Bükkalja
2002. december 29-30.

Eredetileg édesanyámmal terveztem egy gyalogos (vagy tisztességes idő esetén kerékpáros) vártúrát a Bükk hegység déli részén. A szállásokat természetesen már lefoglalták mások, így ismét egyedül mentem – a cudar időjárással dacolva kerékpárral. Csakis tulajdon puhányságomat okolhatom, amiért mégsem sikerült az eredetileg tervezett délkeleti várakat (Kács, Latorvár, Kecskevár, Leányvár) is meglátogatnom.

A Hór-völgy hava szépen el volt simítva, könnyen tudtam rajta haladni. Találkoztam jó néhány kirándulócsoporttal. Kezdetben még a barlangokra számítottam éjszakára, annak dacára, hogy ezek mind védettek, és a hór-völgyi Suba-lyuk különös szigorúsággal, a denevérek okán. Erről végül azért mondtam le, mert kellemetlenül sokat kellett volna cipelnem a gépet a csúszós lépcsőkön.

A következő látnivaló Füzér-kő romos vára lett volna, de ahogy megpillantottam az ehhez leküzdendő, gyalog is riasztó meredélyt (a "belépés csak engedéllyel" tábla mögött), megfutamodtam.

A 2002-es Bükk-atlasz szerkesztői még nem mindenütt a valós helyzet, hanem gyakorta az előzetes tervek alapján vázolták fel a kerékpáros turistajelzéseket. Az általam követett "zöld bicikli" jelzés is módosult a térkép lezárásakor érvényes vonalvezetéshez képest, amennyiben a hosszú-völgyi erdészház után egy barátságosabb murvaúton kanyarog dél felé két kilométeren át. Én azonban, bevallom férfiasan, ezen is végig toltam, mert hétköznapi gumijaim keservesen farolgattak és csúszkáltak a kásás-havas emelkedőn.

Ódorvártól (kb. 550 m), melynek alható padlású gerendaháza alól három "igazi turista" cihelődött éppen, jelzetlen lejtőn kamikázéztam el a Völgyfő-házig. Itt találkoztam az utolsó emberekkel (délután négykor), majd nekiveselkedtem a Várkút felé mutató dimbes-dombos Török útnak – természetesen ismét bakancsom nyergében. Az erdészeti terepjárók és egyéb Zsigulik a legutolsó földutat is ellátták keréknyomokkal, s ez valamelyest csökkentette a bicaj tolási ellenállását. Este hatkor elértem a Vasbánya-hegy alatti kunyhót, és úgy döntöttem, itt alszom.

Éjszaka irgalmatlan hideg volt, de nem ezért mentettem haza az irhámat (a terv szerint ugyanis az év utolsó napjáig dagasztottam volna a hegyeket), hanem mert a köd a legjobb kilátóhelyeket is megcsúfolta, és a napi átlag is kiábrándító volt. Arra gondoltam: ha még a lejtős és murvás utak is tolásba fulladnak, akkor mit hozhat a Cserépvár utáni meredek szurdok a maga kőtengerével? Az effajta érveket mérlegre vetve végül a legigényesebb menekülőutat választottam: megmásztam a felsőtárkányi Várhegyet (669 m), majd Várkút érintésével (2,5 liter fanta 650,– Ft, a szokásos időszámítás 2002. évében, mikor is a kenyér kilója 156,– Ft volt!) felkutyagoltam a Nagy-Egedre (536 m), és innen Egerbe futottam be. Ott persze szép langyos idő járta, de ez a Bükk belsejére nézve csak rosszat jelent: a melegtől csak sárhömpölyökké válnak a földutak. A délkeleti várak tehát tavaszra maradtak – de sebaj: csak az idei naptár ért véget, a túrák semmiképp nem!

A felsőtárkányi Várhegyen i.e. 900 körül vaskori kultúrájú emberek emeltek földsáncot, amely ma is felismerhető nyújtott piskótát formáz. A "Vártúrák kalauza" szerint (Sport, Bp. 1975. I. kötet 144. o.) "házaikat fából, gerendavázzal készítették. A tető egy-egy ágasfára és a sáncra támaszkodott. A négyszögletű házak egyetlen helyiségből álltak, rendszerint egyetlen tűzhellyel, és a ház egyik sarkát használták kamra céljaira." A sáncba valamikor az Árpádok alatt kőfalat építettek be. "A hagyomány szerint a török hódoltság idején itt laktak Tárkány török urai, parancsolói. Ezt igazolja a faluból évszázadok óta felvezető ún. Keringő út és [a] Török út, amelyen őrállomások biztosították Miskolc felé, Dél-Bükkön át a biztonságos közlekedést." Több közeli forrás is ellátta a várbelieket. "A vár az ellenség elől menekülőknek évezredeken át védelmet, menedéket nyújtott. Hogy mikor pusztult el, nem tudjuk, még szájhagyomány sem maradt fenn."

Kilátás a hegyoldalból