Bükkalja
2003. április 17–19.

A hosszú ideje tervezett második bükkaljai kerékpártúrára édesanyámmal ketten vállalkoztunk. Hónapokkal a tavaszi szünet előtt szállást foglaltunk Cserépfalun, illetve napokkal a kitűzött időpont előtt vettünk egy Merida Crossfire trekkinget. Ez vékonyabb gumikkal gurul és kímélőbb áttételekkel mászik, mint az én Cygnusom; erre egy drótkosarat raktunk, az enyémre pedig a teher zömét. Mezőkövesdig vonaton jutottunk el, onnan két keréken a szállásig. Hátsó felnimen felütötte fejét a már szokásosnak nevezhető kis dudor, s a fékpofa kímélése végett ki kellett akasztanom a hátsó féket. Szépen indultunk tehát a szemből fújó szélben.

A szállás kényelmes, mindennel felszerelt kulcsosház a falu szélén; a díja ezerháromszáz forint. A szállásadónő a szemközti házban lakik, gyerekei napközben az utcán és az udvarban kergetőznek. A szomszédból nagydarab kutyák ugatnak, esténként fiatalok adnak egymásnak találkozót a kapuk előtt. (Péntek este a művelődési házban beindult a diszkó is.) Cserépfalun nem zárják le a bringákat, a járműpark nagy része természetesen parasztbicikli, bár a fiatalok rendszerint olcsó montikkal járnak. Persze csak vízszintes terepen: a pincérhölgy (a fogadósné lánya) kérdésemre ("Nem tudja, működik-e a vörös-kői szökőforrás?") bevallotta, hogy tíz éve nem járt a hegyekben. – A leányzó ránézésre huszonhárom éves lehetett.

Az idegenforgalmi idény május elsején kezdődik, amikor a legények baltával, fűrésszel és Zetorral elindulnak a hegyekbe, hogy májusfának való "gallyat" (8–10 métereset) vágjanak, és felállítsák kedvesük háza előtt. Ekkor nyit a Suba-lyuk-múzeum és a Cserépfalvi Imre-emlékház. Mi tehát a beköltözést követően útnak eredtünk a berezdi sziklahát tetején 2000-ben emelt millenniumi kilátó felé. Az oromról jobb kilátás esett, mint a toronyból, amelynek félméteres falába három olyan szűk rést vágtak, hogy azokon megszökni is bajos lett volna.

A térkép útmutatása szerint a szőlőkön keresztül megcéloztuk a derékszögű útfordulót Cserépváralja felé. Itt pedig mindenekelőtt a barlanglakásos tájházat akartuk meglátogatni. A gondnoknéni az alattunk lévő kertben kapálgatott, onnan kiáltott fel, hogy jó helyen járunk.

A háznak és helyiségeinek rövid leírását édesanyám segítségével készítettem el. Szakszerűséget senki ne várjon tőlünk: emlékezetből dolgoztunk, jórészt a fényképek köré építkezve. Bizony, néhány hiba is előfordulhat e leírásban.

A ház jobb oldalában állatoknak kialakított ólak helyezkedtek el: a tyúkoknak emeletes tojófülkék, a disznóknak földszintes odúk. A ház mellékhelyiségéül nemes egyszerűséggel a hegyoldal szolgált. Mikor egyszer a messziről jött méltóságok a vécé iránt érdeklődtek, a háziak a szokott helyre irányították őket, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha nem vigyáznak, beleeshetnek a kéménykürtőbe.

A következő célpont, a cserépi vár, erősen leromlott állapotban volt: alig találtunk egy ép falszakaszt fényképezkedés céljára. A várdomb aljában több, riolittufába vájt üreg nyílt, ezek kürtővel fölfelé is szellőztek. Egyikük félben faráccsal volt lezárva, itt a jószág éjszakázhatott régen. A másikban szüreti szerszámok roncsai hevertek dongákkal, üvegcseréppel vegyesen; magát az üreget szemlátomást tíz éve nem használták. A vár mellett kis kápolna és kastély szorongott (és állta el az utat). Úgy döntöttem, hogy másnap kikerüljük ezt a vidéket.

Hátravolt még a Nagy-kúpnak nevezett kaptárkő. Elhaladtunk a "SZIGORÚAN VÉDETT TERÜLET, BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL" tábla mellett, aztán a bicajokat letámasztottuk. Édesanyám mellettük maradt, én pedig lecsusszantam a hegyoldalba a tíz-tizenöt méteres tufakúpok megtekintésére. A nagyobbiknak az oldalába emberi kezek boltíves, fél méter magasságú mélyedéseket véstek valamikor az Árpádok idején, a kutatók többsége szerint valóban méhészeti céllal. Mire visszakapaszkodtam a mélyútra a bringákhoz, anyám elújságolta, hogy éppen akkor járt arra egy cigány család Ladával. A járgány túlságosan korszerű volt, így a feneke felakadt. Az ember szidta az asszonyt, hogy miért kellett autóval jönniük ide is. A gyerekek bizonyára felettébb jót mulattak, a tiltó tábla pedig sorompó híján tehetetlenül piroslott bele a világba.

Ezután visszamásztunk a betonúton Cserépfalura. Még megtekintettünk egy fenyők koszorúzta faházat a dombtetőn, amely mögött valami gigászi medenceféle tátongott; mi úgy véltük, alkalmas időben öntöző- vagy permetezővíz volt benne. A szőlőhegy egyébként a ma szokásos módon nevek szerint ki volt parcellázva. Nagy élet lehet itt őszidőben.

* * *

Másnap egy nagy kört jártunk be a Bükkalja keleti felében: Cserépfalu – Mész-tető alja – Farkas-kő – Kács – Latorút – Bekénypuszta – Lófő-tisztás – Hór-völgy – Cserépfalu. Ezt a kört vagy hasonlót terveztem én a téli túra második napjára, de a hóhelyzet akkor meghiúsította tervemet.

A faluból északkeletnek kivezető keskeny aszfaltúton elértük a Mész-patak mesés szurdokát, és beléptünk a nemzeti park területére. Az emelkedő végén a P+ jelzésen délnek elhagytuk az erdészeti utat, kigurultunk a Kis- és a Nagy-Farkas-kő alatti sárga jelzésre. Körülöttünk csicsorogtak a madarak, dongtak a poszméhek, élénken sütött a Nap – és rövid tolás után máris a Nyugadó nevű irtáslaposra lyukadtunk ki. Édesanyám itt egy könnyebb esést hajtott végre a mély füvön, míg én azt kiáltoztam: "Állj meg, állj már meg!" – Meg is álltunk falatozni, aztán fenyvesben, irtáson talpaltunk lefelé, innen továbbgurultunk Kács felé, a közelmúltbeli működés jeleit mutató márványbánya mellett. (Az őrkunyhóban vaságy, pokróc, vizespalack.) Sajnos a térképen magát kínálgató kácsi fürdő az önkormányzat teszetoszasága folytán idegen kézbe került, így immár kitétethetett reá a "MAGÁNTERÜLET, BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL!" tábla. De a csatornázási helyzet megoldására a vásárlónak, egy pesti vállalkozónak sem volt pénze, így a kék medence üresen tátongott a kerítés mögött.

Kács másik nevezetessége az Árpád-kori várrom, amelybe először toronyiránt, majd térkép szerint kapaszkodtunk fel. A méternyi mély terephullám (a várárok) természetes földkúpot fog körül, de falmaradvány a felszínen alig van, a meglévő kútgödör pedig nem érdemelt meg egy fényképet. Aki mégis látni szeretne valamit, az tekintse meg a mars.elte.hu/varak honlapot, melynek gazdája a legkisebb, általa már bejárt romhalmazról is tucatnyi képet közöl, régészeti szakmunkák nyomán haladva, igen tiszteletreméltó buzgalommal.

Ezután ismét eltüntettünk egy-egy zsömlét és némi csokit, vizet vettünk, majd a sárga jelzésen kitoltuk gépeinket Kácsról. A szőlőhegy közepénél a felfestők ostobán kapujelzést készítettek balra, mi ennek beugrottunk, és ennek nyomán negyed órát kínlódtunk, míg a tövises bozóton át visszaevickéltünk a mezőre. Továbbra is tolós menetben átjutottunk a Vízfő fölötti völgybe, a nemzeti park határán haladva. A vízmű a kácsi forrással együtt több bükkaljai település ivóvizéről gondoskodik, ezért érthető, hogy nagy ívben be van kerítve. A Vízfő alatt Sály község Latorút nevű része terül el, mely fölött ismét két nevezetes várrom uralkodik. Az egyiket a monda szerint Örsúr alapította, aki még Árpáddal jött be az országba – a valóságban sokkal korábbi. Sáncmaradványai a hegytetőt elnyúltan követik, a gyepes talajszintből fél méternyire emelkednek ki. Jelentősebb romjai láthatók a Latorvárnak, amelyet a helyi monda szerint huszita rablólovagok emeltek. Ez igenis hihető, noha okleveles emlék nem maradt róla. Mi a hegytetőn találkoztunk három helyi legénykével, miközben gépeink a sisakokkal a telefonfülke mellett összezárva vesztegeltek.

Sályról végre ismét aszfaltúton távoztunk, észak felé, erős emelkedőn. Egy elágazásban "zöld bicikli" jelzés akadt az utunkba, mellette megfigyelőház, benne erdészeti személy, a ház mögött bekerített tágas völgy, agancsos vadakkal, forgó szélkerékkel. A térkép balra nem mutatott jelzést, ezért eligazítást kértünk. A bácsi megnyugtatott: igenis ez az általunk vélt elágazás. A dámvadak (betelepített jószágok) azért vannak bekerítve, mert a vaddisznók és a gímszarvasok elmarnák őket az itatóktól és a sózóktól, s kerítés nélkül már egyszer nekieredtek délnek, az ígéretes alföldi vidékekre. A szélkerék nekik húzna vizet a mélyből, de eltörött a dugattyú; a polgármester csak kertel, de pénzt nem ad. Tavaly nyáron az állatok szánnivalóan eltikkadtak a sárgára égett füvön. A nagy magyar valóságnak ezek a gyámoltalan szereplői az én fényképezőgépem elől is elszaladtak.

Utunk immár tartósan a nemzeti park területén, erős emelkedőn a bekénypusztai elágazás felé tartott. Itt fakitermelés folyt, gépkocsik zörögve hoztak-vittek munkásokat. Lassan elértük az 500 méteres magasságot, egyik-másik árok zugaiban hórongyok maradtak meg. Egy nagy töbörben, ahol a Lófő-barlang bejáratát sejtettem, gazdátlan motorkerékpár támasztott egy terebélyes bükkfát – remélem, az erdészé, s nem valami bűncselekmény áldozatáé volt.

Hókupac

A tágas Lófő-tisztáson találkoztunk az aznapi egy szem terepbiciklistával. Volt neki sisakja, márkás bicaja, és eléggé sietett. Uzsonnázás után nyugatnak tértünk, és a Nagy-fennsíkra emlékeztető fenyves-karsztgyepes völgyben gurulni kezdtünk. Egy szakaszon betonút váltotta fel a murvát. Hátulról mélykék, majd szürkébe hajló égbolt hozta tudomásunkra, hogy esti zápor közeleg. Aztán elértük a Hór-völgyet. Szembejött velünk egy farönköket szállító tehergépkocsi, de mi idejében kitértünk. A kődarabkákkal kirakott, helyenként aszfaltcsíkkal erősített makadámút (a térkép szerint "személygépkocsival nehezen járható") lankásabbá vált, előbukkant mellette a gyertyán-völgyi üveghuta romjaiból jelképesen rekonstruált munkásszállás. Az esővédő tető alá elhelyezett bőséges tájékoztató szöveget az időjárás lassan kikezdi, pedig alig másfél éves: bizony, a papírra nyomtatott szöveget legalább műanyag tasakokba berakhatták volna. Megnéztük a mocsaras helyen ásott kutat a gémmel, és láttunk még néhány feltárás alatt álló alapfal-romot is. A közeli temetőben a huta igazgatójának családja és több munkás van eltemetve: néhány napot élt gyermektől nyolcvanéves aggig mindenféle ember, de meglepően sok a huszonéves férfi. A temetőt 1848-tól 1926-ig használták.

Az időnként egy-egy csöppet aláküldő felhők árnyékában lassan lefelé tekertünk a völgyön. A szénégetőhelyet végre sikerült közelről is megtekintenünk. Idényjelleggel helyben lakó vállalkozóé volt a három-négy boksa, melyek egyike most is füstölt, mások még csak fel voltak tornyozva vagy körbetapasztva. Kormos arcú legény jött elénk, ő vigyázott a telepre, míg a gazda a faluban járt vásárolni. Néha belobban a rosszul tömített boksa, ilyenkor gyorsan le kell fojtani, evégett valakinek állandóan ott kell őrködnie. A fiú szavai szerint két hétig is eltart, amíg egy boksa rendesen kiég; akkor zsákokba rakják, és jó pénzért eladják. A grillezés mostanság ismét divatba jött, és bizonyára az ipar is fogyaszt faszenet, tehát ez az ősi foglalkozás (amely a nemzeti park területén, de tájjellege miatt engedélyezetten folyik) még mainap is jól jövedelmez.

Este hétre megérkeztünk Cserépfalura, egy kád meleg vízben helyrejöttünk, majd (mint előző nap is) az étteremben rendelt vacsora után eredtünk. Mi voltunk az egyedüli vacsoravendégek; a többiek csak ittak, biliárdoztak vagy pingpongoztak. Érthető is volt mindez, hiszen az üdülővendégek csak májustól szoktak megérkezni.

* * *

Harmadnap elég felleges reggelre ébredtünk, de aztán egy résen betekintett a napocska, és felbiztatott: ne Bükkzsércen, hanem Ódorváron keresztül másszunk fel a völgyfői nyeregbe. Ez így is történt. Felkarikáztunk a Hór-völgy alsó szakaszán, elhaladtunk egy nyitva felejtett (vagy feltört) erdei ház mellett a Hosszú-völgyben, majd "tolonc-egyezményt kötöttünk," azaz egyakarattal leszálltunk a nyeregből, és négy kilométeren át toltuk masinánkat (én az összes málhával) a "zöld bicikli" jelzésen. Megnéztük Ódorvárat, majd leereszkedtünk az aszfaltútra. Eligazítottunk egy Debrecenből jött gyalogos családot, a Szent Erzsébet-kútból vizet merítettünk, és kis kaptató után egészen Felsőtárkányig jó minőségű betonon ereszkedtünk. Az előző éjjeli zápor varangyok tömegét csalogatta elő, amelyek az úttesten is párosodtak, és ezért sokuk az életével fizetett. A térkép szerint utunk egészen a Barát-völgybe való beletorkollásáig "engedéllyel használható" út. A jelek szerint a napokban legalább száz autó szerezte meg az írásos engedélyt a nemzeti park igazgatóságán (3301 Eger, Sánc u. 6.) a Felsőtárkány–Bükkzsérc szakaszra, mert összesen mintegy ezer béka esett áldozatul nekik úgy, hogy tetemeik még össze sem száradtak. Mondhatom, igen leverő látvány volt.

A faluba leérve készítettünk egy-két képet a sziklakapuról és a rajta gyíkként mászkáló civilekről, majd az előkelő Szikla Fogadóban (ismét hiába) érdeklődtem a vörös-kői forrás állapotáról. Elköltöttünk tehát egy-egy zsömlét a Szikla-forrás vizétől duzzasztott, készülő dísztó partján, áthaladtunk a kisvasút végállomásán, majd rátértünk a "piros bicikli" jelzésre (kiépített kerékpárút!), amely Felsőtárkányt a hegyoldalban kerüli meg. Itt néhány helyi motoros bosszantott bennünket útvonalválasztásával, de láttunk már ennél cifrábbat is. Felnémetre is kerékpárúton zúgtunk le. A belváros előtt az Egervin-telepre igyekeztünk bejutni (jólesett volna nagyapáméknak valamit nyújtani azért, hogy kirándulásunk alatt a telken jóltartották a tyúkokat), de a biztonsági őr a kutyát túlharsogva, igaz, jóakarattal közölte, hogy az Egervin zárva van. Tanácsolta a Szépasszony-völgyet, de ott már egyszer átvertek engem: más volt a palackban, mint a pohárban. Harmadjára így szólt: "Akkor próbálják meg a Tescót, ott nagyon jó borokat árulnak" – s mi úgy döntöttünk, inkább hazautazunk bor nélkül. Teszkó és teszkóbor odahaza is van, és ha egyszer odáig süllyedünk, hogy ilyen helyen vásárolunk, akkor az feltétlenül a rákospalotai kirendeltség lesz.

Felsőtárkány

Még bejártuk a belvárost, készítettünk néhány képet, aztán vonatra pattantunk – Gödöllőig. Onnan megcéloztuk Őrbottyánt, és mire Veresegyházra jutottunk, a lopva növekedő abroncspúpom elviselhetetlenné dagadt, úgyhogy a kiakasztott fékből a pofát is ki kellett szednem. A nyíresi vasútállomástól Őrbottyán határáig már gyalog tettük meg az utolsó kilométert, közben csöndben hálát adva az Istennek, hogy ez nem valahol a Bükkben történt meg velünk.