Gázló–2001 kerékpáros teljesítménytúra (július 28.)

A megjelölt nap hajnalán a fél kerékpárostopik együtt vonatozott le Veszprémbe, és nevezett a 90 vagy a 130 km-es távra. Veszprémből kiindulva egy 1025 ill. 1779 m szintemelkedésű bakonyi kört kellett megtenni 9 ill. 12 óra alatt. Haladásunkat a szervezők térképvázlattal, részletes útvonaljavaslattal és a terepen elágazásjelölésekkel segítették.

A fodor-tanyai megállóban egész csapatot értem utol, amint egy útszéli fa hűvösében táplálkoztak. A tőszomszédságukban található, kútgyűrűbe foglalt forrás vize az érkezők számával egyenes arányban zavarosodott, ami állandó viccelődésre adott alkalmat. ("Igyál, ha nagyon szomjas vagy, legfeljebb holnap felváltva rohangálunk a vécére..." – "Te, mi ez, Arany Ászok? Mert egészen olyan színe van..." – "Te iszol ebből? Nem láttad, hogy minek használta az imént ezt a kútgyűrűt az egyik alak...")

Röviddel ezután beváltottunk az erdőbe. Az eligazító szerint 1 km-es "kissé gazos" szakasz következett. Sajnos egy hirtelen ereszkedés után elvétettem a szalagozást, és a szélesebb, de legalább járható úton indultam el, mögöttem legalább két balsorsú kerékpárossal. Hivatalból rövidesen ki kellett volna érnünk egy aszfaltútra, de ennek nyoma sem volt. Önkritikusan (eltévedést feltételezve) kerestem a térképen egy, a helyszínhez hasonlító irtásrészt, és társaim aggódó tekintetétől kísérve előrementem egy darabon. Aztán murvaútra jutván előrepijjogtam őket, és nekiláttunk, hogy óriási kerülővel, de legalább műúton visszajussunk a Király-kapu vidékére.

Itt jóérzésű pontőrök fogadtak, no meg egy jóvizű forrás. Úgy hírlett, a mezőnynek egészen a végére értünk vissza, mert már az ellenőrzőpont lebontását fontolgatták. Én szándékosan nem vittem magammal órát, tudván, hogy attól csak ideges lennék. A hegyoldalban tekergő murvaút a táj szépségén kívül kisebb-nagyobb lejtőkkel ajándékozott meg, ahol próbára tehettük a külsőink és a talaj közti tapadási súrlódási együtthatót.

A betonútra érve ostoba módon emlékezetből indultam tovább, és igen nagyot néztem, amikor feltűnt előttem a "Bakonybél" tábla. Társaim a 90 km-es távon indultak, nekik ez az útvonal éppen jó volt. Nekem azonban így elveszett a lehetőségem, hogy a Réz-bükk-árok gyönyöreit három év után újra élvezhessem. Elbúcsúztunk, és a másik úton, Kisszépalmapuszta érintésével fohászkodtam neki a Kőris-hegy 450 méteres szintkülönbségű kaptatójának.

Sajnos éppen itt fogyott ki belőlem a kalória, és vizem sem sok maradt; az ennivaló viszont anélkül nem "csúszik." Elzarándokoltam hát a közeli Bödön-kúthoz, de az kiszáradt. Úgy döntöttem, hogy maradék vizem és némi mustár segítségével leküzdök egy szelet bundáskenyeret, aztán lesz, ami lesz. Téptem néhány őzlábgombát a sűrűben, és lédús tönkjeiket elraktároztam a mászáshoz. Egy ujjnyi hosszú darab elrágása legalább ötszáz méteren át nedvesen tartja a lihegés során kiszáradt szájat (és üde leheletet biztosít). Ez azonban csak tüneti kezelés volt. Csigalassan, egyre ragacsosabban másztam följebb-följebb. Az tartott életben, hogy a kiírás szerint a Kőris-hegyen (MALÉV-lokátorállomás, kéktúra-bélyegző a kerítésen) van ivóvíz.

Sajnos a vizet az előttem jártak már megitták, a lokátoros pasas pedig bizonyára sörön tengődött, mert igen kedélyesen olvasta rám a bódéjából, hogy "már három óra van." Egy csepp víz nélkül, de jórészt lejtőn jutottam el a vinyei vasútállomásra, ahol – mint egy régmúlt kor maradványa – nyíltszíni vízcsap fogadott. Másfél liternyit azonnal a legbiztosabb helyre juttattam, pecsételtem egyet a kocsmában, jó sok csokit vettem, majd nekivágtam a Cuha-völgynek, melynek gázlóiról a túra a nevét kapta.

A vízállás igen alacsony volt, de arra éppen elegendő, hogy egy alkalmas helyen sótalanítsam vele a bőrömet. Itt ismét jó tempóban haladtam: Borzavár, Porva, Ménesjáráspuszta egy-egy pillanat alatt került mögém. Ezután visszajutottam a kisszépalmapusztai műútra, és ennek lejtőjén egy montis nagy lendülettel elémhúzva rámköszönt. Azt hittem, ő a rendezők által ígért "söprű," aki a mezőny végét terelgeti – azaz igencsak bele kell húznom, hogy időben érkezzem.

Bakonybélben pecsételtem, vizet nyertem, majd nekieredtem az utolsó nagy emelkedőnek, a 646 méteres Középső-Hajag oldalába csavarodó murvaútnak. Itt már kezdtem elmerevedni, és a látszólag teljesen "elszállt" terepleírás miatt is egyre idegesebb lettem. Szerencsére a keréknyomok megnyugtattak, és végül lejtőbe fordult az út. A végre megkerült "középső-hajagi lénián" balra térve földúton elértem Hárskút községet, ahol a műúton impozáns lejtő várt (max. seb. 36,2 km/h) Az utolsó ellenőrzőpont az eligazító szerint a Som-hegyi erdészlak volt, a pecsételőlapon viszont ez állt: "Hadiút bejárat." Elpepecseltem vagy egy negyedórát azzal, hogy a kutyazenekarral köszöntő "erdészlaknál" pontőrt keresgéltem, de aztán megnyugtattam magam, hogy "ugyan miért is maradnának kinn egyetlen versenyző kedvéért (1), és különben is meglehet, hogy elmúlt már nyolc óra (2)." Ekkor zárták ugyanis az állomást.

Mivel nem volt, aki ráirányítson a hadiútra, legurultam Márkóig, és nagy lélegzetet véve megkérdeztem a pontos időt. "Negyed kilenc" – hangzott a válasz, és ettől bennem elpattant valami. Az (1) feltételezésem igazolódott. Én itt izzadok, étlen-szomjan kódorgok, ők pedig meglógnak az ellenőrzőpontról! Tudniuk kellett, hogy még nem ment végig mindenki, mert az előző pontokon láttam, hogy egy nagy táblázatból módszeresen húzgálják kifelé az ottjártakat. De majd megmutatom nekik!

A Veszprémig hátralévő pár kilométert szélvészgyorsan gyűrtem magam mögé – bevallom, a "tilos" 8-as úton, de itt magasabb érdekek forogtak szóban, így a KRESZ-től ez alkalommal eltekintettem. Gyorsan eligazíttattam magam az Óváros tér, illetve a rajthely irányába, majd verítékben úszva 20⁴³-kor be is estem oda. De sehol az ünneplő tömeg, sehol az utolsónak járó vigaszdíj, még egy üdvözlő kiáltás se hangzott felém. A két helyszín kihalt volt: eltűntek a szervezők, a résztvevők: az egész célállomás felszívódott. Megnéztem a bélyegzőpapíromat: az állt rajta, hogy pontban kilenckor zárnak. Én reggel 8⁵⁰-kor indultam volt, tehát ha ők nem nagyvonalúskodnak az én rovásomra, akkor érvényesen teljesítettem volna a túrát (részemről 150 km). Úgy látszik, ezzel a körrel "tartoztam az ördögnek." A vonzóan alacsony, 300 forintos nevezési díj mögött ezúttal bosszantóan hanyag és becstelen hozzáállás húzódott meg. Ezt még akkor is fenntartom, ha valamelyik szervező olvassa, és a "hitelrontás" szó jut eszébe. Vegye úgy, hogy ezekkel a kifakadásokkal csak a saját maguk által vállalt határidőkre figyelmeztettem őket, a hitelüket pedig ők maguk rontották el.

No azért teljesen nem feledkeztek meg rólam, mert két héten belül levelet kaptam a szervezőktől, hogy épségben vagyok-e, vagy csak csöndben feladtam a versenyt. A részletek tisztázása után postán elküldték a túra teljesítésének igazolását, és most már szent a béke.

Bosszúságom hamar lecsillapodott, és mivel az utolsó alkalmas pesti vonat már 20²⁵-kor elhúzott, immár az éjszakai szállás kérdése kezdett foglalkoztatni. Ennek helyéről semmi konkrétat nem írok, mert túl komfortos ahhoz, hogy pont miattam zárják be. Elég legyen annyi, hogy fedél alatt háltam, no és ingyen. Olyan igényes hely ez, hogy a csavargókat külön felirat tiltja ki ("MAJOM CSÖVES, HÚZZ INYEN A MOCSKAIDAL"), bár egy hátránya van: a bicajt elég nehéz fölvinni az emeletre.

Dr. NAGY SÁNDOR szerint (Bicajoskönyv, Műszaki Könyvkiadó, 1988², 82.o.) "ha jól gazdálkodunk a vízzel, akkor egyetlen félliteres kulacs tartalmával tetőtől talpig lezuhanyozhatunk." Ezt a módszert ezúttal tapasztalatilag is igazoltam, majd új ruhát öltöttem, és befeküdtem a bejáratba, tudván, hogy a nemkívánatos elemeket kitiltó felirat sötétben nem látható. Másnap reggel eljutottam a Balatonig, a (reggel szabad-) strandon csobbantam, és délre haza is értem.

Tanulság: a hasonló esetek elkerülése végett máskor gyorsabban le kell nyomni a távot. Az erőnlétemmel most nem volt gond: nem a potroh felcipelése, hanem a rossz táplálkozás lassított le. A bundáskenyér nézelődős túrára csakugyan jó, de egy nagy emelkedő előtt valami gyorsabb hatású szer is elkél. Végül pedig a csomagot feltétlenül érdemes megterhelni egy másfél literes pótkulaccsal.