3. nap: VI. 29., szombat.
Rábca-gát – Sopron.
96,9 km.

Hajnal felé változatos dalverseny ébresztett, melyben a kakukk a hétköznapibb résztvevők közé volt sorolható. Szakértelem híján csak hasonlattal tudnám őket leírni: volt, amely kutyavakkantásra vagy emberi kiáltásra emlékeztetett, s olyan is, amely a közönséges pesti balkáni gerle "hu-hú-hu" jelét toldotta meg egy "hu-hú"-val. Megint mások csicseregtek, mint egy raj kilencedikes leány, vagy édesen daloltak, mint a népdalok madarai. Nagyon vidító kezdete volt ez a napnak, és a hőmérséklet ezután csak emelkedett.

Utam ezután a Hanság lápvilágára vezetett: itt a lecsapolást néhány méter széles csatornák által valósították meg, melyek közt nádasok vagy nyárasok helyezkednek el négyzetes mintában. Aztán visszatértem a Rábcához, annak is egy idős fahídjához, melyen a folyó növényzete uszadékdugót alkotott. Ezen a területen védett madarak tömege él, őket több helyről figyelik. Ilyen például az Eszterházy-madárvárta, ahol faszobor-parkot alakítottak ki, valószínűleg a környezeti tudatosság és az emberi teljesség keresésének jegyében. Éppen akkor érkezett oda egy buszra való turista, de kevés hajlandóságot mutattak a beszélgetésre. Egy másik helyen, a királytói erdészlaknál egy öregúr horgászott valami csatorna zsilipjénél.

Az ország nyugati csücske felé haladva ismét a kultúra vette át az irányító szerepet. Osliban a kegytemplomot éppen tatarozták (egy mászómunkás éppen kötelet dobott le a toronyból), Kapuváron megnéztem a Rábaköz Múzeumot, Vitnyéden lefényképeztem egy "300 napos" búcsúnyerési feltételt tanúsító táblát (holott ilyen 1968 óta hivatalosan nem létezik).

És most következett a nap fénypontja, a fertődi Esterházy-kastély. Itt a pedagógusjegy kétszáz forint, a fotójegy egy kerek ezres. Többet nem is mondok a főnemesi pompának erről a kínaiaskodó, fakó, lehangoló kriptájáról, ahol az asztalok teknőspáncélból készültek, és ahol egy rendeset nem párnacsatázhattak a gyerekek, mert leesett volna a kristálycsillár.

A Fertőt megkerülő kerékpárút némely szakasza nem éri el a pesti vonalak átlagszínvonalát, és a fertőbozi gloriett (kilátóhely) is elbújt valahol a panzió mögött. Én persze dühösen, izzadva felkutyagoltam a hegyre, de alig láttam valamit, így hát megebédeltem, és mentem is tovább. Következett Sopron, ahol bizonyára sok mindent megnézhettem volna, de becsületből nem tettem úgy, mint aki máris megnézte mindet. Csak egy régi templomot közelítettem meg a hegyoldalban, és elhatároztam: a városba még visszatérek.

A napnyugta lassan közeledett, és ekkorra sikerült meglelnem az Ózon Kempinget, ahol az előkelő környezet nem gátolta meg a recepciósnénit, hogy fél kilenckor, kasszazárás után is befogadjon. A telek középpontja egy kerek kék medence, körülötte rekesztékek sövényből, mindegyik táborhelyhez áramforrás, a bejáratnál étterem, az egyik határon patak csörgedez. Itt végre ruhát mostam, s a fényképezőt is feltöltöttem.