I.

II.

A folytatás mozgalmasan alakult: északról hidegfront támadt a Dunántúlra, és noha igyekeztem előle minden eszközzel menekülni, első zápora már Tihanyban elkapott. Itt az idegenforgalomnak szentelt csillogóságokat elmellőzve rögtön a nemzeti park részévé emelt körtúrának indultam neki. Végig azonban nem jártam, csak a két tavat fotóztam le.

Az autóskomp igen gyorsan átszállított a túlpartra, és ott a szokott bundáskenyér mellé – nyilván a civilizációtól búcsúzva – megettem egy sült halat. És a kezdetben tervbe vett andocsi lihegtető helyett gyáva módon ismét a 67-es utat választottam... mondhatni: szerencsémre. Mert ekkor a hátszél immár esőcseppekkel is nyomatékot adott azon szándékának, hogy márpedig menjek gyorsabban. Mérgét azonban kiadta, mire Kaposvárra értem, ahol már várt régi ismerősöm, a Holló és Társa Antikvárium. Sajnos a kínálat 1997 óta itt is erősen eltolódott a szakácskönyvek–diáklexikonok–fantasy-könyvek (egyszóval, a fényes fedelűek) irányába; ide tehát egy ideig nem fogok repesve visszarohanni.

III.

A harmadik nap (csomagomat az abaligeti kempingben hagyva) bejártam a Mecsek nyugati részét és belekóstoltam a középső részébe is. (Abaliget – Balázs-hegyi kilátó – Mecsekrákos – Vízfő-forrás – Szuadó-völgy – Patacsi-mező – Petőcakna – Jakab-hegy – pálos kolostorrom – Patacsi-mező – Remete-rét (innen betonon) – Tripammer-fa (innen földúton) – Anyák kútja – Melegmány-völgy – Vágotpuszta – Lóri-kulcsosház (innen betonon) – Orfű – Abaliget. A mérő szerint mintegy 60 km.)

Az itt gyűjtött élményeket a képaláírások jórészt tartalmazzák, külön említést csupán a Tripammer-fa utáni kék kör jelzés érdemelne. 1999-es, de máris hasznavehetetlenül elavult térképem szerint ez "biciklizhető út"– ennek dacára jórészt magamnak és a tarvágás szellemi atyjának kiabálva toltam rajta gépemet a tövises indákon és csalánon keresztül kilométereken át. Még jó, hogy senki nem járt arra.

IV.

Az abaligeti kempingben rajtam kívül egy (kelet)német csoport tanyázott, állandó cirkuszolásukkal a hatóságoknak és a recepciósoknak is az idegeire mentek. Én csak a gyermekekre felügyelő tizenhétéves legényekkel beszélgettem; meglepően kiábrándultak és anarchizmusra hajlók. Végül itt kell megköszönnöm a recepción dolgozó kedves egyetemista leánynak, hogy feltöltötte fényképezőm kimerülőfélben lévő telepét, és elmondta, hol keressem Pécsett az antikváriumot. Mert bizony ezt a szombati napot a városnézés helyett erre szántam. (Kérdezték is, honnan kaptam a bolt címét.) S kaptam is olyan derék könyveket (Richard Proctor: Más világok, mint a mienk, 1875; Pruzsinszky Pál: Kálvin János élete I–II., 1909, 1912), hogy a szívem eltelik örömmel, ha arra a napra gondolok.

Pécsről mihamarabb odábbálltam a mohácsi csatahelyen kialakított múzeum és emlékpark felé. Aztán útbaejtettem Bátát, ahol a szent vér temploma található, melyről valamelyik reformátorunk így ítélt: "Mennek az emberek a Dágony isten véréhez Bátára." A templom fő búcsúja július elsején van, de így legalább békességben megnézhettem a templom háta mögötti mozaikot a maga művészies tömörítésével: a keresztből vér és víz jön ki, utalással János evangéliumára, az itteni vérző ostyára, a keresztség vizére és egyebekre.

Innen a töltésen araszoltam, kiszáradt, nyikorgó Achilles-inam miatt egyre kínosabban, Baja felé (120 km). A kempingben megszálltam, és a sátorból meghallgattam egy (mára elfelejtettem nevű) banda koncertjét, melyre egy motorostalálkozó adott alkalmat.

V.

Az utolsó nap volt minden szempontból a legnehezebb. Kevés alvás után visszagurultam Pörbölyre, s ott biciklistül felszálltam a gemenci kisvasútra. A Duna-Dráva Nemzeti Parknak ez a része csalódást okozott, bizonyára mert a vadak nem süketek, így egyet sem láttunk, csak böglyöket, a naposabb részeket pedig a pár éve behurcolt, s azóta féktelenül garázdálkodó "vaddohány" (*) lepte el. A vonatocska át-átlendül az ártéri erdő szélének gátján (elképzelni nem tudom, mi lesz vele nagyvízkor), majd kiér Szekszárd fölé.

(*) Őrbottyáni elnevezés, hivatalos nevén "selyemkóró," népiesen "gumipitypang." Gyöktörzses, méter magas, üreges szárú, tejelő, húsos levelű, rózsaszín ernyős virágú, repítőszőrös magvú sivatagi gaz. Levelére permetezett gyomirtóval próbálják ritkítani a kertekben, de igazából csak két ellensége van: az árnyék és az ásó. Ez utóbbival laza talajban hetven centire elég lehatolni, és az összes gyökeret kiszedni. Szomszédaink szerint az is segít ellene, ha éveken át kihúzzuk a földből feltörekvő hajtásait – de a kísérletek még nem perdöntőek.

Ezután már délben álmossággal küzdve észak felé igyekeztem. Kalocsa kedvéért átkeltem a Dunán, fürödtem a Szelidi-tóban, és megállapítottam, hogy este hatig sikerült megtennem a napi távnak csaknem a felét. És itt eszetlen dologra határoztam magam: hogy a maradékot is megteszem aznap. Rosszindulatú ellenszélben sikerült is este tízre eljutnom a Csepel-sziget déli csúcsához, de ott igazán nem ártott volna felverni a sátrat és másnap kényelmesen hazatekerni. De a becsvágy továbbvitt, és nyomasztó álmossággal küzdve hajnali háromra el is értem Budapest déli határát. Hogy innen fölfelé nem üttettem el magam, az bizonyára az Isten jóságának köszönhető, mert a Kvassay-zsilip magasságáig kb. tizenöt másodpercenként arra ébredtem, hogy imbolyog velem a bicikli. Aztán verseket szavaltam, hogy ébren maradjak (akkor még aludt a város), és fél ötre, 225 km megtétele után végül haza is értem. A mérőnek csak a napi kilométereket számláló része vacakolt, az odométer összesen 660 km-t mutatott. (A térkép adataival 700 km.)

Azt hiszem, ezzel elértem teljesítőképességem felső határát.

Száraz tájképek

Vizes tájképek

Kövek

Növények

Állatok

Emberek

Épületek

Létesítmények

Alkotások

Táblák

Apróságok