8. nap: VII. 3., csütörtök.
Barcs Siklós.
129,9 km.Reggel becserkésztem a városban egy r.k. templomot, amelynek falában egy 1849-es ágyúgolyó van szépen körülvakolva és emléktáblával ellátva. Ugyanitt olvasható egy rózsafüzér részlete, amely szó szerint értelmezve minden különbséget megszüntet a r.k. áldozárság és a laikus hívők papsága közt, és amit ennélfogva ez utóbbiak figyelmetes megbecsülésébe ajánlok, úgy is, mint a papokkal mindenben azonos kiváltságuk hierarchiailag jóváhagyott tanúsítványát.
Az a helyzet ugyanis, hogy a r.k. teológiában a papi "átváltoztató hatalom" egy oldalról a golgotai áldozat "ismételt felajánlásához" rendelt (és alája rendelt) funkció; és az a laikus, akinek felajánló hatalma van a skolasztikus átváltoztatási cselekményen kívül is, az az áldozatbemutatás terén pontosan ugyanolyan, sőt esetleg nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a pap, akinek ehhez még át is kell változtatnia az ostyát. És hogy ez a laikus felajánlás nem ama bizonyos, a papok "felajánló hatalma alá rendelt," és "azzal egységben gyakorlandó" tevékenység, mely a "misén való aktív részvételhez" van kötve, azt kiválóan mutatja, hogy ezt a felajánlást a laikus hívő a rózsafüzér által teszi, azaz akár otthon, egyedül, pap nélkül is.
Ezen a ponton elértem utam egyik fő haladásjelzőjét, a Drávát. Meglepetésemre legalább olyan széles volt, mint a Tisza, és erős vízitúra-forgalom bonyolódott le rajta. Hogy a gátra kijussak, szóba is elegyedtem egy arra kenuzó, éppen csomagoló társaság vezetőjével. Ő egy katonai térképpel a kezében azt ajánlotta, válasszam a gátat, azon biztos és járható út fut végig. Én meg is próbáltam, de gát egyik helyen sem látszott, csak néminemű emelkedés a vízhez képest, és a rajta végigvezető út nem kavicsos volt, hanem földes, füves, majd gazos, és rendszertelen elágazásokban veszett el. Mérgemben végül letértem róla, és az ármentesített területet elfoglaló homoktalajú fenyvesen átvergődve kiértem a 6-os útra Darány előtt. Itt még nem tilos rajta kerékpározni.
Rövidesen beértem Szigetvárra, megnéztem a várat a múzeummal, előtte Tinódi szobrával. Őt, akinek számos éneke úgy végződik, hogy "Sebestyén deáknak bort nem adtanak," vagy hogy "fagy van, kezeit fújja kínjába," a szobrász találóan, lapos hassal ábrázolta. Egyébként sok úrnak volt a pártfogoltja, öt gyermeke született, érthető hát, hogy halála után özvegye újból férjhezment.
Szigetvárról dél felé távoztam, Dencsházán át Sellyének. Az előbbi jellegzetes szélesutcás falu, református temploma az úttest közepének vonalában áll; az utóbbi Ormánság Múzeuma pedig egyik fő célpontom volt e napon. A kedvemért még nyitva tartottak, így megnézhettem a kötélverő műhelyt a fonó- és szálazógépekkel, kampókkal, egyebekkel; a használati tárgyakkal telezsúfolt tájházat (sajnos magyarázat nem járt mellé); de a legmegrázóbb mégis a Kiss Géza ref. lelkész irodalmi munkásságából álló kiállítás volt. Tudni kell ugyanis, hogy az Ormánság az egyke szülőhazája, a fogyatkozó magyarságnak ez időben jelképpé vált temetője. A húszas-harmincas években így kongatta a vészharangot az Ige szolgája: "Végignéztem az anyakönyveket és bejártam a falvakat. Egyre kevesebb keresztelés, egyre több temetés. Néhol egy-egy girhes gyermek elősomfordál, de hol vannak mellőle a pajtások, hol van a közös játék ricsaja?" Ő még a vidék elnémetesedésével riogatta a közvéleményt, amire a ref. egyházi lapoknak ez volt a válaszuk: "A néhol elcsendesedő vidékeket más országrészek víg gyermekzsivaja kiegyensúlyozza. Nem kell a harangot kongatni, főleg nem a másokét."
Kiss Géza 1947-ben meghalt, a németeket nagy számban kitelepítették, de a magyar aprófalvak azóta erősen elcigányosodtak (főleg a Rákosi- és a Kádár-korszakban, a nomád életforma programszerű megszüntetése következtében). Ez az önkormányzatokra az adóbevételek és a helyi munkaalkalmak szempontjából elhordozhatatlan terhet rakott, és a városokban sincs számukra állás, igen sokan csak segélyből és családi pótlékból élnek; aki innen elszabadul és boldogul, az vissza sose tér. A fiatalok nem ismerik tájuk hagyományait, szokásait: azok végleg meghaltak, vagy a múzeumokba szorultak. Idegenforgalom nyáron még úgy-ahogy lenne, de az ipar a külföldi nagyvállalatok számára végzett bedolgozásra korlátozódik, és ez is leépülőben van. Sellyén egyetlen vegyi üzem van, aki ott dolgozik, az foggal-körömmel csimpaszkodik állásába, és inkább lenyeli a sérelmét, de a kirúgatást nem kockáztatja. Az egyedüli jövedelmező foglalkozás a "dinnyézés," de amikor túltermelés van (miként most is), akkor az sem. Ezeket a lehangoló részleteket a sellyei múzeum pénztárosnője mondta el nekem, aztán bezárta az épületet. Nekem pedig fölerősödött az az érzésem, hogy ezen a sanyarú vidéken a Dráván túli forgalom visszatérte sokat segítene, és a fő gonosz mindenképp ahogy Horthyék sajnos túlontúl sokszor ismételgették Trianon. Az elcsatolt országrészek felszívták volna a búzafelesleget, ipari nyersanyagokkal látták volna el a végül meghagyott területet s helyette itt van jó néhány, cápaharapással kettészelt, önmagába zárkózó, reménytelenül lemaradó határvidék, rendszerint mindkét oldalon magyar lakossággal.
Álmos, vedlett, kiaszott tájon haladtam és itt még vasút is van. Egy helyen szeméttelep ég nyomorultul. Másutt tönkrement mozi épülete várja új gazdáját. A vajszlói templom hirdetőplakátján Fidesz-propaganda: "Egy szövetséghez két fél kell" milyen süketen kong ezen a lesoványodott tájon! A dinnyeföldön álló furgonban a termést mossák nagy dézsákban, enyhelyül ócska munkásbusz szolgál, benádazva. A búzaföld előterében, a parlagon, rég nem használt kútgém előtt gólya libben tova. Az utcákon alig jár valaki. A Kovácshidán lévő "ref. múzeumról" máig nem tudom, mit takar, mert az ősöreg eligazító-tábla után a ref. templom melletti házra csak ez van kiírva: "Bejárat."
De egyszer ennek is vége lett, és megérkeztem Harkányba, ahol a termálvíz felhozta annak a vidéknek a boldogulását. A mintaszerű, hatalmas kemping recepciója azonban hétkor bezárt, és a biztonsági őr egy Trabantból közölte, hogy ő nincs felhatalmazva még arra sem, hogy nekem egy kulcsot adjon. De ha ajánlhat szállást, akkor a szomszédban a szállodát javasolja. No persze, háromezer forintért, a biciklivel a folyosón! Ebből nem esztek, gondoltam, és átirányultam Siklósra. Ott azonban a térkép jelzése dacára nem volt kemping, és én rutinosan megtöltöttem kulacsaimat. A déli városszélen, a Matty felé kivezető országút melletti perjés mezőn értem el a hálószobát, és egyben utam legdélibb pontját is. A fű elrejtett a Trabanttal hazatérő tanyasiak elől, tücsökciripelés ringatott álomba.