított dzsámit, ahová muzulmánok is eljárnak, legalább havonta. Sajnos a benn üldögélő bácsi nem mondott semmit a szőnyegekről, Korán-állványokról és rituális edényekről, csak politizált egyfolytában. Ezután betekintettem a szerb ortodox templomba, amely jelenleg is felújítás alatt áll; sajnos a világháború után kifosztották.

Reggeli után azonnal Máriagyűdre vezetett az utam, ahol a búcsújáróhely kegytemploma nagy cicomával és fényképezési tilalommal várt. Én mégis megengedtem magamnak egy képet az ezüstpalástba öltöztetett Máriáról és Jézusról, amelyek csakugyan olyanok, mint "A magánáhítat szentképei" c. gyűjteményben: kúp alakúak, és az előbbinek a glóriája a nagyobb. A fogadalmi márványtáblák közt egy ilyen is olvasható: "Köszönöm Szent Ritának, hogy meghalgatad könyörgésemet – 1998." – Ez méltó párja a tiszafüredi "Segicstovábrais" feliratnak. A templom előtt temetési beszéd volt éppen, a menet elvonult, így elolvashattam a kereszt feliratát: "Gyüdi Szűzanyánknak köszönetet mondunk, hogy megvédett bennünket a Duna áradásától – Mohács-sziget, kandai hívek, 1965."

Én ugyan nem sokat értek a templomokhoz építészeti értelemben, de egyháztörténetileg valamivel többet. Az bizonyos, hogy Magyarországon barokk templommal Dunát lehetne rekeszteni. Az ilyenek közül ennélfogva csak a jelesebbeket néztem meg, míg a gótikus vagy a román stílusúakra valósággal vadásztam. Azokra a díszítésekre, amelyeknek még valami tanítói funkció tulajdonítható (az "írástudatlanok könyvei" jelszó értelmében), viszonylag több megbecsüléssel tudok tekinteni, mint azokra, amelyeknek egyetlen célja az érzékek elkápráztatása, vagy az "eucharisztikus Krisztus" körül valami ószövetségi pompa kialakítása – legtöbbször a lateráni átlényegülési dogma és az "Úrnapja" mint az "eretnekek" fölötti diadalmenet értelmében.

A barokkot mint építészeti stílust is elsősorban annak vallási célja felől megközelítve helyezem oly alacsonyra: a halmozottsággal, díszítéssel elvileg mozgalmassá, magasztossá akarja tenni a látványt, de ehhez gyakran kevés a tér és az anyag, különösen a kisebb templomokban. A nagyobb épületekben pedig sokszor bomlasztó hatást kelt a töméntelen mellékoltár, kápolnácska, szent-szobor, persely, keresztút, máriaüveg; zavarják a jámbor áhítat Krisztusra-figyelését a köszönőtáblák, a koporsók, az emlékfeliratok, az aranygaluskák a falakon és az oszlopokon, a zsúfolt oltárképek, az áttekinthetetlen mennyezetfreskók.

És most, amikor turistaként néztem be a templomokba, a homályba boruló belső tér mindig nyomasztó, lehangoló benyomást tett rám. Az egyetlen élő, vigasztaló pontocska az oltáriszentség jelenlétét mutató mécsláng volt. Ha ez hiányzik, minden barokk pompa elveszíti értelmét és célját, és ekkor a templomot csak a turisták számára érdemes nyitva tartani – másrészt azonban az elfogulatlan vallásos gondolkodó bibliai alapon kénytelen elismerni, hogy Isten, akit az egek egei be nem foghatnak, kézzel csinált templomokban nem lakik, és minden kísérlet, amely Neki hajlékot kíván alkotni, olyan ember dadogása, akit a mennyei fényesség megzavart egy kissé, s most nem tudja, mit beszél. Azok viszont, akik még büszkék is barokk templomaikra, távolról sem ismerik el, hogy ők bármiben is dadognának, s ezzel azt állítják, hogy ők az átlényegüléses értelemben jelenlévő Krisztusnak igenis képesek méltó tisztességet adni. Ez azonban tűrhetetlen felfuvalkodottság: Istennek nem az egyszer felrakott arany és márvány ad tiszteletet, hanem a mindenkori hívek istenes, igaz élete és szívből jövő dicsérete. Ehhez képest még a reformátusok fehér falak közt folyó, Ige-központú istentisztelete is tisztább és hatékonyabb, bár az érzékeket kevésbé mozgatja meg, mint emez.

Innen a természet felé fordult a figyelmem. Előttem a Villányi-hegység Tenkes nevű, 409 méter magas csúcsa. A párás levegőn nagyon izzadtam, mire feltoltam oda gépemet a sárga jelzésű mélyúton, két-három, lapos sziklákkal borított tisztás mellett. Odafenn valami kilátótorony állhatott régen; mára csak az alapkövei maradtak meg. Ezután kelet felé fordultam a kék és piros jelzésen. Mikor lejutottam a ligetes, magasfüves hegytetőről, a szőlők között elkapott az eső. Az agyagos utakon még tolni sem lehetett a gépet: úgy döntöttem hát, hogy a telkek között, gyepen gurulok le Siklósra. Ez rossz döntés volt: abból az irányból egyáltalán nem lehet megközelíteni a szőlőket, nyilván a sok vízmosás miatt. Én is szembetaláltam magam eggyel, és fél óráig tartott, míg bicajomat hallatlan erőfeszítéssel le- majd ismét fölhurcoltam az ötméteres agyagos szakadékfalakon az ágak és liánok közt. Eközben eltört az első lámpa, az első csomagtartó, fehér pólóm pedig kéreggel, mohával és sárral piszkolódott össze. A túloldalon rövid caplatással megtaláltam egy másik agyagos utat, de mivel időközben elállt az eső, le mertem bocsátkozni rajta – némi felületes mosdás után. Ekkor már fél kettőre járt az idő, és módosítanom kellett az útitervet: elég, ha Pécsig eljutok estére.

Viszont legalább látnom kellett a Villányi-hegység keleti végén emelkedő Szársomlyó híres karsztos lejtőjét. Ezt a monda szerint maga az ördög szántotta fel egyetlen éjszaka folyamán, mikor egy Harka nevű boszorkány leányának kezére pályázott. Kecskét, macskát és kakast fogott igába, és már a felénél járt, mikor a boszorkány a látottakon megrémülve bebújt az ólba és kukorékolni kezdett. Erre az egész baromfiudvar rázendített. Az ördög azt hitte, hogy már reggel van: mérgében összetörte ekéjét, elkergette állatait, és villámlás közepette eltűnt a föld alatt. Ezen a helyen ma kénes forrás fakad.

Villánynak, s hasonlóan Villánykövesdnek csak lefotóztam pincesorát, a lényegi látogatást máskorra halasztottam. Újpetrén valami kupolás templom és harangláb került lencsém elé. Pécs felé jártamban viszont ismét sötét fellegek közé kerültem. Az antikváriumokhoz már zuhogó záporban jutottam le (zárva voltak). Innen nem maradt más dolgom, mint föltekerni a Mandulás Kempinghez (éjjel-nappal fogad), és az időközben kisütött Nap fényében lepucolni, kimosni, megszárítani mindenemet.