Kozma 60 (Vértes)
2002. X. 5.

Sajnos a nyári Gázló 130-ról a túlélő miatt, az őszi BEAC Maxiról családi kényszerprogram miatt lemaradtam, ezért mostanra a sarkamra álltam, és úgy döntöttem, hogy öregdiák-találkozó helyett ezúttal teljesítménytúrára megyek. Ennyit számít az első alkalom; az tudniillik, hogy az első Kozma számomra kellemesen végződött.

Most is lóháton hatoltam el Csákvárra, a tornaterembe. Itt már kilencven ember húzta a lóbőrt, s mivel nálam most volt hálózsák, a továbbiakra egyáltalán nem emlékszem. Csak az az ébredés! Kerek öt órakor felbrümmögött egy "ébresztő"-re állított mobiltelefon, aztán még egy, majd még legalább öt. A tulajdonosok szemlátomást bírták a hangzavart, mert a zörgés folytatódott, egyre hangosabban. Aztán mikor már rajtuk kívül mindenki talpon volt, ők is felébredtek. Valaki felkapcsolt egy mennyezeti lámpát. Elhaló zümmögések, nyafogó hangok a zsákok belsejéből. A mellettem állomásozó SK gyorsan összecuccolt. Én is berámoltam, megköszöntem neki a kölcsönmatracot, majd beneveztem és megreggeliztem. Larzen topiktárs hamar elhúzott, Starquake és általam nem ismert cimborája kocsival érkezett, így egyedül indultam útnak.

A Báracházi-barlang után, látva, hogy senki nem követ, tájfutótérkép alapján leereszkedtem a bányavidékre, és csináltam néhány hangulatos képet a meddőhányókról, amelyeket a csapadékvíz kezd lassan bevájni és lekoptatni. Ráérősen gurultam illetve toltam a holdbéli tájon, aztán fél nyolcra kiértem Gántra, a Vértes Vendéglőhöz. Ott már javában falatozott Netuddmckey (Zsolt) és két társa, az előttem indult SK, meg egy nagy csapat bringás. Két fánk bekebelezése után lendületesen megindultam Kőhányás felé, ezúttal elágazás után a kék kereszten (úgy emlékeztem, arra kevesebb a mélyhomokos rész). A vendégház előtt volt a pecsételőpont, és innen is hamar odébbálltam, Sq-ék nyomában a K, K+ jelzéseken.

Ezután következett Vérteskozma (turistaház), Várgesztes (szálló), és a Mátyás-kút. Az előttem haladó Sq-féle csapat kergetését itt hagytam abba, egy szép szál faszobor kedvéért, amelyben Herman Ottót gyanítottam, de nem ő volt az, hanem (a felirat szerint) két jelenkori vadász vagy erdész. A kezében valami tárgy lehetett, de azt hitvány rongálók kitörték a kézzel együtt. A szobrot egy általam fel nem ismert fajtájú kutya ugatta. Ez aztán velem tartott a Vitány-várig.

Egy kisebb nyolcast kellett meghúznom, s eközben beért Netuddmckey csapata. A továbbiakban velük tartottam, ami a térképet szinte fölöslegessé tette. A várbeli pontőrök a vár előtt pecsételtek nekünk, a hegytetőn pedig egy másik túra szervezői adtak autogramot. Innen északnak tartottunk, a kutya pedig bizonyára a jobb társaság miatt a várban maradt. Betonútra értünk, s minthogy a körtvélyespusztai pontőrt nem találtuk, bizonyító fényképet készítettem három útitársamról. Itt láttuk utoljára azt a derék csapatot, amelynek legfigyelemreméltóbb tagja egy 11 éves kislány volt, s ment is, mint a golyó.

Végigzúgtunk a Körtvélyes hátán, leereszkedtünk a Farkas-torokba, aztán ismét aszfaltúton lejtőztünk-másztunk Vérteskozmáig. Itt Netuddmckey olyan fáradt volt már, hogy az utolsó métereket szlalomozva tette meg. Igen sok túrázó lebzselt már ott. A zsíros- és lekvároskenyerek visszaadták cselekvőképességünket, s így vágtunk neki az utolsó kaptatónak. A túloldali száguldás szerintem a táv fénypontja, főleg mivel a tavalyi túra óta megtisztították a rásodort törmeléktől. Rögtön utána útbaejtettük a Vadász-kápolnát, amely a mostani túrajelvényen is rajta van.

Sok bicajos, még több gyalogos túratárs pihengélt már a célban, néhányan véres lábbal, de mindenki nagy örömmel, hogy az időjárás nem tett lóvá bennünket. Mi is címet váltottunk, elbúcsúztunk. Én teljesen elálmosodva Bicskéig vonszoltam magam, ott vonatra szálltam. Így végződött számomra ez a teljesítménytúrás évad.