2. nap: VI. 28., péntek.
Sokoró – Rábca-gát.
121,7 km.

Reggel jókor felkelvén, a nyiladékon keletnek ereszkedtem, a térkép mutatta "egyéb úton." Ez azonban nem létezik, helyette csak többé-kevésbé járható földutak hálózata borítja a felszínt: néhol mélyutak, füves szekérutak (az egyiken meglőtt és döggé lett őz bűzölgött), másutt a hosszanti hátak völgyeiben széles, poros traktorcsapások. Az átjárás itt is igen nehéz, az embernek olykor kilométereket kell hosszában haladnia, mire keresztben egy mezőt ugorhat. Mire Pannonhalmára átértem, a korai kelés minden előnye szétfoszlott.

Ekkor megmosakodtam, "szép ruhát" öltöttem, és a rekkenő melegben feltoltam gépemet az apátság bejáratáig. Amilyen szerencsés ember vagyok, itt találkoztam egy babitsos diákkal, édesanyjával és testvérkéivel. A fiú ugyanaz volt, akit az áprilisi túrán ki kellett menteni a Pilisből. Elbeszélgettünk nyári dolgokról, majd odacsapódtunk egy "félidőben" érkezett különcsoporthoz. Sajnos az apátság műemléképületeiben nem szabad fényképezni (a főapát úr utasítása nyomán), ezért csak szavakkal mondhatom el az ott található szépségek egy részét.

Volt például egy régi, töredékesen feltárt freskó, félig sarus Krisztus-lábakkal. A kutatók már ennyiből is meg tudták fejteni, hogy a kép ősmintája valamelyik (általam elfelejtett) itáliai templomban van, és azt a legendát ábrázolja, melyben egy Jézus-kép előtt imádkozó koldus ölébe valódi aranycipőként hullott le a festett Jézus egyik lábbelije. Aztán egy falba mélyített ülőhely az altemplomban, melybe rendszerint a tanácskozásokon elnöklő személy foglalt helyet; ehhez az a monda fűződött, hogy aki ide beül, és a sarka a földet leéri, az lesz a következő magyar király. Végül a hatalmas főkönyvtár, három méter magasságig drótháló védte régiségekkel. Volt köztük minden, ami után nekem csak a nyálam csurog, pl. egyedül jezsuita erkölcsteológiai munkákból egy teljes, mennyezetig érő polc. De nyilván a könyvtár teljes jogú használói, a helyi bencés szerzetesek is jól tudják, hogy a régi kötetek csak illő óvatossággal használhatók. Akadt helyben pl. egy "Opera Clementis Romani" című, tíz centi vastagságú fóliáns – amihez tudni kell, hogy Római Kelementől egyetlen hiteles írás maradt ránk: egy tízoldalas kis levél. A többi csak neki tulajdonított, olykor mesés, olykor irányzatos álnevű iromány (érdekes módon Péter római püspökségének legkorábbi említése ezekből való), és egy halom hamisított levél az álizidori gyűjteményben, a középkori pápai párt műhelyéből. A kötetbe ugyan nem tekinthettem bele, de valószínűnek tartom, hogy ezekre a tényekre a szerkesztők felhívták a figyelmet.

Pannonhalmáról igen gyorsan átváltottam Győrbe, antikváriumokat vizsgálgattam (eredmény nélkül), majd igen röviden el is hagytam a várost északkelet felé.

A gáton ezután északnyugatnak fordultam, és egészen Ásványráróig a Szigetköz csodálatos vízivilágát tekintettem körbe, hol a kavicsos töltésről, hol meg a füves mellékutakról. A folyóágak helyén most csak tavacskák szerénykedtek, az átereszek bizonyára csak úgy porzottak, s ahol máskor vízicsúszdát játszhattunk, most csak meredek köves rézsűk álldogáltak. Én azonban ezek közül csak a tavakat láthattam, s indultam is tovább a gát ármentes oldalára, ahol az aszályon a krumplitáblák (?) nagymérvű öntözésével enyhítettek a helybéli mezőgazdák.

Ásványráró után Hédervárra vitt az utam, rövid kerékpárúton (itt kastély található, melyet, késő délután lévén, már nem tekintettem meg), majd földúton és fahídon átkeltem a Mosoni-Dunán. A valóságban nem létező Lickópuszta mellett elkerekezve, az 1-es úton átkelve elértem a nap utolsó látnivalóját, az Árpád-kori lébényi templomot. A bezárt templom előtt a parkban megvacsoráztam, majd a lassan leszálló estében, ködtengerbe merülő rétek mellett elkerekeztem a Rábca gátjáig. Itt nyugovóra tértem egy horgászhelyen, iszapos, majd kulacsos tisztálkodás után, vadméhek körüldongta öreg fa tőszomszédságában.