4. nap: VI. 30., vasárnap.
Sopron – Bozsok.
102,1 km.

Ez a nap is kultúrával kezdődött. Nagycenken megkerestem a Széchenyi Emlékvasutat, ahol gyerek-vasutasok dirigáltak, szalutáltak és rohangáltak. Sajnos az indulást tíz perccel el kellett halasztani egy-két tébláboló és a fejét is elhagyó lajhár felnőtt miatt, akikre persze nem mertek rászólni, s ezalatt én előretartott fényképezővel ácsorogtam a vágány mellett. Aztán a kisvonat elindult, de igen kevés és színtelen füstöt bocsátott ki. A Széchenyi-mauzóleumot nem akartam megnézni, a kastélyt nem leltem, ezért hát továbbtekertem a főúton délnek. Sopronhorpácson ingyen be lehet menni a templomba, amely bélletes kapujával a jáki templomot idézi. Kőszegen egy elhagyott zsinagóga ötlött elém, majd a Jurisics-várat tekintettem meg kívül-belül. Elég sok volt a látogató (több tucat), az egyik teremben reneszánsz vonóstrió tartott próbákat, igen szép aláfestést adva a kőboltozatoknak.

Az udvaron, Jurisics Miklós bán szobra körül horvát kirándulógyerekek csoportosultak, valaki éppen magyarra fordította vezetőjük szavait. Benn a vármúzeumban (fényképezni tilos!) nagyon megindítóan kísérték a várparancsnok ostrom utáni leveleiből vett részletek az Istvánffyból és a török írókból vett leírásokat. "Mi itt nem maradhatunk: az erősség egyetlen romhalmaz; hétszáz fegyveres parasztom volt, a fele elszökött vagy elesett, van tíz fegyveres lovasom és húsz lovam szerszámostul. A várban egyetlen font puskapor sem maradt, s ha az ellenség ránk üt, nem tudunk mit tenni." Viszont a török had állapota sem volt valami rózsás, és nyilván csak az alkalmat lesték, hogy tisztességgel visszavonulhassanak. Végül megegyeztek Jurisiccsal, hogy a rommá lőtt várra kitűzik a félholdat, így névleg birtokba veszik Kőszeget (bizonyára a selyemzsinór elkerülése végett), aztán hazatakarodnak. Érdekes harci politika volt ez, 1532-ben, mikor a török még nem vette tartós birtokába az ország közepét.

Az ugyanazon épületben létrehozott, elhíresült Szálasi-kiállítást (valami ilyen címen: "Hungarizmus, harc a kommunista ideológia ellen") természetesen zárva találtam, az ajtón lévő rövid értesítés nem utalt ennek okára. A tudományos és közigazgatási felettesek azért orroltak meg a kiállítást rendező jobboldali történészre, mert nem határolta el magát a levitézlett "nemzetvezető" ideológiájától.

Vasárnap lévén, a Chernel István Madártani Gyűjtemény zárva tartott, ezért a főtér megörökítése után nyugatnak indultam, Velem irányába. Egy ideig együtt haladtam egy kis bicajos társasággal, de ők a lány miatt lelassultak és elmaradtak. Kőszegszerdahely szélén régi, de beindítható vízimalom áll. A bácsi jelképes összegért mindent elmagyarázott: az alul- és felülcsapott vízikereket, a háromezer voltos Ganz-motort (vízhiány esetére), a kéregöntési eljárást (azóta nem kell "megennünk a malomkövet" a liszttel együtt), mesélt az őrleményt meregető szelencékről, a szitáló, forgó, billegő alkalmatosságokról. Mi közben fényképeztünk, én mozgófelvételt is készítettem, de azt nagy terjedelme miatt innen mellőzöm.

Velemben faszobrászok és népies művészek alkotóháza áll (jelenleg üresen), mellette játszótér a különféle alkotásokból. Jó pár kisgyerekes család szórakozott odabenn. Én azonban a nagy lehetőségtől megbabonázva még nappal el akartam érni az Írott-kőt, a két kéktúra találkozási pontját, ezért sietve továbbindultam.

A bezárt Szent Vid-kápolna érintésével felkaptattam a Hörmann-forrásig – ezalatt utolért egy helyben edző versenyző-ruhás legényke –, és innen a kék jelzésű, meredek gyalogúton, iszonyú erőlködéssel, egy százötven méteres szakasztól és egy lábletevéstől eltekintve két keréken másztam fel a Dunántúl legmagasabb pontjára. Úgy érzem, munkahelyi aggodalmaim és sérelmeim ezen az emelkedőn súlytalanodtak el teljesen. Hiszen mit árthat nekem egy kanyargó gerincű, kétnyelvű közbutításügyi herdátor, vagy maga a tátott sárga szájú, zsákos főkolompos, ha fel tudok tekerni az Írott-kőre?

Az osztrák határőrök egyike tudott angolul: elmondta, hogy biciklisták nemigen járnak erre, de ha kell, lefényképeznek. Én inkább a bicajt állítottam a torony tövébe, s odafönn készítettem egy távirányítós önportrét.

A kék-piros jelzésen ereszkedtem le a szintező murvaútig. Innen utam Bozsokra vitt, ahol magánkemping működik. A tulajdonos fia volt otthon: ő azt javasolta, menjek be a kertbe, majd reggel odaküldi édesanyját, hogy neki fizessek. Az embereknek ezt a nagyvonalúságát azért tartom érdemesnek a feljegyzésre, hogy érzékeltessem: az egy-két helyen tapasztalt ellentétes magatartás inkább kivétel volt. A szomszédból mégis átjött este a tulajdonostárs, inkább beszélgetni. Volt ott néhány tartósan bennlakó vendég: kisebb-nagyobb túrákat tettek, legutóbb éppen az Ausztriához került Pinkafőig, kitűnő bringautakon, de sok dombon keresztül.