Börzsöny, 2000. dec. 30.

Az iskolai tájfutószakosztály kiérdemesült és tiszteletbeli tagjai hagyományteremtő gyalogtúrára vállalkoztak a Börzsönyben.

Csatakiáltás Nagybörzsönyben

Útnak eredtünk a Kereszt-völgyben, szép időnk volt

A társaság a Kammerhofra kapaszkodik,
közben híres embert kell kitalálni

Hamarosan a nagy-hideg-hegyi turistaházhoz érkeztünk. Itt folytatódott a hagyományteremtés. Közben vártuk a Pizolit Barlangkutató SE csapatát Kemencéről, de az ő erejükből csak Csóványosig futotta. Ott ugyanis csüdig ért a hó, és visszafordultak.

Kölcsönös ajándékozás

Boka Gyurinak kistávcső jutott (és István néz vele)

Poénhegyek (mi mindent lehet egy tekercs vécépapírra leírni?)

Két Memory-játékot is hozott a Mikulás

És itt is van! (Mármint a Mikulás, középen)

András és Burgi elfáradt az agytornában

Hírmondó érkezik a barlangászcsapattól

Rövid tanakodás után útnak eredtünk Kemence felé. Hamar ránkéjjeledett, a bakancsok beáztak a gázlóknál.

Gázlók nappal...

...gázlók éjjel

A Csarna-völgybe ereszkedtünk alá. Láttuk a régi vasút árvíz rongálta töltését és a Hamuházat. Innen jégpáncélos aszfalton talpaltunk el a kemencei síházhoz. Mivel úgy tudtuk, hogy este hétkor már nincs busz Szobra, autóval vettük üldözőbe az utolsó járatot. Fényképezőgépem a síház előtt a fűbe esett, a sötétben nem is lett meg. A technika áldásainak (konkrétan a mobiltelefonnak) köszönhetően megbeszéltük, hogy másnap egymagam eljövök érte (szilveszter napján, bicajjal).

A vonaton István egy földijével találkozott (fiatal legény, vasutasnövendék); a felidézett közös ismerősök kapcsán sziporkázó hangulatot varázsoltak a kupéba (Ööcsééém!!! Add a kezed!). E fáradságos nap tehát váratlan csattanóval végződött.

* * *

Nekem persze másnap vissza kellett tekernem Kemencére, s ebben a Vácig tartó tejföl és a nagy hideg miatt nem volt köszönet. Szürke Puch bringám három küllője ki volt már törve, további kettő most pattant el – csudásan imbolygott tőle a járgány. Kemencén két ember várt a fényképezővel, egy csokit hagytam ott hálából.

A Diósjenőre átvezető út az eddiginél is jegesebb volt, néha kénytelen voltam a szélén manőverezni. A túloldalon (a Závoz után) a hegyoldali makadámutat választottam Királyrétig. Útközben megelőzött egy zsigulis erdész, s megkérdezte, erre jövök-e vissza – mert itt bizony vaddisznóra fognak lőni egy óra múlva. Ettől alkalmasint begyorsultam, és meg sem álltam Kismarosig, s onnan egyenesen hazavonatoztam.