6. nap: VII. 1., kedd.
Őriszentpéter – Letenye.
93,7 km.

Az Őrség ismerős kis falucskái között telt a délelőtt. Kercaszomor bejáratánál egy furcsa szövegű tábla állt a helységnévjelzés előtt: "Köszönjük Szomoróc." Ezt semmiképp nem értettem. Egy "Köszöntjük" táblát nem szokás elírni, de annak a formája sem ilyen. Mikor aztán egy hídon gazt kapálgató férfival találkoztam, annyira furdalt a kíváncsiság, hogy megszólítottam. Ő a következőket mondta: Amikor az I. világháború után bejöttek ide a szerbek vagy horvátok, és már faragták a határjelzéseket Szomoróc és Kerca közé, a szomoróci férfiak egy éjszaka összedugták a fejüket, majd frissiben nekiestek a megszállóknak, és kikergették őket a határból. Rajtuk múlt hát, hogy a ma egy faluvá összevont két településrész egyikét nem Somorovci-nak hívják. A Horthy-rendszerben ezt évente megünnepelték, Tisza István emlékfát is ültetett, de azt nemrég kivágták, mert nem tudták, mit keres ott. Újabban ismét fel akarják eleveníteni a megemlékezéseket. – Én nem is hiszem, hogy bármiféle EU-csatlakozás és határlégiesítés eltörölhetné a hazánkon esett trianoni gyalázatot, így e hagyomány szép jövő elé néz.

A határ közelsége más okból is visszavetette itt az életet. E falvak természetes vonzóközpontja Muraszombat volt, amelynek elcsatolásával nehezebben eladhatókká váltak a termények, ipar nincs, az elvándorlás irtózatos mértékű. Kercaszomor 1200 lakójából 300 maradt, azoknak a fele is pesti üdülő vagy leköltöző. (Az idegenforgalom úgy-ahogy működik.) A kormányzat most készül arra, hogy az állattenyésztést is agyonüsse, mert azért ad pénzt, ha a parasztok nem termelnek. A mezők jó részét a "labancok" bérlik, s őket nehezebb a földek művelésére rászorítani, mint a hazai gazdákat. Ezen osztrákok némelyikének a nyugdíja is hatszor annyi, mint beszélgetőtársam fizetése, így a népekben folyamatosan rossz hangulatok gomolyognak. – Ezzel nem lehet mit tenni, gondoltam, legfeljebb írni a királynak, hogy ne hallgasson gonosz tanácsadóira, és szánja meg a szegény népet. De a király messze Budán van, tán meg se kapja a levelet abban a nagy forgatagban.

Magyarszombatfán megnéztem a vadászati kiállítást (elég drága volt) és a fazekasházat. Itt láthattunk egy modellként felépített, mindössze egyszer használt mázalókemencét is, ahol az üvegmázat (finomra tört, vízzel elkevert fehér port) 1100 fokon olvasztották rá az egyszer már kiégetett edényekre. Szép számú látogató csodálta a vidéknek régebben fő megélhetését jelentő fazekasság emlékeit. Ma a fazekasok utódai valamelyik közeli gyárban dolgoznak hasonló munkakörben, agyag pedig helyben található.

Veleméren az Árpád-kori templomba száz forintért bocsátott be minket egy helyben hűsölő bácsi, kezünkbe nyomva a helyi plébános kiadatlan művéből a szerző által kivonatolt ismertetőt (ezt vissza kellett adni). Némi szittyás belemagyarázás és középkori betűmisztika mellett hasznos dolgokat is olvashattam benne, főleg Rómer Flóris r.k. egyháztörténész XIX. századi leírása alapján. Ő még látta a freskókat szinte egészben, s le is rajzolta őket; de az 1960-as években a templomnak két évig nem volt teteje, s a belsejében akkora fa nőtt, hogy kilátszott a falon. Ekkor áztak le siralmas módon az apostolok, akiknek Rómer idején még csak a fejük hiányzott, és még sok más szépség – a magyar műemlékvédelem múlhatatlan szégyenére.

A templom tövében találkoztam másodjára csomagos bicajos turistákkal. Igen bágyadtak voltak a tűző napon, pedig csak negyven kilométer volt mögöttük. A digitális fényképezésre terelődött a szó, s egyikük megemlítette, hogy már egy gigabájtot (mintegy ezer képet) ellőtt – mire a társa nevetve hozzátette: "Igen, és a nagy része bulikép!" Én is lekaptam őket, aztán elpályáztam keletnek, a nemesnépi fa harangláb irányába. Ez többszöri felújítás után csaknem kétszáz éve a helyén áll, jelzi az idő múlását – és számomra az Őrség határát is.

Ezután hosszú átmenetet teljesítettem a következő látnivalók irányába. Lenti és Kerkateskánd után Szécsiszigeten nagy csodálkozásomra bivalyrezervátumot találtam. (Ez nem a védett lengyel vadbölény, sem a vadnyugati változat, sem pedig az afrikai kafferbivaly, hanem az indiai eredetű igavonó háziállat, amelyből az országba mintegy 300-at telepítettek vissza, és amelyet a Balkánon máig használnak.) De a Kerka kiszikkadt árterében egyetlen jószág sem hempergett, így én is fénykép nélkül álltam odébb.

Tormaföldénél kelet felé fordultam, és erdészeti úton becserkésztem a vétyemi ősbükköst. Ez mindössze két-háromszáz méter magasságban lengedez, minden elméletet megcsúfolva, és tényleg szép nagy bükkfák alkotják. A tövében található telepen egy csőszerelővel beszélgettem, aki itt lényegében erdészként működött. Neki megvan a megélhetése, a céggel jár ide-oda, s mikor itt van, ismételten fölsétál a bükkösbe, mert, ahogy mondta, ennek még mindig van olyan oldala, ahonnan nem látta. Én ezúttal alulról gyönyörködtem benne, kései ebédem végeztével, miközben gerincemet egyengettem hanyatt fekve a rönkasztalon.

Az innen levezető murvás, majd aszfaltos út nagy csodálkozásomra azonosnak bizonyult azzal, amely Maróc községet délről megkerülve Budafa felé tart. Ez az arborétum zárva volt, és tovább is mentem hamar, Bázakerettyére. Ez olajbányászok lakta község, leromlott (esetleg bezárt) üzemmel és néhány barakkal a családi házak között. Ezen a vidéken láttam egy (éppen nem) bólogató olajszivattyút. Aztán ráérősen délnek folytattam utamat, fürödtem a kistolmácsi duzzasztott tóban, megörökítettem egy szenesboksát, majd pár kilométerrel Letenye előtt, mikor a kormányt túlságos eréllyel rántottam félre egy szembejövő cséplőgép elől – szissz, megkaptam az első defektemet. Úgy gondoltam, nem kellene a faluszéli cigányok szeme láttára ragasztanom a kereket, mert anélkül is elég szúrósan néztek rám. De ahogy eltoltam gépemet a kanyarig, két kiskölyök karikázott arra ugyanebből a kisebbségből, és minden előítéletemet megcáfolva megszólítottak. Elbeszélgettem velük, ahogy az effajta nyolc-tíz éves pockokkal szokás, közben odajött még néhány fiú meg lány, mindkét népből. Ezek a fiatalok is előre köszöntek nekem, érdeklődve hallgatták a technikai tudnivalókat és jótanácsokat, meg utam eddigi részleteit. Aztán végeztem, elbúcsúztunk, és az időveszteség okán úgy döntöttem, hogy a letenyei kempingben éjszakázom.

Ez a kemping a termálfürdővel van egybenyitva, és a szállás költségéért korlátlan fürdés is jár (saját felelősségre.) Itt is bezárt már a pénztár, de a biztonsági őr el tudott intézni minden papírmunkát. Sátorállítás után tehát fizettem, beszélgettünk egy jó félórát. Sajnos ezen a vidéken sem felhőtlen az élet. A gazdaság pang, a horvát bevásárlóturizmus lanyhulóban (odaát is csökkentik az árakat), az átlagember nemigen talál utat a feltörésre. Csak néhány vállalkozó járt jól, de ők sem lehetnek biztosak a jövő felől. – Ezt a részletet is elraktároztam, majd elmentem kiáztatni magamból a kilométereket. Az egész túrának talán ez volt a legérdekesebb napja, és a legkellemesebb estéje.