Sítúra: Erdély, 2000. március.

Másod-nagybátyámmal, Makra Péterrel életemben először Erdélyben jártam. Ő a síszervizét felszámolta, a maradék léceket pedig még el akarta sózni a Vulkán-hegységben lakó ismerősein keresztül. Sajnos ez, utószezon lévén, nem sikerült, de annyi haszna volt a dolognak, hogy megszerettem ezt az országot, és ha tehetem, visszamegyek.

Bázisunk a Lupény fölötti Strázsa-hegy volt, amelyen régi faházak állnak, kéményeiken émelyítő kénszag ömlik a levegőbe (rossz minőségű szenet bányásznak helyben). A hegy lényegében egy Emil Parau nevű helyi nábob tulajdona fűrészüzemestül, felvonóstul. Ő nem kis buzgalmat tanúsított az ortodox vallás iránt, s ennek jeléül egy tizennyolc méteres vaskeresztet emeltetett a sípálya közepére, és jól fellámpáztatta, hogy éjszaka is látni lehessen. Építtetett egy kisded fatemplomot is, és megfizetett két papnövendéket, hogy helyben lakva éjjel-nappal mondják a zsolozsmát. Egy korán leszállt estén római katolikus nagybátyámmal elvetődtünk ebbe a kis szentélybe.

Nagyobb szobányi, egyszínű kék szőnyeggel borított helyiség volt a fő építészeti tér, fölötte négy faragott faoszlopon karzat nyugodott, ahová kívülről, létrán volt feljárás. A szobát körös-körül régebbi és újabb szentek, vértanúk és papifejedelmek képei díszítették: többek között Illés próféta, Szent Barbara, Teoktiszt román pátriárka és sok más helyi szent, mint pl. Szucsavai Szent János. Oldalt és hátul a hívek számára kijelölt székek sorakoztak; közülük az adományozó helye méretével és a rajta díszelgő párnával emelkedett ki. A helyiség berendezését két könyvtartó szekrény alkotta, amelyekbe a liturgikus könyveket éjszakára bezárták. Ezekhez hasonló egyszerű kiképzése volt a háromágú gyertyatartónak, amelyen éppen akkor égett méltatlanul rövidre az összes gyertya. Ezeket a papok - Krisztus iránti tiszteletből - nem kézzel nyomták el, hanem az új gyertya aljával, miután ezeket a régiekről meggyújtották. A szenteltvíz húszliteres, prózai falábakon álló műanyagtartályból hajlékony csövön át volt kinyerhető.

A bejárattal szemközti ikonosztázon a tizenkét apostol fából kifaragott képe díszelgett - bár az ortodoxok rendszerint nem használnak faragványokat. Pétert a kulcsokkal, Andrást egyenlő szárú kereszttel, másokat könyvtekerccsel ábrázoltak. Ugyanazon a válaszfalon az apostolok alatt láthatók voltak külün az evangélisták a hozzájuk kapcsolt szimbolikus lényekkel: Máté emberalakkal, Márk oroszlánnal, Lukács bikával, János sassal. Az ikonosztáznak a szokásos módon két nyitható ajtaja volt oldalt, amelyeken egy-egy rajzlapnyi betekintés esett a hívek szemének. Középütt is volt ajtó, de azt nem nyitották ki, és ablakát is függöny fedte. Az ajtók fölött terjedelmes falfestmény mutatta az utolsó vacsorát, kétfelől román nyelvű felirat egy-egy szárnyas ifjú angyal kezében: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa," és "Szeressétek egymást; innen tudja meg a világ, hogy tőlem jöttetek."

Minthogy a válaszfal szemlátomást a mögötte lévő szentély elrejtésére szolgált, nem is mustrálgattam tovább a benne sejlő kehelytartót és a többi berendezést, hanem tekintetemmel végigjártam az elülső falat borító nagyméretű festményeket. Ezek Jézus életének eseményeit mutatták: születését a pásztorokkal, a csillaggal; feltámadását, ahogy fényes lándzsahegyként átfúrja az alvilágot, lábai alatt a két törvénytábla, a sötét hasadékban Ádámra utaló felirat, két keze felől az ószövetségi igazak, akiket a Nikodémus-evangélium, eme jámbor apokrif tanúsága szerint kézenfogva emelt ki a Hádészból.

E képek élvezetesek voltak a szemnek, épületesek a léleknek, s méltán mondhatta az ilyenekre Gergely pápa, hogy ezek az "írástudatlanok könyvei." Látható volt, hogy nem leborulás, hanem emlékezetfrissítés végett festették őket a falra. Egész bibliai prédikációk elevenedtek meg a nép előtt, ha rájuk nézett - bár nyilván a népies hozzáköltések is benne maradtak a képben. A magam protestáns észjárásával csak azt sajnáltam, hogy nem lehetett őket lapozni, az egyházi év textusainak megfelelően.

Míg ezeket a megkapó ábrázolásokat szemléltem, a két, huszonöt év körüli román kispap szüntelenül mormolta az előírt könyörgéseket és zsoltárokat. Ezekből vajmi keveset értettem, leszámítva a kezdő sorokat záró "Dumnezeu" (Úristen) nevet, és a néhány alkalommal tucatszámra ismételt "Domne miluje nás" (Uram, irgalmazz) kiáltást. Ezt lélek nélkül, hadarva ejtették ki, s több imát is egy hangon kántáltak végig, csak a sor végét hajlítgatva - de összességében mégis szépen és felemelően hangzott ez az énekelt próza, amelyben a zsolozsmát mondták.

Egy pillanat szünetet sem tartottak, s néha ötször-tízszer is keresztet vetettek összeszorított ujjvégeikkel, bal válluk helyett szívüket érintve. Alkalmanként egyikük vagy másikuk mélyen meghajolt, letérdelt, sőt homlokkal a földre borult. Számomra semmi tervszerűség nem látszott abban, ahogy bizonyos idő elteltével egyikük abbahagyta a zsolozsmázást, lapozott a könyvben, és lassú léptekkel az ikonosztáz mögé vonult. Amit ott végzett, az előttünk teljes titok maradt, mert ilyenkor még a kisablakot is elfüggönyözte. Máskor nem a szentélybe ment be, hanem mögénk lépett, és a szoba homályos sarkában álló ormótlan, propelleres szélgépen megnyomott egy gombot. A templomot meleg levegő árasztotta el, az ima mormolását pedig éktelen zúgás és berregés nyomta el. A másik pap nem zavartatta magát a zajtól, mivel Isten bizonyára semmivel nem hallja őket rosszabbul, mintha nesztelen svájci masinával melengetnék a hátukat.

Öt perc múlva a szélgép magától leállt, és a papok is láthatólag végére értek napi teendőiknek. Mozdultaik lelassultak, egyre gyakrabban emlegették a Szentháromságot, újra gyertyát cseréltek. Amikor szembefordulak velünk, végre jobban szemügyre vehettük őket. Ruházatuk egybeszabott, fekete reverendából, hengerforma fövegből és ugyancsak fekete fátyolból állt, amelyen átsejlett tarkójukon fonatba rögzített fényes hajzatuk. Egyikük nyakában, a talár fölött arasznyi széles, bokáig érő díszes ezüstszalag lengett. Mindkettőjük megjelenése komolyságot, összeszedettséget és Isten előtti alázatot sugárzott.

Ahogy az idő múlt, nagybátyám egyre jobban gondolataiba mélyedt. Magában bizonyára másfél éve elhunyt rokonáért imádkozott, akiért aztán néhány gyertyát kívánt gyújtani a templomnak e célra tartott külső rekeszében. Elhelyezte a jelképes fizetséget a perselyben, majd kijött utánam a sötétbe, és megpróbálta meggyújtani a kisujjnyi vékony, húszcentis sárga viaszgyertyát. Ez azonban nem sikerült, ezért visszament tüzet kérni a gyertyatartóról. Amikor kilépett, a szél azonnal elfújta a lángot, így a gyertyákat magunkhoz véve csendben elindultunk fölfelé, a "hősöknek" állított hatalmas acélkereszthez. Ezen már messze világítottak a villanykörték, s a templommal szomszédos paplakban is égett már a világ, jelezve, hogy már csak a gondviselő Isten virraszt a hegyen, szolgái pedig immár nyugovóra tértek.

* * *

Vajdahunyad vára

Vajdahunyad, püspöki templom

Fatemplom a hegyen

Barlangi patak

Valami szép völgy

Hegyi tundra

Siklóernyősök a hegyen

Kőkorszaki felvonó

A hősök keresztje a pályán

Jégkérges hegyoldal

Mély hóban

A felvonó házikója

Lerobbant lift javítása

Péter kutyával

Vacsora...

...magyar ismerősöknél

A Retyezát