7. nap: VII. 2., szerda.
Letenye – Barcs.
133,7 km.

Indulóban a városi könyvtár vonta magára figyelmemet: kívülről makoveczes stílusú pálmaháznak véltem. Valóban, elég sok növény díszlett odabenn, és a támoszlopok egész fatörzsek voltak, amelyeket csak lehántoltak, felületileg tartósítottak, de le sem gyalultak. Érdekes módon egy szakmán kívül működő építész is ugyanazokkal a szavakkal kéredzkedett be, mint én: "Jó reggelt kívánok! Én nem a könyvtárba jöttem, hanem az épületet szeretném megnézni belülről." (A fiatal könyvtároshölgy nagyon kedvesen megengedte.) Az építésszel elbeszélgettünk az utamról, s aznap még egyszer összefutottunk.

A parkban reggeliztem, a szokásosat: három zsömle vajkrémmel, kolbásszal, valami sajttal, paprikával, rá majonéz, mellé egy liter tej. Kb. ugyanennyit elcsomagoltam ebédre (a tej nélkül), de nem készítettem el. Közben szertartásosan nézegettem a térképet. Előző este természetesen felvázoltam az útvonalat, összeszámoltam a kilométereket, megírtam a rövid emlékeztetőket, ezért ennek a térképezésnek itt csak szereptisztázó jelentősége volt. Ezzel mutattam meg, hogy nem holmi helyi csavargó vagyok, aki a parkban reggelizik, hanem igazi országcsavargó, aki történetesen a parkban és éppen zsömlékkel kezdi meg napi útját.

A vajkrém étkezési célokra sokkal jobb, mint a ma kizárólag kapható, tejet sosem látott, agyonvizezett olajalapú margarinok, amelyek harminc fokon szétesnek két összetevőjükre. Ennek a tavalyi hosszú túrán látványosan tanúja voltam Szekszárd előtt, mikor óvatlanul ferdén tartottam a délutáni dobozos Ramát vagy Delmát, és a késsel belekanyarítottam. A sötétsárga, renyhe olajréteget átdöftem, és azonnal kifolyt alóla a savószínű, sós víz. (Bezzeg a reklámokban ilyet sose mutatnak! Azóta nem eszem túrán ilyen vacakot.) A vajkrém a melegben csak megalszik, de az íze nem változik, és az állaga is csak kevéssé. A kolbász és a sajt melletti érveket nem kell elmondanom.

Ami az út közbeni energiapótlást illeti, erre győri édes kekszet vagy zacskós nápolyit használtam, napi másfelet. Ha nagyon kívántam valami mást, ettem egy cerbonát vagy vásároltam egy kiló sárgabarackot, szilvát. Ez soha nem okozott gondot, kivéve egyszer, mikor óvatlanul egy liter tejet is mellégurítottam délben.

A vízfogyasztás minden kerékpáros esetén más; a könyvek óránként fél litert javasolnak nagy melegben. Nálam kulacs gyanánt volt két pillepalack, összesen 3,5 literrel, s így vízben soha nem szenvedtem hiányt. Esténként, ha vadkempingezésre került sor, az egyiket zuhanyozásra használtam.

Elindultam hát Letenyéről kelet felé, a főutat kísérő kerékpárúton. Ez azonban egy falu után elfogyott, és kénytelen lettem délnek kerülni, Semjénházán át. E szakaszon semmi fényképeznivaló nem várt, Nagykanizsán pedig nem akartam fotózni amiatti mérgemben, hogy itt még egy antikvárium sincsen. Aztán délnek fordultam, majd Somogybükkösdtől Porrogszentkirályig dimbes-dombos, kút nélküli tájon keletnek tartottam. Egy faluban jobb napokat is ért Lada járta az utcákat, belőle megafon szólt: "Megjött a mozgó Teszkó! Háztartási eszközök, tartós fogyasztási cikkek nagy választékban!" Egy helyen a szántók völgyet zárnak közre, és ebben a vízfakadások helyét a búzamezőn meghagyott hosszú sásrét jelzi.

Csurgón a r.k. templom kerékpárral elölről nem közelíthető meg, mert dombon áll. A mögötte elterülő árnyékos kertben, a kőlépcsőn fiatal szerelmespár enyelgett. Mikor odaértem, a lány éppen azon volt, hogy ölének áldásaiban részesítse kedvesét, anélkül, hogy az lehúzta volna a nadrágját. Jöttömre felnéztek, majd ismét egymásba mélyedtek. Ha már ők sem szégyellték egymást az út közepén kényeztetni, én nyugodtan a korláthoz kötöttem kerékpáromat, öt méterre tőlük. A templom nagy sajnálatomra zárva volt, ezért csak a mellette lévő vésett faszobrot fényképeztem le, rajta IV. Béla király Máriához intézett imájának legendájával, miszerint amaz segítsen neki az országot újjáépíteni. A bicajhoz visszatérve nagyot kurjantottam: "Jövök!" – de a fiatalok nemigen módosították elhelyezkedésüket. A leány most már egészen körülfonta a legényt, és közben szépeket súgott a fülébe. (Eszembe jutott a jásd-szentkúti néni, hogy ő mit szólt volna erre.) Eloldottam hát lovamat, nyeregbe pattantam, és lódultam tovább, a ref. templom felé. Röviddel ezután láttam egy Barátság(?)-kutat is, és némi gyümölcs vásárlása után elhagytam a várost.

Következett Babócsa, a híres végvár. Amikor a török sok támadás után végül elfoglalta, fürdőt épített benne, illetve a Basakert nevű külterületen (a régi földvár területén) gyümölcs- és díszfákat meg virágokat plántált. Két hatalmas cseresznyefát le is fényképeztem. Sajnos a régi várból csak a Várdomb maradt meg, amelyet lassan benő a csalán.

Estére Barcsra érkeztem, ahol a térkép alapján kempingre számítottam, ennek azonban nyoma sem volt. Hosszú kutatás után végül szereztem két kulacs vizet a benzinkútnál, majd kivonultam a nagyatádi országútra, és nyugovóra tértem az erdőszélen.