Cserhát-Mátra, 2001. március 16.
Két éve minden valamirevaló túrabeszámolóm így kezdődik: "Frissen összetákolt / megbuherált / meghegesztett bringámmal..." Ez sem különben. A mostani azonban, remélem, tartósabb lesz, ezért már az események elbeszélése előtt emléket állítok neki: Magellán Cygnus, néhány jobb alkatrésszel kiegészítve. Hátrafelé lejtő alumíniumváza folytán elsősorban városba, országútra, csomagos túrákhoz ajánlott; a Bikemag kerékpártesztje szerint "kismamáknak, kispapáknak, nagyszülőknek, hobbistáknak."
Ami azt illeti, a saját magam számára kitalált "kétkerekű vadember" kategória inkább az utóbbiba illeszkedik, de az ott olvasható teszt legtöbb megállapítása találó. Talán a kormányfogás lehetne változatosabb, de ez nyilván csak az én problémám, hiszen amúgy is legszívesebben 70°-ban dőlt háttal utaznék mindenütt. Az áttételek jók, a fékek fognak. Alkalmas gumiválasztással (középen sima, szélen bütykös) még a murvautakon és kisebb sárban is elboldogul, és aszfalton se lassul le nagyon.
A mostani túra közvetlen előzménye egy tájfutó Spartacus-kupa volt, ahol csúfosan leszerepeltem, bizonyára a téli diósbejglis "edzéseknek" köszönhetően. Most elsősorban azt akartam kipróbálni, mennyit bírok két keréken különösebb rákészülés nélkül, változatos terepen, közepes kipihentséggel.
A túra adatai
Útvonal: Bp – Vác – Penc – Romhány – Balassagyarmat – Etes – Salgótarján – Mátraszele – Nemti – Mátraalmás – Mátraháza – Gyöngyös (vonattal haza). Idő: 900-2300 (14 óra) Táv: 208 km. Szépítő átlag (csak mozgásban mérve): 18,3 km/h. Igazi átlag: 14,8 km/h. Max. sebesség: 62 km/h. A célom most az volt, hogy minél kevesebb nézelődéssel minél több kilométert magam mögött hagyjak. Az egyhangú váci szakasz után a Cserhát halmos vidéke szellemileg is felüdíti az embert, s az itt lévő történelmi emlékek (Penc, Csővár, Romhány, Mohora, Szécsény, Szanda stb.) máskor társas és nézelődősebb túrára csábítanának. Most azonban csak tapostam ádázul, harminc kilométerenként egy dupla szendviccsel, s csak messziről intve a Mikszáth-háznak, a falumúzeumnak és a Rákóczi-emlékműnek.
Salgótarjánba a főútról letérve, nyugatról estem be mintegy öt órakor, s lendületből haladtam tovább kelet felé. A későbbiek ismeretében ez minősíthető a döntő hibának. Itt még versenyeztem egy sort két helyi montis sráccal (százharminc kilométer után, büszkeségből), s ugyan Mátraszele előtt sikerült elszakadnom tőlük, de úgy kihajtottam magam, hogy azon az esedékes szendvics sem segített. Leszállt az este, beindult a dinamó, eleredt az eső. Sajnos meleg ruhám nem volt, csak váltásnadrág és -póló a hazaútra, meg sapka és kesztyű.
Ezzel együtt semmi végzetes nem történt Mátraalmásig (180. km). Itt azonban mintha kilőtték volna alólam a lovat: a murvaút szemtelenül göröngyösnek, az emelkedő csúfondárosan meredeknek érződött. Bár a Cygnus kapaszkodás közben mindenkor dobálja az orrát, és minduntalan fel akar ágaskodni, itt mégis jóval többről volt szó. Be kellett vallanom: annak rendje-módja szerint leeresztettem, és mindennek tetejébe még az út is elfogyott egy "VÍZMŰ VÉDTERÜLET" tábla és a kerítés mögött. Ennek a fele se tréfa, mormogtam magamban, és fél szendvics után visszafordultam más utat keresni, miközben egyre hidegebb eső szemetelt vigasztalanul, s az esti gyöngyösi vonat is elpöfögött az álmok birodalmába. A térkép ígérte aszfaltút helyett rövid sárdagasztás után egy hegyi nyaraló kertjében találtam magam.
Tanácstalan ide-oda lámpázásomra előjött a házigazda, és olyan jószívűen útbaigazított, hogy azt hiszem: ő mentett meg a Galya-tetőre való toronyiránti felcaplatástól és az ezzel járó tüdőgyulladástól. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még rámterített egy régi pufajkát, mondván: "Jó lesz az a túloldali guruláshoz." – Szó ami szó: ezt a jótanácsot induláskor kellett volna megfogadnom. S lelkemre kötötte, hogy hazaérkezvén vigyem el a kabátot a Máltának, mert eredetileg az árvízkárosultaknak szánta.
A keresett betonút szerencsére jóval irgalmasabb volt, mint a vízművek mohos-sáros kaptatója. A Kékestető alatt még jobban rákezdett az eső, és most már nem is fáradt voltam, hanem inkább álmos. Ilyen állapotban nem ajánlatos a továbbhaladás, mert az útpadkára csúszva vagy a szembejövő kocsi alá tévedve akár halálát is lelheti a kerékpáros. Engem azonban a meleg gyöngyösi váróterem jobban vonzott, mint az út szélén ácsorgó buszmegállók bódéi.
E munkás, szép nap csattanója a végére maradt. Indulás előtt persze magam is utánajárhattam volna, hogy Gyöngyös vasútilag zsákutca, és este tízkor az utolsó szerelvény is elporzik onnan. A gyönyörűen kivilágított váró tehát zárva volt, és éjféltől reggel fél hatig didereghettem a padon, alvást mímelve, bár immár szárazon.
Tanulság: ésszerű útvonal vagy szállásfoglalás, de legalább az egyik. És főleg: ruha minden eshetőségre!