Kerékpártúra: Gerecse-Vértes, 2000. augusztus.

Most egészen a Mecsekig akartam gurulni frissen megbuherált bringámmal, ezért tömérdek felszereléssel, többek között sátorral és polinommal indultam útnak Pilisvörösvár felé. Innen Úny és Bajna érintésével bevettem magam a Gerecse keleti vonulatába.

Az országos kéket Péliföldszentkeresztnél értem el, ahol a búcsújáróhelyként híressé vált kálváriadomb mögött a Szent-kút vizétől frissülhet fel az a vándor, aki nem veti meg a vasas vizet. A bal oldali sziklából feltörő vizet egy locsolócsövön átvezették a tisztás másik végére, ahol aztán az e célra kiképzett fatörzs belsejéből tört elő. A fatörzsön felirat: "NEM IVÓVÍZ," a kis zuhatag pedig pillepalackból kiképzett tölcsér útján ismét egy slag belsejében folytatta útját - bizonyára valamely közeli kiskert öntözésének céljával. "Szent" és "profán" békés egyetértésben húzódott meg ezen az elbűvölő helyen.

Az Öreg-kő: jellegzetes sasbérc

Utamat a bajóti Öreg-kő irányában folytattam, de az itteni nevezetességek meglátogatása másnapra maradt, mert a Nap időközben leszállt a hegy mögé. Éjszaka kissé hideg volt, nem ártott volna hálózsákot is hozni. A madárdal és a Duna felől érkező szelíd pára emlékezetessé varázsolta a reggelt, és még erdész sem jött, hogy megbírságoljon - pedig az országos kéktúra kellős közepén táboroztam. A hegyoldalban sok-sok grádics felső végén több kisebb-nagyobb barlang nyílt. Egyiknek még a történelem előtti időkben beszakadt a teteje.

A szája

A mennyezete

Az időbe belefért egy rövid kitérő Nyergesújfalura (franciakulcs végett, mert nem tudtam leszedni a racsnit), és kisvártatva étellel-itallal feltankolva máris rohamra indultam a Gerecse 633 méteres csúcsa ellen. A murvautak kitűnőek, Pusztamaróton pedig egy százötven éves kis temető bújik meg. A gyerektábor után kisvártatva elhagyott, bedeszkázott ablakú ódon épület (bizonyára istálló) álldogál, körülötte vígan nő a csalán. A közelben egyetlen régi létesítmény vár biztató jövőre: Serédi Jusztinián hercegprímás hajdani nyaralója, amely egy ideig gyermeküdülőként működött, de aztán bezárták, mert nem volt csatornázva. Most ismét nagy kopácsolás és sürgés-forgás tapasztalható a környéken: talán néhány éven belül ismét apróbb és nagyobb kirándulóktól lesz hangos a vidék.

A csúcs oldalában egy alig csordogáló foglalt kútból vizet merítettem, és szembetalálkoztam három fiatallal, akik gyalog érkeztek Tardosról, a legközelebb eső faluból. Míg az utat magyaráztam nekik, no meg gyorsan kijavítottam néhány apróbb javítanivalót, kiborult a szerszámtáskám, és valahogy elgurult a fűbe a racsnileszedő célszerszám. Most még csak egy küllőm hiányzott, de nem nyugtatott meg, hogy néhány vaspálcán múlik a továbbhaladásom.

A Gerecse-oldal rövid, vadregényes lejtő után ismét emelkedőbe csap át: itt található a működő vörösmárványbánya, amelynek köve apróra zúzva oly sok utat tesz járhatóvá egészen Tatabányáig. Ezek a "márványutak" arról ismerhetők fel, hogy a nagyobb kövek a cipőtalpak alatt fényesre koptak. A bányától végig lejt a turistaút egészen Vértestolnáig, ahonnan ezúttal a "kék-sárga kör" jelzésen igyekeztem lopni a távolságot Tatabányáig. Itt néhány tucat szarvasmarha rámszabadította élősdi légyseregletét, de nagyobb baj nem történt. A jelzett "Bundschu-kút" nem volt sehol; a közelben azonban bekerített, tilalmas tavacska terül el. A hegységnek eme kevésbé felkapott táját tömeges sittlerakás csúfítja el.

A Malom-patak völgye

Bocik a völgyben

A P+ jelzésre térve hamarosan elértem a Tatabánya fölötti turulszobrot. A turistakalauz által büszkén ajánlott "kiépített turistalétesítményt" (jelesül az eligazító térképet) kiskorú helybeliek a szemem láttára firkálgatták nagy élvezettel. A közepe már ki volt szaggatva, így kénytelen voltam "érzésre" útnak eredni a csúcsos-hegyi kilátó felé. Itt aztán készítettem néhány képet a városról, amit most szokásom szerint "összeragasztok."

A turul közelről...

...és távolról

Tatabánya madártávlatból

A városban nemigen esett az utamba ivóvíz, kempingben aludni meg nem volt kedvem, így az alkonyba hajló délutánon nekivágtam a Vértesnek. A sietségre nézve azzal a mentséggel takarózhatom, hogy már csak három nap állt rendelkezésemre, hogy átvágjak a Dunántúlon, egészen a Mecsekig. Fő a teljesítmény, gondoltam, és Környe érintésével az utolsó napsugarak fényében feltekertem a Szarvas-kútig. Ennek bőséges és ízletes vize öntött belém annyi életerőt, hogy eljussak (ezúttal tolós üzemmódban) a Vitány-várba. Később megtudtam, hogy egy régi iskolai túlélőversenyen nagy állomás volt ez az irgalmatlan kaptató végén magasodó sasfészek - de az máig nem fér a fejembe, hogyan volt képes bárki is megostromolni, hiszen az utolsó méterekre egy szál biciklit is alig bírtam felnoszogatni.

Ahogy nagyban fújtattam és görcsöltem a morzsalékos talajon, hogy meg ne induljak a völgybe, egyszercsak rámköszönt valaki - egy velem kb. egykorú fiatalember. Bemutatkoztunk, de a kérdésre, hogy tudniillik a várban akarok-e aludni, azt a jókora kitérőt feleltem, hogy "talán inkább egy szélvédett helyen." Nem röhögött körbe, pedig már öreg este volt, hanem megmutatta hálózsákját: "Itt a falak között nem lesz akkora szél." No ez sem erdész, gondoltam - és bevallottam az igazat: hajlandó vagyok itt vadkempingezni. Valójában majd kiugrottam a bőrömből, hogy akadnak még magamfajta erdei vademberek, akik néhány ezer forint helyszíni bírságot is hajlandók vállalni a siker érdekében. Felvertem a sátrat a meglepően laza omladéktalajba, majd kb. éjfélig beszélgettünk a falon ülve hazai tájakról, látnivalókról, régi várakról és túrákról.

A Vitány-vár

Reggel én ébredtem elsőnek, és rögtön felkapaszkodtam az omladozó falra néhány jó fénykép reményében. Ezután megpróbáltam étvágygerjesztővé varázsolni az előző nap talált, kissé már idős sárga gévagombát. Figyelmeztetek mindenkit, hogy e célra a kőlapon való pirítás két okból is rossz módszer: 1) mert csak rágósabb lesz tőle; 2) mert így nem bomlik le a benne lévő, enyhe bélbántalmakat okozó sav. A tűzrakás különben is tilos volt ebben az évszakban, így jobb lett volna, ha le se szedem a gombát.

Gombapirítás

Reggeli közben összetegeződtünk szállástársammal (a nevét elfelejtettem), és érkezett egy fiatal pár is, keservesen lihegve. Mint kiderült, gyalogosított motorosok voltak, és valami nagyon hideg helyen aludtak. Még egy darabig csodáltuk a várból egészen a hegység északi pereméig nyúló kilátást, majd útnak indultam lefelé, a lejtősen haladó zöld jelzésen. A Szarvas-kútnál kimostam elhasznált útiruhámat, és továbbtekertem a Várgesztest elkerülő kitűnő aszfaltúton. A térkép által ajánlott Ördög-szószék nevű szikla alig látható a bozóttól; előtte néhány pompás rőtvad keresztezte utamat. A fénykép azonban értékelhetetlen lett: kellene egy "zoomos" masina.

Vérteskozmát elhagyva hamar elértem a Csákvárról Oroszlányba vezető forgalmas műutat. Itt ismét az országos kékre tértem rá, de sajnos az általa érintett "Csáki vár" nem több, mint egy-két hegynek támaszkodó, embernyi magas faldarab. Az erdészeti útra visszajutva a kék négyzeten igyekeztem megfogni a mindszentpusztai, közelebbről meg nem nevezett "kutat," de az nem volt szem előtt. Az innen továbbvezető kövesúton rádöbbentem, hogy tíz kilónyi terhet viselő csomagtartóm le fog szakadni a vázról, ha továbbra is ilyen kegyetlenül zötyögök. Úgy-ahogy összepókoztam, de egyúttal meg is érlelődött bennem az elhatározás, hogy a Bakonyba már valami más alkalommal fogok elvetődni.

Éppen e döntés miatt teljesen ki akartam élvezni a Vértes szépségét. Ráadásul a vízhiány is a Felszabadulás-kút felé hajszolt, amely egy szégyenletesen rosszul feltérképezett földútszakasz után várt rám. Jelzésnek az út túlnyomó részén át nyoma sem volt, kész csoda, hogy ugyanazon a zöldön lyukadtam ki a másik betonútra, amelyen elhagytam az előzőt. A kútgyűrűbe rejtett, elhanyagolt forrás vize ezúttal nitrátosnak bizonyult (gusztustalanul pocsék íze van, különösen pezsgőtablettával), de egyszer mindenki képes meginni. Innen többrendbeli "behajtani tilos" és "zsákutca" táblák és sorompók mellett átbújva elvetődtem a Cica-homok nevű bányavidékre. A táj nagyszerű; láttam itt néhány motorost; az út melletti fára egy helyen savanyú szőlő mászik fel. Készítettem egy-egy rossz fényképet egymást döfködő lódarazsakról, meg egy kerge nyúlról, amely lépésben haladt a műúton - hosszában.

Délkeletnek, majd ismét délnyugatnak tartva eljutottam a Vértes egyik legszebb zugába: a Pátrácos-völgybe. A murvaút csakhamar földútnak adta át a stafétát, s innen bizony jól jött volna egy frissebb térkép. Én ugyanis pontosan abba a völgybe ereszkedtem le vadcsapáson, iszonyú görgetegeken, két további küllőm feláldozásával, ahová a Z+ jelzés is lejut, kissé eltérő, de járható útvonalon. Lát(hat)tam (volna) a Szappanos- és az Ugró-völgyben sziklaszirtet, barlangot, merész ormokat és egyéb szépségeket: jólesett így búcsúznom a vadregényes Vértestől.

Csákberény előtt megvacsoráztam, keresztülhajtottam egy juhnyájon, aztán szélsebesen hazafelé kezdtem pedálozni. A meleg tónusú Vértesalján kősziklákból szerelmesek, DJ-k és mások nevei vannak kirakva a hegyoldalakon; van néhány kőbánya is - majd minden szépség kékbe olvad, egyetlen hegylánccá zsugorodik, majd elmarad bal felől a hazafelé hullámzó országútról nézve.