8. nap: VII. 3., csütörtök.
Barcs – Siklós.
129,9 km.

Reggel becserkésztem a városban egy r.k. templomot, amelynek falában egy 1849-es ágyúgolyó van szépen körülvakolva és emléktáblával ellátva. Ugyanitt olvasható egy rózsafüzér részlete, amely szó szerint értelmezve minden különbséget megszüntet a r.k. áldozárság és a laikus hívők papsága közt, és amit ennélfogva ez utóbbiak figyelmetes megbecsülésébe ajánlok, úgy is, mint a papokkal mindenben azonos kiváltságuk hierarchiailag jóváhagyott tanúsítványát.

Az a helyzet ugyanis, hogy a r.k. teológiában a papi "átváltoztató hatalom" egy oldalról a golgotai áldozat "ismételt felajánlásához" rendelt (és alája rendelt) funkció; és az a laikus, akinek felajánló hatalma van a skolasztikus átváltoztatási cselekményen kívül is, az az áldozatbemutatás terén pontosan ugyanolyan, sőt esetleg nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a pap, akinek ehhez még át is kell változtatnia az ostyát. És hogy ez a laikus felajánlás nem ama bizonyos, a papok "felajánló hatalma alá rendelt," és "azzal egységben gyakorlandó" tevékenység, mely a "misén való aktív részvételhez" van kötve, azt kiválóan mutatja, hogy ezt a felajánlást a laikus hívő a rózsafüzér által teszi, azaz akár otthon, egyedül, pap nélkül is.

Ezen a ponton elértem utam egyik fő haladásjelzőjét, a Drávát. Meglepetésemre legalább olyan széles volt, mint a Tisza, és erős vízitúra-forgalom bonyolódott le rajta. Hogy a gátra kijussak, szóba is elegyedtem egy arra kenuzó, éppen csomagoló társaság vezetőjével. Ő egy katonai térképpel a kezében azt ajánlotta, válasszam a gátat, azon biztos és járható út fut végig. Én meg is próbáltam, de gát egyik helyen sem látszott, csak néminemű emelkedés a vízhez képest, és a rajta végigvezető út nem kavicsos volt, hanem földes, füves, majd gazos, és rendszertelen elágazásokban veszett el. Mérgemben végül letértem róla, és az ármentesített területet elfoglaló homoktalajú fenyvesen átvergődve kiértem a 6-os útra Darány előtt. Itt még nem tilos rajta kerékpározni.

Rövidesen beértem Szigetvárra, megnéztem a várat a múzeummal, előtte Tinódi szobrával. Őt, akinek számos éneke úgy végződik, hogy "Sebestyén deáknak bort nem adtanak," vagy hogy "fagy van, kezeit fújja kínjába," a szobrász találóan, lapos hassal ábrázolta. Egyébként sok úrnak volt a pártfogoltja, öt gyermeke született, érthető hát, hogy halála után özvegye újból férjhezment.

Szigetvárról dél felé távoztam, Dencsházán át Sellyének. Az előbbi jellegzetes szélesutcás falu, református temploma az úttest közepének vonalában áll; az utóbbi Ormánság Múzeuma pedig egyik fő célpontom volt e napon. A kedvemért még nyitva tartottak, így megnézhettem a kötélverő műhelyt a fonó- és szálazógépekkel, kampókkal, egyebekkel; a használati tárgyakkal telezsúfolt tájházat (sajnos magyarázat nem járt mellé); de a legmegrázóbb mégis a Kiss Géza ref. lelkész irodalmi munkásságából álló kiállítás volt. Tudni kell ugyanis, hogy az Ormánság az egyke szülőhazája, a fogyatkozó magyarságnak ez időben jelképpé vált temetője. A húszas-harmincas években így kongatta a vészharangot az Ige szolgája: "Végignéztem az anyakönyveket és bejártam a falvakat. Egyre kevesebb keresztelés, egyre több temetés. Néhol egy-egy girhes gyermek elősomfordál, de hol vannak mellőle a pajtások, hol van a közös játék ricsaja?" Ő még a vidék elnémetesedésével riogatta a közvéleményt, amire a ref. egyházi lapoknak ez volt a válaszuk: "A néhol elcsendesedő vidékeket más országrészek víg gyermekzsivaja kiegyensúlyozza. Nem kell a harangot kongatni, főleg nem a másokét."

Kiss Géza 1947-ben meghalt, a németeket nagy számban kitelepítették, de a magyar aprófalvak azóta erősen elcigányosodtak (főleg a Rákosi- és a Kádár-korszakban, a nomád életforma programszerű megszüntetése következtében). Ez az önkormányzatokra az adóbevételek és a helyi munkaalkalmak szempontjából elhordozhatatlan terhet rakott, és a városokban sincs számukra állás, igen sokan csak segélyből és családi pótlékból élnek; aki innen elszabadul és boldogul, az vissza sose tér. A fiatalok nem ismerik tájuk hagyományait, szokásait: azok végleg meghaltak, vagy a múzeumokba szorultak. Idegenforgalom nyáron még úgy-ahogy lenne, de az ipar a külföldi nagyvállalatok számára végzett bedolgozásra korlátozódik, és ez is leépülőben van. Sellyén egyetlen vegyi üzem van, aki ott dolgozik, az foggal-körömmel csimpaszkodik állásába, és inkább lenyeli a sérelmét, de a kirúgatást nem kockáztatja. Az egyedüli jövedelmező foglalkozás a "dinnyézés," de amikor túltermelés van (miként most is), akkor az sem. – Ezeket a lehangoló részleteket a sellyei múzeum pénztárosnője mondta el nekem, aztán bezárta az épületet. Nekem pedig fölerősödött az az érzésem, hogy ezen a sanyarú vidéken a Dráván túli forgalom visszatérte sokat segítene, és a fő gonosz mindenképp – ahogy Horthyék sajnos túlontúl sokszor ismételgették – Trianon. Az elcsatolt országrészek felszívták volna a búzafelesleget, ipari nyersanyagokkal látták volna el a végül meghagyott területet – s helyette itt van jó néhány, cápaharapással kettészelt, önmagába zárkózó, reménytelenül lemaradó határvidék, rendszerint mindkét oldalon magyar lakossággal.

Álmos, vedlett, kiaszott tájon haladtam – és itt még vasút is van. Egy helyen szeméttelep ég nyomorultul. Másutt tönkrement mozi épülete várja új gazdáját. A vajszlói templom hirdetőplakátján Fidesz-propaganda: "Egy szövetséghez két fél kell" – milyen süketen kong ezen a lesoványodott tájon! A dinnyeföldön álló furgonban a termést mossák nagy dézsákban, enyhelyül ócska munkásbusz szolgál, benádazva. A búzaföld előterében, a parlagon, rég nem használt kútgém előtt gólya libben tova. Az utcákon alig jár valaki. A Kovácshidán lévő "ref. múzeumról" máig nem tudom, mit takar, mert az ősöreg eligazító-tábla után a ref. templom melletti házra csak ez van kiírva: "Bejárat."

De egyszer ennek is vége lett, és megérkeztem Harkányba, ahol a termálvíz felhozta annak a vidéknek a boldogulását. A mintaszerű, hatalmas kemping recepciója azonban hétkor bezárt, és a biztonsági őr egy Trabantból közölte, hogy ő nincs felhatalmazva még arra sem, hogy nekem egy kulcsot adjon. De ha ajánlhat szállást, akkor a szomszédban a szállodát javasolja. – No persze, háromezer forintért, a biciklivel a folyosón! Ebből nem esztek, gondoltam, és átirányultam Siklósra. Ott azonban a térkép jelzése dacára nem volt kemping, és én rutinosan megtöltöttem kulacsaimat. A déli városszélen, a Matty felé kivezető országút melletti perjés mezőn értem el a hálószobát, és egyben utam legdélibb pontját is. A fű elrejtett a Trabanttal hazatérő tanyasiak elől, tücsökciripelés ringatott álomba.