1. nap: VI. 27., csütörtök.
Várpalota – Sokoró.
97,2 km.

Utamat Várpalotán kezdtem meg, a meghökkentően éppé varázsolt vár tövében. Odabenn a Vegyészeti Múzeum várta, hogy megtekintsem, de hiába. Csak az oldalfal mellé elhelyezett gigászi szénkénegöntő retortát fényképeztem le a 60-as évekből, aztán nekieredtem a Vár-völgybe tartó útnak. Előbb sivár lakótelepek, aztán telekhatárt kitűző, földfúró helybeliek látszottak, végül egy száz éve elhagyott zsidó temető mellett elhaladva erdőbe érkeztem.

A szépen járható földutat egyre magasodó hegyoldalak fogták közre, kétfelől hatalmas sziklák dűltek felém, és csakhamar Bátorkő vára alá értem, amely először valami kivételesen magas szirtnek látszott. Tövében három bicikli hevert, gazdáik valamivel föntebb fogyasztották elemózsiájukat.

Ezt az erdei kastélyt a nép Pusztapalotának nevezte el, összehasonlítva Várpalotával, ahová urai innen már a XV. században átköltöztek. Ma már csak a hátulsó fal áll belőle, valamelyes nehézséggel megmászható, és szép kilátással kecsegtet. A fényképen sorban látható sötét lyukak az emeletet tartó gerendázathoz szolgáltak.

Innen a piros jelzés egyre rakoncátlanabbul viselkedett. Először egy "Kálista" (alkalmasint: Kális-tó) ürügyén csalánosba vezetett, aztán sűrű újulatba bújt, végül egy magasles közelében teljesen eltűnt. Én mostanáig még győztem türelemmel, de itt már elfutott a méreg, és gyorsan kerestem egy murvautat, ami fölvitt a "Márkus szekrénye" nevű lapos dombra. A legenda szerint Márkus, az udvari bolond, aki a Bátorkőn lakozó Mátyás király kincseit rendesen dézsmálta, egy ízben rajtakapatván, a lelőhely felől ilyeténképpen vallott: "Amit loptam, mind a szekrényben van, de azt még Kinizsi Pál se tudná ide visszahozni." A domb oldalában valószínűleg kis üregecske nyílik, de én ezt már meg sem kerestem. Készítettem egy képet az itt peremellő Tési-fennsíkról, falatoztam egyet, aztán a falu felé indultam.

Itt a híres szélmalmok vonták magukra figyelmemet. Egy portára kell bekéredzkedni, ott némi pénzért odaadják a malom irdatlan kulcsát; az ember áthatol a veteményesen, majd benyit. Odabenn minden fából van, a kerekek fogai is. Filmforgatáskor néha megindítják, egyébként áll mind a kettő. A nyugatit belülről érdemes fényképezni, a keletit csak kívülről lehet. A gazda még megmutatta a kovácsműhelyt.

Tésről eltávozva lebocsátkoztam a fennsíkról, Jásdon láttam egy homokfalba vájt pincét, aztán a kék jelzésre rátérve nagy meglepetésemre kerítésbe ütköztem. A túloldalon kisgyerekek viháncoltak, beljebb egy néni hársfavirágot hámozott. Kérdésemre megerősítette, hogy a kéktúra egy nevezetes állomásához, a Szentkúthoz értem. A kerítést, amelyet a térkép nem jelöl, a gyakori rongálások indokolják. Rendszeresen jönnek viszont búcsúsok a forráshoz, a lourdes-i grottához és a modern ízlésű Mária-szoborhoz.

Egy kurta órányi beszélgetés után ("romlanak az idők, a fiatalokban semmi szégyenérzet, az én időmben még a szerelmesek sem mehettek végig együtt a főutcán") kibújtam a kiskapun, és a kies patakvölgyben nyugatnak tartva rövidesen egy turistapihentető zughoz jutottam. Itt esősebb időben a Gaja hasonló munkát végez, mint amit alsóbb szakaszán tavaly láttam, és egy helyen, melyet Római-fürdőnek hívnak, négyméteres vízesés képében zuhan alá. Most azonban, minthogy már hetek óta nem esett, a víz is elapadt, a vízesés száraz volt.

A szurdok itt a kerékpárosok számára teljesen járhatatlanná vált, ezért visszahátráltam a jelzésre, amely a gigászi sziklákat hosszú, tolós emelkedőn kerülte meg. A völgybe visszahuppanva és a túloldalon felkaptatva (a helyben lebzselő bringás srácok elkápráztatása végett nyeregben!) csakhamar murvaútra jutottam, s onnan néhány falun át Zircre.

Itt bevásároltam másnapra, de mivel minden nevezetesség (pl. a Természettudományi Múzeum, a Reguly Könyvtár) bezárt már, északnak fordítottam a kormányt, és megcéloztam a kitűnően helyreállított cseszneki várat. Ezt az idő előrehaladott volta miatt csak kívülről fotóztam le (egyébként zárható, fizetős látványosság), és egy szentkirály-emlékmű mellett elhaladva lassan elhagytam a Bakonyt.

A már legendás ködbe vesző tizedik túlélő egyik versenynapján éppen ezen az útvonalon (Bakonygyiróton, Romándon át) cserkésztük be a Sokorót. A fényképeken a szüntelenül folyó kút és a kőkereszt látható a német nevekkel, de az ennél kezdődő földút a végén lévő telek tulajdonosa szerint véget is ér a háza mögött. A magánosítás teljesen feldúlta a dombhát déli végét: a régi utakat beszántották, az egyesített telkek közt megszűnt az átjárás, még tábla sem mutatja, merre lehet kerülni. Egy patikus például akkora földdarabot privatizált magának, amibe húszezer (!?) diófacsemetét tudott beledugni. Itt már erősen megvénült a nap, ezért visszafordulás után a nyugati szélen elpedáloztam a térkép ígérte "egyéb úthoz." (Helyette földutak rendszerét találtam.) Fejlámpa segítségével tájékozódva (körös-körül gyanús zörejek, tán vadorzók, és a távolban egy földúton reflektorozó személyautó) elhatoltam a Sokorón végighaladó betonútig. Éppen az "emlékmű-nyiladékhoz" lyukadtam ki, és az erdőben egy darabot haladva felütöttem a sátrat.